[KZ–oratórium]
A szöveg a valóság három síkját érinti, akár egy gyászmise. Megemlékezés, történés és játék: egyenlő érvénnyel hat benne. Ezért a különböző hőfokok is keresztezik egymást: egy-egy drámai kitörést lehűt a megemlékezés liturgiája; egy-egy hűvös mondatát kiemeli, hogy most történik; egy-egy sűrítést megszelídít a játék naiv hangja.
A szereplők: halottak. De mint színészek: élők. Egyek közülünk.
Drámájuk – egymás közti drámájuk – lényegében nincsen. Mondataikat egyetemes sorsuk szerkeszti mégis egybe, a közvetlen kapcsolatnál szigorúbb kapcsokkal. Montázs-dráma, montázs-mondatokkal. De ezek a mondatok mégse szürrealisztikusak, morbidan-frivolak, hanem inkább egy középkori iskoladráma naiv szókimondását, darabosságát idézik. A szürrealista elemeket, amennyire lehet, naiv, szinte higgadt magától értetődömséggel, tisztasággal kell közvetíteni, minél egyenletesebben, minél kevesebb árnyalással.
Ezek a szereplők olyanok – utasításnak talán a legszemléletesebb –, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre.
R. M.
Én Varsóból való vagyok.
KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.
Ez a három bevezető mondat roppant egyszerű, lágyan, hangközelben szólal meg. Nem törekszik értelmezni önmagát – hogy kik, mikor, milyen érzelmekkel mondhatták? Csöndesen fölvetett rejtvény, mely a továbbiakra bízza megoldását. Nem törekszik semmiféle pozícióra, még bevezető pozícióra sem. Ezzel mintegy szívóhatást vált ki, s lehetővé teszi a további egész számára, hogy szinte beússzon, mint a levegő. Töltésük minél látensebb, a későbbiek számára annál kamatozóbb.
ÖREGASSZONY
Fejét fölütve. Mintha szegeket ráztak volna.
R. M.
Mintha szegeket ráztam volna.
KISFIÚ
Akkor láttam először éjszakát.
|
|
Csöndesen hangsúlyozott kijelentő mondat.
|
|
ÖREGASSZONY
Nem ébredtek fel a szegek.
|
|
Egyenletesen, véglegesen.
|
|
R. M.
Én ordítoztam a dobozban!
|
|
Egyetlen szenvedélyesebb mondat. Nyújtott és tagolt. Száraz önkívület, aminek mégis van némi sötét cirádája. A „dobozban”: nyíltan kimondva.
|
|
ÖREGASSZONY
Nem ébredtem fel soha többé.
|
|
Még csöndesebb, még véglegesebb.
|
|
Zene: Női kar: Följött a semmi napja, föltündökölt sötéten. |
|
|
ÖREGASSZONY
Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.
|
|
|
R. M.
Kivilágítva, elfelejtve.
|
|
Kívülről, személytelenül.
|
|
ÖREGASSZONY
Kopogtak a jégüres csillagok.
|
|
Közelebbről, de még szintén személytelenül.
|
|
R. M.
Kopogtak a jégüres villanykörték.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.
|
|
|
R. M.
Arcok, kezek. Kimerült törmelék. Zuhogott a nyíltszíni massza.
|
|
Kissé visszakozva.
Anyagszerűen.
|
|
Kis pauza.
ÖREGASSZONY
Fények: egy elfelejtett arcon.
|
|
|
R. M.
Ráncok: egy sose látott arcban.
|
|
Hangközelben. Arcközelből.
|
|
ÖREGASSZONY
Prága, csak ennyi voltál?
|
|
|
R. M.
Kivilágítva, elfelejtve.
|
|
Közelről, de személytelen bezárkózással.
|
|
KISFIÚ
Kis szünet után, egyszerű kijelentő módban:
Ezentúl ne szóljatok hozzám.
Kis szünet.
Zene: Férfikar: Emlékezet: legmélyebb felejtés,
mélyebb, mint a halál erdeje.
R. M.
Életemben nem láttam házat!
Fenyők közt állt egy fasor végén.
Ragyogtak az ablakai.
Nem érintettem a kezemmel
Nagyon vigyázva megérintem.
Felejts el, felejts el, szerelmem!
Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?
|
|
Kiáltás.
Csendes jelenléttel.
A látvány fölszívja az elbeszélőt.
Bensőségességig tárgyilagos anyagszerűséggel.
|
|
ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.
|
|
|
R. M.
Templomok és temetőkertek.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Diófák, porkolábparasztok.
|
|
Mintegy álomban felelgetnek egymásnak.
|
|
R. M.
Félálomakták; tű és cérna.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Halálos csend.
|
|
|
|
|
|
Hangsúlytalan realitással.
|
|
KISFIÚ
Nagyon messze és egészen közel
a kőasztalon feküdt valaki.
|
|
Közelről, egyenletes hangon.
|
|
ÖREGASSZONY
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen hosszú folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világított, mint egy monstrancia! –
|
|
Öregesen, emlékezőn, de egyre átfényesültebben.
|
|
R. M.
Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
ilyen szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Hosszú, csaknem kínos szünet.
KISFIÚ
Ugye? –, mi halottak vagyunk.
Hézag nélkül, azonnal kapcsolódva: zene.
Zene: Vegyes kar: Boldogtalan, ki sebet ejt,
az idegen seb nem gyógyul soha.
R. M.
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen sötét folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
Délután volt, úgy három óra.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világított, mint egy monstrancia!
A teteje üvegből lehetett,
mert megrekedt benne a napsugár.
Mezítelenül és végérvényesen
a kőasztalon feküdt valaki.
|
|
Az ismétlésben a monoton álomszerűség
fokozatosan csap át a reálisba.
Először mondják ki.
A realitás tiszta, rajzos, ráérős körvonalaival.
|
|
ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.
|
|
|
R. M.
Templomok és temetőkertek.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.
|
|
|
R. M.
Félálomakták; tű és cérna.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!
|
|
Kiáltás. Egyetlen kiáltás.
|
|
R. M.
Halottak magnéziumlángban.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Halálos csend
|
|
|
|
|
|
|
R. M.
Közben hosszú-hosszú idő telt el.
Későre jár. Már csak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Drágáim, ne ítéljetek!
|
|
|
KISFIÚ
Hét kocka van.
Az elsőt nem tudom.
A második – utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben éhség és kenyér!
A hatodik kockában csönd van.
|
|
Mint aki egy kórusban szólót énekel,
szenvedélye is csak annyira személyes.
|
|
Szünet.
A hetedik kockát nem ismerem.
R. M.
Révetegen, de azonnal indít, mintegy az előző mondat talpa alól:
Azt álmodom, fölébredek.
ÖREGASSZONY
Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!
A most folyó párbeszéd fogaskerekei – akár egy valóságos, közvetlen drámai párbeszéd szavai – most mintha teljesen egymásba vágnának. Hogy mégse – ez menti meg a montázs-dráma egységét. Ezért nem kérdezhetjük itt se: ki beszél? Kiről? Kinek? – Ha ez teljesen világos lenne, akkor egy direkt szituáció keletkezne, a személyek közt kibomló konkrét dráma, ami idegen anyagként ékelődne az egészbe, s megállítaná a sajátos montázs-menetet.
R. M.
Nagyon félek, hogy elveszíthetem.
Átsietek a kihalt udvaron.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Elvesztél! Nincs mit elveszítened!
|
|
|
R. M.
Úgy érzem, itt van, egészen közel.
|
|
R. M. mondatai inkább magukban maradnak,
s direkte mintha csak az öregasszony felelhetne.
|
|
ÖREGASSZONY
Közel – ahogy csak mi tudunk szeretni.
|
|
|
R. M.
Itt van. Eláll a szívverésem.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad!
|
|
|
R. M.
Sírok. Itt van az arcomon.
Itt van minden, mi enyém s nem enyém.
|
|
Távol mindentől és mindenkitől,
akár egy véka alá rejtett gyertya.
|
|
ÖREGASSZONY
IGEN – Ennek az igen-nek szinte képi értéke van, –
csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
végül is megtörhetjük-e,
nem a magunkét, a másik magányát,
az áldozatét, aki fél,
a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt,
azét, ki már nem is mer tudni rólunk.
|
|
Öreges értekezés.
Ezt a sort hosszabban.
|
|
R. M.
Itt patakzik minden az arcomon.
|
|
Szinte a boldogság lehetőségével.
|
|
KISFIÚ
Hírnök-hangon.
Az első kockát nem tudom.
A második – utak és messzeség!
Sötét utak és üres messzeség.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Kezét a levegőnek támasztva. Havazni kezd.
Prágában tél van.
Üvegtető alatt kis asztal áll.
Billeg az egyik lába.
Forog belül az óraszerkezet.
Valamikor azt hittem: itt vagyok.
|
|
|
KISFIÚ
A negyedik kockában mi vagyunk.
|
|
|
R. M.
Kivilágítva, elfelejtve.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Átsietek a Szent Vencel téren.
Emberek, irgalmazzatok!
|
|
|
Zene: Vegyes kar: Ne ítéljetek!
R. M.
A cérna-motívum legvéglegesebb, legtényszerűbb változata.
Végkép magam.
Márcsak a rabruhából
kifoszló cérnaszál maradt velem,
felöltve egy vonal íratlan sorsát.
Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
hol utoljára számontartanak.
|
|
Van e változatban valami hűvösen,
személytelenül vagy skizofréniásan józan is,
mint mikor valaki saját sorsa geometriáját
véli megpillantani.
|
|
Csak én vagyok és ők. Szünet. Kik még alusznak.
ÖREGASSZONY
Drágáim, ne ítéljetek!
Így éltünk itten, mint a barmok.
Akár a disznók, térdeltünk a porban,
mégis mire nyelvünkre ért az étel,
szelíd volt az, akár az Isten teste.
KISFIÚ
A hatodik kockában csend van.
Szünet.
R. M.
Azt álmodom, felébredek.
Hihetetlenül mély az éjszaka.
Alig vagyok.
Egyetlen egy szoba,
egy ablak világít csak: az övé.
S az is üres.
Mint összetört tükör
hull a szobája, s nem bír földet érni!
Levelenként kell félrehajtanom
a puha erdőt. Mind megannyi seb.
Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
az agyonázott levelek közül.
Szebb, mint a legszebb fiatal lány!
Nincs többé erdő.
Mit akarsz még tőlünk?
A halálunkat, azt nem. Azt nem adjuk.
Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.
|
|
Szintén végső változat,
de már a valóság hallucinációja.
Montázs-mithológia.
Egészen csöndes,
határozottságában is szinte bensőséges két sor.
|
|
KISFIÚ
Ministráns-hangon.
A hetedik kockát nem ismerem.
|
|
|
Zene: Vegyes kar: A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.
R. M.
Milyen puha a levegő.
Csorgó eresz, barakkfal, messzeség.
Boldogságig lelassult pusztulás.
|
|
Az előbbi realitás megszakadt.
Most már jó. Ismét szembe lehet nézni vele,
tudomásul lehet venni.
|
|
KISFIÚ
A hetedik kockában csönd van.
|
|
|
R. M.
Valószínűtlenül
gyenge pulzusok igyekeznek,
próbálnak megmaradni.
|
|
|
KISFIÚ
A hatodik kockában némaság van.
|
|
|
R. M.
Minden megáll. Varsóban este van.
Fehér pokróc borította az ágyam!
|
|
|
ÖREGASSZONY
Édeseim! Édeseim!
|
|
|
R. M.
Én sötét mennyországom!
|
|
Egyenletesen, szinte tagoltan, valamiféle sötét bensőséggel.
|
|
Szünet.
ÖREGASSZONY
Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.
Ragyogtak az ablakai.
Világított a fasor végén.
A szobában emberek ültek.
Vonultunk az országúton.
A házat elfedik a fák.
|
|
Az emlék emléke. Vagy a játék,
az előadás realitásában: a jelen emléke.
A sorok: mintha pont helyett vesszővel végződnének:
tárva-nyitva állnak…
|
|
R. M.
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt patakzik minden az arcomon.
|
|
Ez az ismétlés olyan, mint egy éles,
beszűkített fénykép.
|
|
KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.
|
|
|
R. M.
Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.
|
|
Tűhegynyi kép az emlékezet vásznán.
|
|
ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.
|
|
|
R. M.
Templomok és temetőkertek.
|
|
Az egész még egyszer fölszakad, hogy lezárulhasson.
|
|
ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.
|
|
|
R. M.
Félálomakták, tű és cérna.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!
|
|
Inkább emlékezés egy kiáltásra, mint kiáltás.
|
|
R. M.
Halottak magnéziumfényben.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Fények egy elfelejtett arcon.
|
|
|
R. M.
Ráncok egy sose látott arcban.
|
|
|
ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.
|
|
|
R. M.
Mintha szegeket ráztam volna!
|
|
|
KISFIÚ
Először látok éjszakát!
|
|
|
R. M.
Én ordítoztam a dobozban!
|
|
|
ÖREGASSZONY
Nem ébredek fel soha többé.
|
|
|
KISFIÚ
Megszólaló zene közben.
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
|
|
A Kisfiú e szavaival a befejezés pillanatában
új elem jelenik meg, mint misékben az utolsó evangéliummal.
A szerkezet „örökmozgását” szolgáló szakasz.
Nem érzelmes sorok. A kisfiú mintha egy harmadikról
beszélne egy hírnök vagy egy ministráns,
vagy egy iskolásfiú hangján.
Zárószentencia gyerekhangra.
|
|
R. M.
Én Varsóból való vagyok.
|
|
|
|
|
Zene.
Szünet.
KISFIÚ
A néhány zenei taktus után beálló csendben:
Én nem tudom, honnan.
A zene folytatódik. Befejező, IX. tétel.
Jegyzet
Első megjelenés: Pannonhalmi Szemle, 1996/1. 87–99.
Az oratórium hangjátékváltozata – cím és műfaji megjelölés nélkül – egy keltezetlen gépirat másod- vagy harmadpéldányaként maradt fenn a hagyatékban, jelzetszáma: Ms 5939/39. (A tizenöt oldalt Pilinszky utólag a lap alján beszámozta, és egy helyen javított a legépelt szövegen, ám a javított részt nem húzta ki: Kisfiú: Ugye? Mi halottak vagyunk?> Ugye? –, mi halottak vagyunk. – A jelen kiadásban a mondat későbbi változata olvasható.)
Töredékes kéziratvariánsa az Ms 5934/41. jelzetszám alatt található; a kórus mondatait később iktatta a szövegbe Pilinszky – ezek már az Ms 5937/6. jelzetszámú füzet 23–24. lapjain olvashatók.
*
Az oratórium eredeti változata Sötét mennyország címmel az Új Írás 1962. decemberi számában jelent meg. A darab megírását – több hónapos munka után – 1962. szeptember végén fejezte be Pilinszky. (Lásd még P. J. összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997., 132 és 133. sz. levél.) Az oratórium itt közölt szövegváltozatának keletkezéstörténetéről nincsenek konkrét adataink, de valószínűleg Szervánszky Endre zeneszerző felkérésére, talán nem sokkal a folyóiratbeli publikálás után született. A zenei változatot 1964. március 4-én mutatta be a Magyar Rádió. (Lásd még Pilinszky János összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997., 185. sz. levél és annak jegyzete.)
|