Példázat a humánumról
1937 vége felé, nem sokkal életveszélyes műtéte előtt, mely megszabadította a légcsövére nehezedve fulladásos tüneteket előidéző daganattól, kezdte írni Babits a Jónás könyvé-t, és a sebészi beavatkozás után, lábadozóban s még hangját vesztetten fejezte be. Költői elbeszélése, ahogy alcíme a műfajt meghatározta, 1938 szeptemberében jelent meg folyóiratában, a Nyugatban.
Saját vallomásából tudjuk, félig önmaga szórakoztatására fogalmazta újjá Jónás viszontagságait*, ezért is számos benne a mulattatóan groteszk elem, például a cet gyomrában vergődő próféta küszködése a nagy hal izomrángásaival, s az emészthetetlen falatával kínlódó tengeri emlősé vele – a kölcsönös kötöttség egyszerre naturálisan nevetséges és tragikus távlatában: Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal, / Jónás meg visszarugott dupla talppal. / S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat: / a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
Készen kapott história újjáéneklése az önarcképfestés iskolája, a közvetetté és a közvetlené is. A küldetését immár magára vett Jónás olyan tragikus pátosszal hirdeti Ninive lakóinak a rájuk váró pusztulást, hogy nincs távolságtartás a figura szerepköre és szózata, valamint a költő személyes megnyilatkozása közt. Így a Jónás alakját festő, kisszerű részletekben s még inkább a hős emberközi kapcsolataiban föl kell ismernünk a magát mulattató Babits öniróniáját. Ilyen önarcképfestő ironikus visszfény játszik a próféta és a körülötte kíváncsiskodó nők kapcsolatának leírásában: S az asszonyok körébe gyűltek akkor / s kisérték Jónást bolondos csapattal. / Hozzá simultak, halbüzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták.A két világháború közti magyar irodalom egyik kulcshelyzetében, a Nyugat főszerkesztői posztján a művészi és emberi szabadságjogokat védelmező Babits egyéni sorsa dereng át a főhős alakján, amikor ugyancsak önironikusan írja róla: a niniveiek egy cifra oszlop / tetejébe tették, hogy szónokoljon…
De ha Babits részben önmaga mulattatására költötte is újjá Jónás történetét, mégis eseményeket beszélt el, melyeken képzeletben nem csak derült. Az önirónia csak föl-fölcsillan a hol drámai és groteszk ritmusváltású leírásokon, hol éppen az egyenes idézeteken. A Jónás könyve humoros, játékos alapszemlélete az elbeszélő költemény kezdetén zavartalan, ami a műtét előtti, legalább a testi nyomorúságtól és fájdalomtól felhőtlen állapotra enged következtetni. Próbált később is, a történetbe feledkezve enyhíteni emberfölötti kínjain, de a súlyos sebészi beavatkozást követő gyötrelme és magatehetetlensége, melyről, hangja híján, az úgynevezett Beszélgetőfüzetek-be jegyzett panaszai adnak számot, a szenvedés tragikuma érzetének erősbödésével mindinkább elfojtották benne a derű vágyát is. Mivel költői szemléletét a húszas évek derekától amúgy is áthatotta a szimbolikus látás és Bergson, nevezetesen a L’Evolution créatrice ösztönzésére a természeti teleológia, amit a harmincas évek elejétől a Deux sources de la morale et de la religion hatására az önmagára
vonatkoztató „fabuláció” szemléleti elvévé fokozott* , Jónás sorsának elbeszélésében a komikus elem rovására erősödtek meg a tragikum álarcos vallomásai. Az életrajzi helyzet, a testi megpróbáltatás a feltétel, melyben érzékletes valóságszemlélet, esetek s tények erkölcsi jelentése, továbbá mind az egyéni lét, mind a történelmi sors értékmozzanatainak szimbolikus utalásai polifóniává teljesedtek ki.
Jónás történetének ismert eseményei a küldetésvállalás drámájának személy fölötti példázatával gazdagok, s az alapvetően etikai dilemmában Babits nem sokkal korábbi verseit átjáró, hasonló indíttatásra kell eszmélnünk. A Mint különös hirmondó… (1930), igaz, az emberi világ törvényei helyett a természet „örök nagy szerelmének ritmusára” vonatkoztatva, az igehirdető magatartását vallja eszményének, egy év múlva a „poème en devenir” strukturáló elvével épül a Vers a csirkeház mellől ugyanennek a dilemmának immár a tettekre és a küzdelemre utalóan voluntarista szemléletű, egyre sűrűbben alkalmazott kérdő- és felkiáltójelek személyes izgalmával.
„Hosszú hónapokon át, félönkívületben kísértett a szerencsétlen Jónás próféta alakja, aki a Cethal gyomrában lelte időleges koporsóját. A próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek? – jegyezte föl 1939-ben Babits, amikor saját lakásán a Jónás könyve szavalatát hallgatta, és hozzátette még: – A világ nagyot változott azóta […] folyton napjaink legizgatóbb problémáira kell gondolnom. A költő, úgy látszik, próféta, akár akarja, akár nem.”*
Babits mintegy húsz évvel korábban azonban még felemás lélekkel ítélte meg a költő profetikus szerepvállalását. Nagy nemzedéktársáról, Adyról írt legmagvasabb esszéjében (Tanulmány Adyról, 1920) azt vallotta: „néha a jövendölés nem is jövendölés, csak a vágy kifejezése”. Magáról a profetikus költői magatartásról nemrég elhunyt költőtársáról általánosítva ugyanott megértőbben vélekedett: „A prófétaság nem a hirdetett igék igazságában vagy éppen a jövendőmondások teljesülésében rejlik, mert a prófétaság maga az attitűd, a költő kincsesen egyedül állása kortársai között; s hite önmagában, küldetésében, egy valóságos vallásos hit.”* A prófétának ez a jellemzése nem emlékeztet-e vajon valamelyest már a Ninivében süket fülekre találó, ám az isteni parancshoz híven prédikáló Jónás „hitére”?
Amikor a húszas évek derekától Babits lelket boncoló, szimbolikus verseit írja, amilyen például az ismert házi munka folyamatát a zaklató bűntudat jelképévé növelő Szobafestés vagy egy autóból látott, sáros, kora őszies falusi képsorból látszat és való kirajzolódó kettőssége (Varárnapi impresszió, autón), akkor veti papírra legelső, bibliai próféta ihlette versét, a Dániel éneké-t. Elgondolkodtató, hogy már ebben a versben akad nyoma a küldetésvállalás késztető parancsa, valamint a Cethal motívumának, de a motívum képzetrokonságának címén említhetjük itt a Jeremiást idéző Holt próféta a hegyen-t is. Szentek, próféták alakját saját történetük példázatának, megtestesült jelképnek kell fölfognunk. Ezért hiába szánta kezdetben Jónás históriája parafrázisát önmaga szórakoztatásának Babits, a mű konfliktusát és kibontakozását a korabeli kritika, akárcsak egy esztendővel későbbi vallomásában a költő, az egyidejű történelem „legizgatóbb problémáiról”, az emberiség és a fenyegetett civilizáció, hazája és az egész Európa
sorsáról alkotott vágykép kifejezésének értette*.
Babits meglehetősen híven követi az ószövetségi történetet, és számos nyelvi fordulatát szó szerint átveszi. Önálló költői teremtése a leírás dúsításában és a szimbolikus jelentést elmélyítő reflexiókban szembeötlő; az utóbbiak közül az egész mű központi jelentésével összhangban álló sor méltán vált szállóigévé: mert vétkesek közt cinkos aki néma.Van azonban Babits szövegének a történet dramaturgiája szempontjából a Bibliától lényegbe vágóan eltérő mozzanata. Az ő Ninivéjének lakosai ügyet se vetnek Jónás intelmére, sőt kicsúfolják, majd folytatják korábbi életüket, ám Isten mégis megbocsát nekik, és a bibliai példázathoz hasonlóan, ugyancsak a tök sorsának leckéjével megértésre és megbocsátásra oktatja a kárvallott prófétát. Jónás füstbe ment jövendölése nemcsak az Úr és a próféta közti „összeütközés” drámaiságát motiválja a Bibliánál élesebben, hanem az eseményeknek a tevékeny humanizmussal egybehangzó türelmes építés történetfilozófiai távlatát, a példázatnak a mindenekfölötti szeretet erkölcsi
súlyát adja.
Ábrázolását a népmesei háromszoros kísérlet jeleneteivel tarkítva, Babits nyilvánvaló alkotói gyönyörűséggel festi Ninive egzotikus, már-már dekadens világvárosi kavargását: az árusok perlekedéstől hangos piacát, a szemérmetlen színészek és mimesek meg a zajongó asszonyok gyülekezetét, s végül a csak élvezetnek élő és kegyetlenségben tobzódó királyi udvart. Babits főként hangszimbolikával idézi meg az első rész tengeri viharát, a szörny-lét belsejében átélt megpróbáltatásokat groteszk és naturális színek kontrasztjával festi, a ninivei freskó különösségét pittoreszk tónussal érzékelteti, és a pusztába bujdosott Jónás szavainak pátoszát, az utalások fokozódó kettős jelentését játékos iróniával meg az alakrajz komikumával ellenpontozza. Ugyanakkor az erkölcsi igazságot sugalló gnómákat nyers helyi színekkel ütközteti. Az elbeszélő és leíró mozzanatok, egyenes idézetek és belső monológok pulzálnak, s ahogy ezek a kifejező eljárások maguk is váltakozva forrnak össze az amúgy is ellenpontozott esztétikai sorselvekkel, a Jónás könyve egyre fokozottabb mértékben a teljes élet mikrokozmoszaként hat, s a
több dimenziójú alkotás eszünkbe juttatja szerzőjének azt a már ifjúkorában is hangoztatott törekvését, hogy „világszem” akar lenni.
A Jónás könyve bő nyelvi fantáziájában és a képzetek plasztikus visszaadásában nem kevésbé szembetűnő Babits eredeti költői teremtése. A próféta alakját mértékkel archaizált szókincsével jellemzi, de általában az egész mű nyelve az első teljes magyar Biblia-fordítás korának, Károlyi Gáspár 16. századi nyelvállapotának hangulatával kelt egyszerre rusztikus és történelmi légkörű képzeteket, anélkül hogy akár egyetlen sorában is természetellenes régieskedés zavarná meg benyomásainkat. A célzatos és módjával alkalmazott archaizálás annál is inkább jogosult, mert Károlyi fordítása annyira a magyar gondolkodás eleven része lett, hogy egyes kitételei mondásszerűen gyökeresedtek meg a köznyelvben. A Jónás könyve archaizálásának jellemző eszközei még a csínján adagolt, enyhén avítt szóalakok: félmúltak és kötő módok. De nem habozik Babits a történet társadalmi üledékének, a hajósok bárdolatlan természetének jellemzéséül a csibésznyelvhez közelálló fordulatokkal fűszerezni nyelvét. Ahogy a máskülönben egymást ütő nyelvi hatások a történet szervességében testvériesülnek,
hasonlóképpen az egzisztenciális tragikumot játékos iróniával fölfüggesztő létszemlélet, hogy most csak a vétkes város elpusztítását sürgető, mérges Jónás és az Úr bölcs igaztevésének ellentétére utaljunk, annak a történetbölcseleti „közömbösségnek” a vetülete, melynek másik, igazabb s az életben kívánatos neve: megértés.
Az egész művet végső soron szervező, igazgató etikai elv ezért is az eredeti történet dramaturgiai fordulatának ellenkező előjelűre változtatása. Ahogy a felső akarat a hibáiban megátalkodott városnak és népének – a bibliai cselekménnyel szöges ellentétben – a megtérés legcsekélyebb jele nélkül is megbocsát, ez a gesztus avatja a Jónás könyvé-t az egyszerű emberek gondolkodását megtévesztő diktatúrák elleni, időszerű történelmi leckévé, egyszersmind a szeretet és megbékélés időtlenül egyetemes érvényű üzenetévé. A Beszélgetőfüzetek-ben Babitsnak az Anschlussra visszhangzó, tehát már a Jónás könyve írása közben papírra vetett aggodalmai Magyarország hasonlónak ígérkező sorsa és az egész Európát fenyegető pusztulás miatt* az elbeszélő
költeményéből kivehető történelmi vonatkozások időszerűségét betű szerint igazolják, a többrétegű jelentésrendszer szimbolikája viszont a pillanattól független, maradandó hitelű eszme igazát sugallja.
A tevékeny humanizmus apológiáját Isten szózatában tételesen is megtaláljuk. Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy – miként a Jónás könyve számos méltatója, köztük korábban e sorok írója s legújabban, igen szellemesen, az erdélyi Székely János hirdette – nemcsak a próféta Babits alakmása, hanem az Úr is*. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem: az Úrnak ez a kijelentése fedi föl, mi a műben Babits énjének társadalomkritikai, és mi az etikai vetülete. Ahogy a költő testi-lelki félelmeit Jónásra vetíti, és viszontagságaiban önmagát ironizálja, Isten igéi is az ő meggyőződését fogalmazzák tanítássá. Az isteni szózat szövegét ezért alkotják elsősorban az etikai tanítást maximákká sűrítő kijelentések. Például: Ne szánjam Ninivének / ormát mely
lépcsőt emel a jövőnek? / A várost amely mint egy fáklya égett / nagy korszakokon át, és nemzedékek / éltek fényénél, s nem bírt meg vele / a sivatagnak annyi vad szele? / Melyben lakott sok százszor ezer ember / s rakta fészkét munkálva türelemmel: / ő sem tudta, és ki választja széjjel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével? Babits csak az idézet utolsó sorát vette át a Bibliából – a megelőző gondolatmenet a megértés történetfilozófiájának tömör összefoglalása.
Miként a küldetésvállalás eszméjének és a próféta motívumának előzményeit észrevehettük Babits korábbi verseiben, a lelkiismeret-vizsgálat útján tudatosított megigazulás hitének előképét is megleljük lírájában. A felelősségtudatával, akárcsak mintha önmagával küzdő ember jajgatása süvöltött már a Psychoanalysis christianá-ból: Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak réme, / amikor magad vagy az Itélő kéme? A Jónás könyve világnézeti előképe Az írástudók árulása, Julien Benda hasonló című könyve alkalmából írt, önálló, de az eredetivel összhangban álló esszé, melyben Babits a szellem sorsától és képviselőinek feladatától elválaszthatatlannak vallja „a világ hatalmaitól” független eszmék hirdetését. Azután Ninive: a civilizáció önpusztításba forduló víziója jelent meg az Elza pilóta című regénye negatív utópiájában, ebben az „örök háború” korát rémálmodó, a keserűen „tökéletes társadalomnak” gúnyolt, rettenetes falansztert előre vetítő történetben, majd
Babits az Isten és az ördög… düreri lidércnyomását élte át: Én már összeomlott városokat látok. / Vad paloták helyén csöndes romhegyeket, / s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Bármennyire szerves és következetes a Jónás könyve tanúságtételének több rendbeli előzményrajza, a bibliai történet egyéni parafrázisának valódi indítékát, s a kegyelem és a szeretet moráljának az ótestamentomitól gyökeresen különböző világnézeti megnyilatkozását Bergson ösztönzésének kell tulajdonítanunk. Babits a Nyugat Könyvről könyvre című rovatában a Deux sources de la morale et de la religion (1932) megjelenését követő évben Bergson műve problematikáját önállóan továbbfejlesztve elmélkedik a prófétákról, az általuk képviselt és a zárt közösségek pragmatikus elveitől eltérő, „másik” erkölcsről és hitről. A próféták jelzője Babits gondolatmenetében „nemzetüket korholó”, és hitük jellege az „Istennel egyesült misztikusokéhoz” mérhető. „Dinamikus erkölcs és vallás, mely az életet kiveti sarkaiból, új, az emberinél magasabb életet készítve elő” – írja Babits, mintha Jónás küldetésének értelmét jelezné előre. A próféták, fűzi tovább gondolatát, „ostorozzák nemzetüket és kasztjukat az Isten nevében, akitől személyes
küldetésüket nyerték”, s a jellemzés pontosan illik költeménye Jónásának szituációjára és jelenésére Ninivében. Bergson kétféle erkölcsét és kétféle vallását magyarázva Babits azt hangsúlyozza: a társadalmak moráljával ellentétes másik morál lényegi jegye a szeretet, mely egyszersmind „Isten lényege”, s ugyanakkor „a teremtés lendülete, s a teremtményeket egységbe fogja”. Az emberiség jövőjén töprengve hozzáteszi még: „Megtörténhetik, hogy büszke fajunk [tudniillik az emberiség] gyászos hirtelenséggel áldozata lesz annak az apokaliptikus öngyilkosságnak, amelynek fegyverei már készen állnak a haditechnika gyáraiban. De megtörténhetik az is, hogy egyik napról a másikra támad egy nagy, misztikus élményekkel megerősödött lángszellem, akinek szuggesztív szava mintegy az Isten üzenetével visszafordítja a világot a szakadék felé vezető mechanikus úton, s új lendületet ad neki az ős szeretet erőforrásából.”* Az etikáról és a vele összefüggő végső kérdésekről szóló Bergson-műnek ebben a magyarázatában már benne van a Jónás könyve alapproblémája, sőt annak a magatartásnak a jellemzése is, mely a bukástól megszabadító föloldás előfeltétele volna. Az „apokalipszis” rémképét a „kemény szavakkal ostorozó” Jónás vetíti az emberek elé, de a jövendölt világpusztulástól a szeretet menti meg a Város lakóit, amely szeretet egy szerves dramaturgia törvényei, de a meggyőződés belső logikája szerint is a jövendölés ellenére a jósnál hatalmasabb parancsosztó ingyen kegyelméből sugárzik a gyarló halandókra. A megtérésnek a Bibliából ismert motívuma és Babits parafrázisában az ingyen kegyelem szerepe közti különbség az ószövetségi s Bergson ujjmutatására az újszövetségi erkölcs hitbeli különbségével azonos. A Szent Ágoston felfogása szerint működő kegyelem már a Jónás könyve előtt nem egy Babits-verset ihletett. Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök – olvassuk az 1933 végéről való versben, Az elbocsátott vad-ban.
Babitsot szenvedélyes pacifizmusa az első világháború fokozódó vérontásának hatására Bergson filozófiájával is szembefordította, mivel a francia bölcselő antiintellektualizmusában a hadviselés egyik végokát vélte fölfedezni*. Néhány évvel a háború után megtért Bergson tápláló szellemi forrásaihoz. Bukolikus költői tárgyairól lírája úgy szól, mint lélekben átélt kalandról. A filmszerű látás és disszociációs gondolkodás a bergsoni elv szerint állapotok sorából egy-egy lelki önarcképet a lényeg életszerű kifejezéséül rajzol ki. Költői fejlődése során Babits a maga modelljét így gazdagította rendre Bergson lélektani, ismeret- és lételméleti dimenzióival.
Egy filozófiai rendszert poétikává áthasonítva szükségszerűen el kellett jutnia ugyanennek a bölcseletnek etikájával együtt erkölcsi elvei átmintázásának leckéjéhez is. A Jónás könyvé-be filozófiai érvényű erkölcs elveit építette be: a mindenünnen a szemlélőre tekintő és jelentést sugalló környezet, a „természet teleológiája” itt kapja meg az etikai gondolkodásnak az eszményi életre utaló, magasabb értelmét.
Ez az erkölcsi hitvallás Bergsonnál és Babitsnál egyaránt metafizikai képzetekkel dúsul. De Babits tudatát, ellentétben Bergson lélektanának és ismeretelméletének fiatalkori hatásával, az újabb filozófiai és kiváltképpen etikai befolyásra fölkészítette Szent Ágostonnak és Kantnak az a valamelyest egymással rokon nézete, miszerint erkölcs és boldogság egymással okozati viszonyban áll, legfőbb okuk pedig az abszolútum: Augustinus szerint az istenarcú igazság, Kant szerint a hit és szeretet.
1939-ben Babits epilógusként s mondhatnánk palinódiául egészítette ki elbeszélő költeményét a Jónás imájá-val. Életére immár első személyben, szimbolika nélkül utalva, önnön szenvedéseit tragikus pátosszal tárja föl a költő. Jónás viszontagságaira csak áttetsző szavakkal céloz, viszont testi-lelki gyötrelmeinek, szorongó léttudatának plasztikus képekkel ad érzékletes távlatot, és végszava a történetbölcseletet a nyílt küldetésvállalással azonosítja: mig az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Ha még maradtak volna kétségeink Jónás kárvallásának értelmezését illetően, a fohász utalása félreérthetetlenül domborítja ki az intés időszerűségét és időt-teret meghaladó morálját. Ez az ima úgy illeszkedik az elbeszélő költeményhez, mint Babits legkedvesebb, maga fordította Shakespeare-drámájának, A vihar-nak Prospero szájába adott epilógusa az előzményekhez. Azonos a beszédhelyzet, mely az eseményeknek s a beszélőnek mint főszereplőnek öntükrözése; azonos az elégikus önarcképfestő magatartás s a befejező mozzanatnak mint végső búcsúnak a fölfogása. Babits nemzedéktársai jól tudták, milyen személyes ráhangoltság késztette Babitsot már annak idején A vihar fordítására. „Egy Babits-ünnepély prológusául”, ahogy az alcím jelzi, Prospero szigetén címmel írt hozzá köszöntő verset 1921-ben költőbarátja, Tóth Árpád. A távoli minta analógiája, ahogy a számadás és búcsú szituációjában a költő levonja arcáról Jónás maszkját, arra jogosít, hogy önnön lelkiismeret-vizsgálatának és saját küldetésvállalása belső
drámájának értelmezzük elbeszélő költeményét, még akkor is, ha eleinte valóban csak mulatságául kezdte írni.
A mű cselekményének legrégibb magyar irodalomtörténeti előképe a XVI. századi prédikátor, Batizi András példázata (Jónás prófétának históriája, 1541), bár a niniveiek megátalkodottságának dramaturgiai szerepe a régi énekkel szemben is Babits leleményének s következésképp etikája tükörének bizonyul. Mégis a Jónás könyve mögött álló hazai hagyomány maga is elmélyíti a műnek a magyar társadalom számára szóló üzenetét. Művészi becsén túl, a Jónás könyve a magyar művelődéstörténet önszemléletének legtisztább fejezetei közé tartozik, ezért a nemzeti öntudat egyik kivételesen fontos értéke.