Szimbólum és világnézet

Alig akad Ady-vers, melyet a szakirodalom több magyarázata világítana meg. 1906. október 14-én jelent meg a Budapesti Naplóban Éji utak főcím II. verseként A Holnap elébe után, akkor még Jó Csönd herceg (Milánó, október hó) címen. Utóbb a Vér és arany (1908) Az ős Kaján című ciklusába került. Hatvany, meg akarván győzni a költő jelentőségéről a tekintélyes, de merev ízlésű Angyal Dávid professzort, megajándékozta a kötettel, s a vershez ezt a méltató széljegyzetet írta a könyvbe: „Az éjféli erdő félelmetessége egészen benne van.”^* Ez a magyarázat a már nem fiatal, a nemzeti klasszicizmus realizmusfogalmán pallérozódott történettudós fogékonyságához alkalmazkodott, bár csakugyan a vers erős, helyi színe az érzékletesen vizionált éjszakai természet képe. A „jóakarat megnyeréséért” azonban ez a széljegyzet a benyomások élethű fölidézésére irányítja a figyelmet, ám ez a versnek csak hangulati eleme, alkalmi föltétele: Ady kifejező szándéka ennél magasabb rendű.

Földessy az Ady Minden Titkai-ban a költő idegéletével hozza összefüggésbe a vers „félelmetes” légkörét, és idéz is a falun élő apához 1903-ban írt sorokból. Ady a vidéki békesség kurta örömélményét dicséri, melynek egyetlen napja után, úgymond, „agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába”. Földessy a prózai vallomást Ady énjének részévé vált fiziológiai-lelki rezdülések tanúságának, emezt a Jó Csönd-herceg előtt csírájának fogja föl. A csönd élményét az idézett vallomás tagadhatatlanul élettani részletességgel rajzolja meg, de vajon a képzet puszta fölbukkanásán kívül milyen mértékben előzménye ez az önfénykép a Jó Csönd-herceg előtt-nek? Földessy ingoványos területre téved, amikor a megszemélyesítés hercegi rangját verstani kényszerrel indokolja, s okfejtését azzal szépíti, hogy az így kialakult zenei nyomaték „az éji csönd kísértetiességét” fokozza. Nyílt kritikával tolmácsoljuk azt a végkövetkeztetést, hogy a „csönd nem aktív” jellegéhez is inkább illik a királyinál, fejedelminél kisebb rang.^*

A Jó Csönd-herceg előtt értelmezése már az első Ady-hívek szövegfejtésében mellékvágányra futott. Léda beszámolója nyomán Révész Béla elbeszéli, a vers egy milánói kávéház teraszán született: fárasztó városnézés után Ady egyvégtében vetette papírra: „Zajos Milanónak véletlen csöndjében született meg az írás a csöndről” – fűzi hozzá. ^* De már a keletkezéstörténet előadása is kétséget ébreszt: sok más versét töprengve fogalmazta, másrészt a cikkeiben, leveleiben kimutatott motívumcsírák egy-egy rímes megfogalmazást mintegy végső változatnak tüntetnek föl, noha ilyén könnyű kézzel végigrótt alkotásokról is szólnak tanúságok. Révész elbeszélése mindenesetre a pillanatnyi alkalomnak is szerepet biztosít jövendő értelmezők számára, hiszen ezek szerint a benyomások ellenhatása a csönd motívuma, s a versírás kulissza holdja változott a látomás részévé, azaz valamelyest impresszionista költői alkotással volna dolgunk.

Az egyoldalú megközelítést még Ignotus tekintélye szentesítette: ő magyarázza először a rettegés versének, s a költő támadó ösztöneinek, de szorongásos oltalomkeresésének kulcsát is a Jó Csönd herceg előtt-ben vélte fölfedezni.^* Schöpflin már őt követi, amikor tömör szövegleírás után a gyermekkori, valóban átélt félelem élethű megörökítésének minősíti.^*

Amikor az élő személyiség hatalmas alakja eltűnt a vers elől, a későbbi nemzedék vagy költészetet, vagy eszmét fürkészett már benne, s közelebb is jutott költői világához. Rónay Györgyöt a Jó Csönd-herceg előtt és a szimbolista irányzat viszonya érdekelte: leválasztotta róla a divat romlékony anyagát, s igazán szimbolistának és legfőbb leleményének a belső élet testiesítését, Csönd-hercegnek az alakját ítélte. Amikor Kafkát juttatja eszébe, akkor lényegében a kései francia szimbolista iskola hagyományos fegyvertáránál, a rejtélyes éjszakánál és mítoszi figuráinál kifejezőbb, az emberi sors határhelyzetére jellemző szituációra utal.^*

Király István mutatott rá elsőnek, hogy a Csönd-herceg jelzőjén, a „jó”-n érdemes elgondolkodni, s a vers „ambivalens” üzenetéről is szót ejtett. Mivel azonban kialakult szemléleti rendszerébe iktatta a verset, a „cselekvő élet s a meddőn szemlélődő esztétaélet” ellentétének értelmezte, s a megjelenítés költői módját, a mitikus víziót már-már mentegetésként a belső bizonytalanság jellegzetes megjelenítési módjának tartja. Szövegleírása általában a részletekre is érzékeny: a korábban rettegőnek jellemzett költői énről nyelvtani tényekkel bizonyítja, hogy cselekvő ember, akinek épp az a sajátsága, hogy tettvágyát nem tudja megvalósítani. „Didergett itt az emberi merés” – mondja, s rendszerezésének műszavával, „az avantgárd modernség”, az „individuális kiútkeresés” értékítéletével marasztalja el a költőt azért a tényért, hogy verse történetesen nem a fenntartás nélküli cselekvés, életigenlés igehirdetése. ^*

A Jó Csönd-herceg előtt egyike annak a három Ady-versnek, melynek magyarázatát már maga a szerző megadta; Király idézi is. Ha az önkommentár mellé tehetjük a vers esetleges mintáját vagy forrását, a különböző rétegekből meglehetős szabatossággal kirajzolódnék költőjének arca.

Szerencsére ezt a forrást megnevezhetjük: ez a Debussy megzenésítéséből ismert Chansons de Bilitis szerzőjének, a maga korában becsült Pierre Louys Au Prince taciturne (Csönd-herceghez) című szonettje. Astarté (1891) című kötetében adta közre, de szerepel Van Bever és Léautaud mértékadó antológiájában (Poètes d’aujourd’hui, 1900. I. 309.), s Bölöni közléséből tudjuk, Ady ebből a gyűjteményből válogatta kedves franciáit: Pierre Louys nevét még köztük is az előkelő harmadik helyen említi.^*

A pontos összehasonlítás és a különbségek tanulságos fölismerése végett gyalog prózában ültetem át a francia szonettet: „Ha a kőris- és vackorerdőbe lépek, a hold a tiszta, világos tóhoz vonz, hogy mintegy jövendő káprázatul megpillanthassam a vízpart tükrében megjelenő álomképedet (chimère!). Mielőtt a vízhez érnék, fehér árnya kirajzolja a kemény földbe szikkadt lábnyomodat, mely elmondja nekem, a hajnal vagy azúr miféle hőse buggyantotta ki a szűz nászi vérét. Nem térek a vadonba hideg ölekért, melyeket átjárt hosszú tőröd és keresztként ragyog; az esti mocsarak hosszú gázlóját követem, s meghódítok egy éji szigeten, fekete trónján virágzó istennőt.”

A szonettekben sok az elavult, teátrális szimbolista kellék, mégis Ady párját ritkító hozzáértéssel akadt fönn a francia szimbolista iskola szemléleti sémáitól a maga módján és idején különböző versen. A századvégi szimbolista költészettan szívesen alkalmazott műfaja volt a legenda, egyetemes érvényű összefüggések téren és időn túli kifejezésformája, de ahogy Pierre Martino hangsúlyozza, készen kapott görög és még inkább középkori mítoszokban a puszta történetnél mélyebb értelmű témát sugallt.^* Pierre Louys egyáltalán nem kész sémából indul ki. A lelki élet egyik nyomasztó élményét vetíti egy holdas, éjszakai látományra, illetve személyesíti meg rossz szándékú, természetfölötti figurában, az ő „Csönd-hercegében”, akinek célképzetét, jellemét nem körvonalazza, csak testi nyomait jelzi, majd mitikus lidércképét idézi fantáziaképe. Lírai énjének és az ő Csönd-hercegének viszonya egyértelműen ellenfeleké, és csak azért nincs szó küzdelemről, mert a költői egyes szám első személy útja más eszményekhez vezet. Az eszmények különbözősége a vers indítéka, egyszersmind üzenete, bár az idevágó képzetek betegesen rémszerűek, és a belső élet sajátos vagy éppenséggel egyszeri összefüggését nem tárják föl. Mégis Pierre Louys-nak egyik legjelentősebb verse, Guy Michaudnak a szimbolizmusról szóló többkötetes műve elsősorban ennek a szonettnek a szerzőjeként dicséri, ^* mégpedig joggal, hiszen környezetének divatával ellentétben a személyes megrendülésnek ősi tapasztalatot sugárzó élmény vízióját kölcsönzi.

Ha fölidézzük Ady versét, az Au Prince taciturne kétségtelen forrásának bizonyul, de ami a legfontosabb, ugyanakkor élesen kivehető a magyar költő eltérő eszmei fölfogása és önálló költői világképe:

 

Holdfény alatt járom az erdőt, Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tiz-öles, Jó Csönd-herceg És jaj nekem, ha visszanézek. Óh, jaj nekem, ha elnémulnék, Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás. Jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna.

 

Teljesen azonos a költői látomás jelenetezése: holdfényes, erdei tájon fenyegető, természetfölötti ellenfél útjából igyekszik kitérni a költői én. Az eredeti motívumok részben módosultak. Például a szorongást keltő, rejtélyes lábnyom képzete a megsemmisítést testiesítő, eltipró talp víziójává nőtt. Ady versébe nem kerül bele sem tükörfordításként, sem szótári értelmében a chimère szó, már csak azért sem, mert egész verse látomány, álomkép, vízió; azaz „chimère”. Az Ady-szakirodalomból tudjuk, a „kiméra” a költő egyik önfeltáró képzete: titokzatosan nyugtalanító, de ösztönző vágykép is. Barta János Ady ősi, népi archaikus és mágikus motívumait rendszerező tanulmányának a Khiméra asszony serege címet adta, és például A kimérák Istenéhez idevágó képzetét olyan „üldöző démonnak” értelmezi, akit az az istenes vers a legfelsőbb hatalom szövetségeseként léptet színre: „A próféták viaskodtak így Istenükkel” – jellemzi a drámai szituációt, s az archaikus képzetet a görög mítosznak az istenség jelenlétét éreztető „pneumájával” azonosítja.^*

Kiegészítésül hozzátehetjük: a különös, megvalló álomkép értelmében használt chimère a francia szimbolizmus jellegzetes szó- és képzetkincse. A költői önkifejezés eszközéül az utolsó, meglehet, az egyetlen igazi francia romantikus, Gérard de Nerval szentesítette, amikor talányos szonettjeinek gyűjtőcíméül a Les Chimères-t választotta. Gaëtan Picon ötletesen „nyitott szemű álmodozásoknak”^* nevezi ezeket a verseket, ami képzelgéssel színezett öntükrözéssel egyértelmű fogalom. A szimbolista „chimère” leginkább ráeszmélést kifejező vágykép, és Ady is ebben az értelemben mondja: Mikor kimérákba szerettem (A kimérák Istenéhez). Ady „mámoros derengésű életélményében élő valóság, eleven alak lesz a gondolat, az álom, a vers” – írja Barta, és a „félig élő, ködlő személyiségű mítoszalakok” seregszemléjében első helyen nevezi meg a „jó Csönd-herceget”.^*

De miért vesz át Ady egy tipikus francia szimbolista képzetet antik szóalakban, s ha átveszi, miért nem használja akkor, amikor versének közvetlen mintájában a képzet szó szerint előfordul? A francia „chimère” szó nem vált olyan nemzetközi csereértékké, mint a latin vagy görög szavak, korjellemző használata történeti beállításban mutatná be szövegét, ami például Babits Galáns ünnepség-e biedermeier szókincsének helyénvaló művészi célja. Magyar szótári értelménél nyitottabb, a fogalomhoz illően nyugtalanítóan többrétű asszociációt ébreszt antik alakja, mint ahogy Ady szóhasználatában például a „poéta” más, több, mint a költő: az élet ura és bölcse.^* A Jó Csönd-herceg előtt költőnk önszemléletének olyan belső élménye, tehát tudatmozzanata, melyet egyetlen szimbolikus jelentésű verssé dramatizál, és kiteljesedő fantasztikuma maga festi legerősebb „kiméráját”. A mitikus képzet francia szimbolista eredete is érdemessé teszi, hogy Ady lírájának ezt a forrásvidékét is tovább kutassuk. Másrészt a Jó Csönd-herceg előtt kettős értékű álomképe A kimérák Istenéhez jelentésrendszerében, mely Istennel folytatott viaskodását dialogizálja, a „kimérák” a legfőbb természeti erő előhírnökei, tehát szerepük a két vers közt eltelt négy év alatt kibővült, s ez viszont Ady önkifejező kulcsmotívuma: jelentésváltozásának értelmezésében kecsegtet további fölismerésekkel.

Az irodalomban nincs önnemzés. A semmiből előtoppanó lángelme hiedelme tudománytalan gondolat. A művész vagy ismeri elődeit és kortársait, s folytatva-hadakozva, a romantika óta olykor a múltba visszanyúlva, olykor merészen újítva alakítja ki egyéniségét – vagy a levegőben érezhető, időszerű eszméket és jelenségeket is öntörvényűen áthasoníthatja, de az irodalmi folyamattal valamilyen kapcsolatban áll. Ady jelentőségét, sőt költészetének természetét, belső fejlődését is akkor érthetjük meg szabatosan, ha fölvett és félredobott ruháiból következtetünk ízlésére, de a hatásformák kiszűrése is csak arra jó, hogy eredetiségének valódi összetevőit megismerjük. Az ő költői rangját csak növeli, ha előzményeihez mérjük.

Ezt tesszük a Jó Csönd-herceg előtt-tel is. Forrásának legszembeötlőbb bizonyítéka, a különös cím szinte teljes azonossága nyom a legkevesebbet a latban. Az üldöztetés nyomasztó érzetének jelenetszerű kivetítése, s egy-két önállóan továbbfejlesztett, de vitathatatlan motívumrokonság (például a lábnyom szerepe) a hatás perdöntő bizonyítéka. Mégis Ady versének határozott eszmei háttere van, amely erősen eltér Pierre Louys lelki mozzanatot fantasztikus hangulatra fordító fölfogásától, s ez a különbség elvezet költői szemléletének megragadásához.

Ady szerencsére nem tudott jól franciául, ezt a szonettet is alighanem Léda vagy Bölöni magyarázatával fogadhatta magába, de ha értelmét történetesen egyedül bontotta is ki, 1906 őszén, Milánóban olvasmányélménye halványodhatott benne, és nyersanyagából shakespeare-i mozdulattal teremtett remeket. 1909. november 27-én a Royalban tartott fölolvasásán három versét értelmezte a közönségnek, köztük ezt is. „A jó Csönd-herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom, s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, amíg élek, elhallgatnék, s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rámfeküdjön.”^*

Ez az önkommentár Ignotus és Schöpflin magyarázatát eleve cáfolja, Földessyét egy kísérőjelenség meglátásának szintjére fokozza le. Kulcsa az a látszólag szószaporító állítás, hogy „a jó Csönd-herceg se rossz herceg”: ha ugyanis jó, miért kell hangsúlyoznunk, hogy nem rossz? Természetfölötti lénye mintha valóban „rossz” volna: akkor meg miért „jó”?

A vers gondolatmenetéből egyértelműnek kell ítélnünk, hogy ez a rém épp azért jó, mert rossz: amíg űzi a költői ént, csakis addig él, sőt épp ez az űzettetés élteti: Csönd-herceg nem más, mint a létért vívott harcban a darwini természetes kiválasztás elvének testet öltött alakja, az elv látomásként megjelenített élménye. Darwin tanítása szerint a létért folytatott küzdelemben az egyes fajok vagy nemek úgy erősödnek, hogy ellenségei elől a gyönge és beteg egyed nem menekülhet, az életképesebb fönnmaradása erősíti a fajtát. „Az életrevaló, az egészséges és a szerencsés marad életben és szaporodik tovább” – tanítja Darwin.^* Csönd-herceg is azért jó „ragadozó”, mert hajszája az üldözöttet (a lírai ént) életerejének összpontosítására kényszeríti.

A természetes kiválasztás darwini gondolatát Somló Bódog művei közvetítették Adynak. A költő gyökeres, de meghatározott irányú műveltségéből következik, hogy az eredeti művet még fordításban sem olvasta. Ismeretes viszont, hogy előbb a Nagyváradi Napló 1903. január 25-i számában lelkesen köszönti a nagyváradi jogakadémiára újonnan kinevezett Somló Bódogot, majd ugyanott február 1-én Darwinizmus a társadalomban címen kivonatolja és kommentálja a jogfilozófusnak a Huszadik Században megjelent tanulmányát, utóbb A természetes fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról írt fejtegetését szintén részben újraközli.^* A cikkek sajtóbotrányt és politikai vihart kavartak, a parlamentben még miniszteri nyilatkozatot is szükségessé tettek.

Ady hírlapi megjegyzéseiből kiderül: a kiválasztás darwini elvét Somló fölfogásában nemcsak biológiai, hanem még inkább szociológiai jelenségnek tekintette. Ezt a gondolatot hangsúlyozza Somló majd a Huszadik Század lapjain Szabó Ervinnel folytatott eszmecseréjében is.^* Ady olyan harcos érdeklődéssel állt ki a jogfilozófus és eszméi mellett, hogy elképzelhető: ugyancsak 1903-ban megjelent két könyvecskéjét, az Ethiká-t, illetve Az állami beavatkozás és individualizmus-t elolvasta vagy ismertette magának valakivel. Az Ethika lélektani érvelésében találkozhatott azzal a kitétellel, hogy „egy látható vagy láthatatlan főnöktől való félelemből” az erkölcsi öntudat egyes érzelmeket másoknak vet alá, a másik műben a természetes kiválasztásnak ezt a magyarázatát olvashatta: „Támadhat valamely fajnak új üldözője, amely elől csak minden generációnak legügyesebb példányai […] tudnak megmenekülni.”^* Ezek a léttörvények már a Jó Csönd-herceg előtt-höz nagyon hasonlóan és vizuálisan jelenítik meg az önfenntartásért kifejtett erőfeszítést. De ha Ady nem is olvasta volna ezt a két könyvet, az ő gondozásában Somlónak Nagyváradon publikált hírlapi cikkeiben már fölismerhető verse jó és rossz pólusú alapeszméjének darwini problematikája, csak a franciából érdekesen továbbfejlesztett látomás jelenetezése, valamint költői szemléletének fölöttébb egyéni élettana az övé – különben a könyvekben érzékeltetett eszme már a költői vízió kezdetleges előképe.

Pierre Louys Csönd-hercege még csak kerülendő, rejtélyes lény volt, a darwini szemléletből született, paradox funkciójú óriás, teljesebb életre vezérlő rémalak. Ady kortársai közül Schöpflin az egyetlen, aki a Vér és arany „kora levegőjében benne függő darwini világfelfogását” szóba hozta,^* de a Jó Csönd-herceg előtt költői világában jelenlétét nem jelezte.

Ami a magyar vers költői világát illeti, már az intonációból kiderül: a francia szonett mítosza helyett szimbólumot olvasunk. Holdfény alatt járom az erdőt: hold süt az erdős francia színhelyre is, de a magyar ige gyakorító értelme rögtön az Én lényegéhez tartozó létjegyének tünteti föl a jelenet első pillanatképét: cselekvő jelentését már Király hangsúlyozta, de az „aktivitás” terméketlennek látott jellegéből alkotta fenntartásos értékelését a versről.^*

Egyébként a nyitány érzékletesen leírt életképvázlata származik az érmindszenti tapasztalatokból, mint ahogy a holdas éjek különféle élményeit nem kellett kölcsönöznie annak, aki például egy téli éjszakában megtett szánút emlékeiben döbben rá nemzedékek ellentétének és egymáshoz békélésének tanulságára (Krisztus-kereszt az erdőn).

A világát teremtő költő művészete az első sortól kezdve megfigyelhető. Szinte a bőréhez nőtt, fölkavaró tapasztalatot tolmácsol úgy, mint önnön léte alaptörvényét. Ugyanakkor látomásos képsora élettani-társadalmi igazságnak fölismert eszmét hasonít úgy önszemléletévé, miként egy elidegeníthetetlen lírára valló szimbólumot, ami verse születésének előfeltételeként maga is művészi rendszerteremtés ismérve. A Jó Csönd-herceg előtt jelenete nem ábrázol, hanem a kettős jelentés formálódó alakzataként mutat túl a leíráson, hiszen a halált megidéző fantáziaérzékletei nem élményt közvetítenek, aminek különben ismertetőjegye, hogy újra föleleveníthető. De ahogy Ady idegéletének hálójába fogja sorsának halálos föltételeit, a képzeletben átélt valóságos gesztusok és visszahatások domesztikálják mindazt, ami eszmei összefüggésként emberen túli, érzékletként pedig mitikusan szörnyű. Az a költői jelenség, amit Barta János Ady „mágikus alakteremtésének” mond,^* csakugyan az ősi ráeszmélés erejével hat, mint ahogy a „tiz-öles” darwini Csönd-herceg népies színezetű jelzője egyszerre mélyíti el a látomány kollektív érvényességét és személyes veretét.

A Jó Csönd-herceg előtt művészi leleménye az egyetemesnek ítélt léttörvény érzéki megjelenítése mellett épp ez az önkifejtően személyes, lélektani értékű, föltáró vetület. Földessy magyarázatában az idézett levél kitételei valóban közelebb visznek a vers lelki előzményeinek jobb megismeréséhez, de az alkotás költőiségének értelmezése, az eszmei hatást és alkotás-lélektani tanulságot is ideértve, az ő problémafölvetésén túl kezdődik. A gyermeki félelem megörökítése még csak általános, nem a versre és költőjére jellemző mozzanat, de a „visszanézés” végzetes képzete már a kettős jelentést öregbíti. A feltételes cselekvés értelme itt nemcsak fizikai, hanem erkölcsi-teleológiai értelmű is, és a minden konzervativizmus ellen küzdő, harcos Ady önfényképe. De kétségtelen a képzet mítoszi családfája is: gondoljunk Lót vagy Orpheusz történetének tragikus „visszanézéseire”.

A vers költőisége a második strófában teljesedik ki. Gazdag jelentésű motívum folytatása a beszéd, mint „a menekülő élet” ára, ami az Ady-versek szótára szerint egyértelműen a költészet. Most pedig elnémulunk, teszi közhírré egy másik versének címe is, melynek egyik sora az elnémulást, a dalaival küzdő ember végét jelenti. Egyébként ebben a versében is a csönd puszta létének ellenpólusa: Fogunk talán még csöndbe törni… A másik „ár”, amit Csönd-hercegnek fizetnie kell, lemondás az ábrándokról: ha… fölbámulnék, föl a holdra. A hold képzete itt már a romantikus rekvizitum jelentésárnyalatával bővült.

Nem érdektelen a második rész képzelgésének logikai rendjét végiggondolnunk: a feltételes mód képzetfűzése váltja ki az önpusztulás látományát. De mint lidércnyomásos álomban, a tragédia képsora fordított időrendben jelenik meg: előbb jön az én megsemmisülésének érzéklete, és csak utána Csönd-herceg halált hozó léptének megidézése.

A Jó Csönd-herceg előtt költői értéke sokrétű, mégis egyetlen szimbólumként gazdag. Kimutathattuk benne az irodalmi örökség szuverén átvételét és meghaladását, egy világnézet átélésének költői látományát s egyik lényegi elvének személyiségalkotó problémává hasonítását, valamint nem utolsósorban a lírai önkifejezést a benyomások élethűségével visszaadó művészetét. Ady a személyiség tág skáláján játszva a biológiai mozzanatoktól a rendező értelemnek a főszerepbe iktatásáig egy emberi lét teljes értelmű megjelenítését egyetlen, noha átfogó összefüggés röpke tíz soron át tartó villanófényénél tárja elénk. Az alkotót „mestersége” tudásának legfelső szintjén mutatja, ahogy a biológiai érzékletet nominális felsorolás drámaiságával (egy jajgatás, egy roppanás), a belső kapcsolatformákat viszont a cselekvésmódok egymástól függő rendjében világítja meg. Ady a költészet két szélső értékének ad itt szabad kibontakozást, illetve együttélési lehetőséget: egyrészt az ismételt élettények beáramlásával a lírát a léttel fölérő „folyamatos énekké” avatja, másrészt törvényrendszer vonalait rajzolja ki világképében.