Beszélgetések Sheryl Suttonnal

–: Kamaszkorom egyik legmegzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Később – még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem volna – rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát. Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű, amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve”. Ez ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál megfelelője. A legkülönb lángelme is csak alkot, amíg művészi és emberi bukása bele nem épül művébe. Attól kezdve – anélkül, hogy keze nyoma eltűnne – a mű kezdi írni önmagát, s ez oly előre-hátra ható minőségi változás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diákok maradnának. A modern művészet, korunk művészete se kerülheti ki ezt a keserves, gyilkos és öngyilkos, de egyedül megváltó mozzanatot.

A baj nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl „merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és „meglepőek” ahhoz, hogy bemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött. És akkor tettek egy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igaz nagyság az unalmon-túli közlések nélkül.

SHERYL SUTTON: Magam talán még tovább mennék. A minőség az, aminek nincs ideje. A drámaírók közül Csehovra gondolok. Séta és ácsorgás minden darabja. Ami jövés-menés van benne, az is látszat. Az unalmon-túlit ő közvetlenül a rivalda elé hozta. Ott kezdte el, ahol ásítani kell. Egyetlen tempója, időmértéke a minőség. Persze lehet, hogy ez gyöngéje is volt. Nem merte kivárni, amíg az állóvíz, az életünket felőrlő fogaskerék és kapkodó üresség átlép az öngyilkosságba vagy az érettségbe; vagy egyszerűen a kifulladásba. Korunkban még a legkülönbek is – Beckettre vagy Ionescóra gondolok – valójában nem merték megkockáztatni az unalmat. A beépülő bukást igen. Örökös áttételeik, ha mást nem, elménket késztették szakadatlan tótágasra. Beckett az aszkézis káprázatával, Ionesco az öntörvényű játék cigánykerekeivel egy pillanatra se kockáztatta meg azt a veszélyt, ami után és aminek nyomában Bach oly tévedhetetlenül fölszabadította a tenger vagy egy újszülött szívverését. A bukáson-túli után már-már a növények unalmon-túli gazdagságát és türelmét.

Robert Wilson ebben múlta fölül minden huszadik századi elődjét. Látszatra egyszerűen azzal, hogy többszörösére lassította szereplői mozgását. Nem volt ez se pantomim, se lassított film. Mondhatnám, hogy az ügyetlenség – mindenfajta emberi ügyetlenség – őszinte bevallása volt. Egy ötszörösen lassú lépés szebb is, de fokozottan esetlenebb és veszendőbb a megszokottnál. A lelassított mozgás mágiája mégse ebben rejlett, hanem az idő – a megszokott idő – forradalmi átértékelésében. Hiszen – tudatosan vagy tudat alatt – a megszokott színművek épp az ellenkezőjét demonstrálták. Szokásos mozgástempóban három óra alatt egybesűrítették egy teljes élet történetét. Wilsonnak sikerült bebizonyítania, hogy ötszörösen lassú mozgással egy szokásosnál lényegesen sűrítettebb egészet sikerül színre hoznia. Hogy hogyan és miért? Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré. Hölderlin négy sorban elmondta egész életét – és volt rá bőven ideje. Az úgynevezett mimikri-drámában pontosan annyi ideig szól a telefon, kopogtatnak, foglalnak helyet, gyújtanak cigarettára, mint az életben. Nekik is van idejük rá. A közhelyeket egybesűríteni voltaképpen két óra is devalvált örökkévalóság. Wilson lassú játéka azonban olyan folyamot görgetett, amit csak a görög tragédiák tudtak – végsőkig lelassított dikciójukkal és a történést eleve megsemmisítő nyitottságukkal – „kimondani”.

A darab másik erénye – színészi erénye – számomra a tökéletes elhagyatottság, a mozdulatok begyakorolhatatlan és szintén a lassúságból eredő bizonytalansága volt. Perceken át nyúlni egy pohárért, kizár minden biztonságot. Bekötött szemmel tapogatóztunk így valamikor gyerekkorunkban, keresve egy-egy eldugott tárgyat vagy nyitott szemmel cikázó társunkat. És hidd el, egy hirtelen megvakult kéz annyival többet ír le és tapint ki a levegőben, mint bárki kubikos tévedhetetlen kapavágása. Arról nem is beszélek, hogy a kapavágásokból szerkesztett darabot meg kell érteni. A beláthatatlan világról – amiben viszont kivétel nélkül, valamennyien élünk – csak helyi, provinciális „áttekintést” lehet adni. Egy vak mozgása azonban fölment e primitív dramaturgia mindennemű terrorja alól. Egy vékony, bizonytalan fonalat ír le, amit az egész oly tisztán és szabadon, a megoldás és magyarázat minden kényszere nélkül fújdogál körül, lebegtet a semmiben és a mindenségben, ahogy utoljára csak egy újszülött szeme fúrja át a világot.

Színjátszás – a szó szabványértelmében – sose létezett, és sose fog létezni. Az utánzás egy-két állatfaj tulajdonsága és az imitátorok kabarétréfája. A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit egy csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül. Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a fölnőttek menthetetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. A fölnőttség – ha ugyan sikeresnek nevezhető – a konstrukciók táguló körében él. Egy csecsemő önmagában néz még mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a miénk; a gügyögés az övék. De amíg egy művész – legyen bár a megértés és az összefüggések embere – csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zéró-pontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.

Minden igazi művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az alfája és az ékesszólás az ómegája, de úgy, hogy a kettőt lehetetlen szétválasztani és megkülönböztetni egymástól. Persze, ennek a „stílusnak” kizárólagos jegye, hogy vak legyen, mint Homérosz. Vagyis olyan stílus, amit akár önkezével vakított meg az igazság. Ödipusz király.

Amit a „mimikri-színház” kikerülhetetlen csődjének érzek, arra most talán csak egyetlen példát említenék. Ha valaki hazudik, és valóban hazudik, azt semmiféle színészkedéssel nem tudja elleplezni. Amiből nyilvánvaló, hogy az a színjátszás, amire én gondolok, mindig a dolgok vak és süket és mozdulatlan centrumában keletkezik. Hogy hogyan? – arról talán legközelebb.

SHERYL SUTTON: Ne, ne folytasd! Látom, megzavar pillantásom, ami nyitott, de hidd el, nem az én, hanem generációk érdeme. Első szavad óta tudom, miről akarsz beszélni. A bűnről, a bűneidről. Hát elmesélek neked valamit. New Yorkban, egy délutáni előadáson, háttal állva a kulisszák mögött, mintha öröktől ott állt volna, föltűnt egy nyolc év körüli kislány. Biztos, hogy nem volt szép, de remegni kezdtem tőle minden ízemben. Nem lehet – ismételgettem magamban –, nem lehet közelítened hozzá. Előadás végén mégis bementem hozzá az öltözőjébe. Ma már tudom, hogy nem is ő vonzott, hanem maga a tett, de mégse akartam vele elkövetni azt, ami után megszűnt volna bennem az a legelemibb lemondás, ami nélkül nincs se bűn, se gondolat, se szerep, se megbánás többé. Ami azonban később történt velem, még ennél is direktebb volt. Egy öregasszonyt addig nézegettem egy étterem szemközti asztala alatt, amíg szétvetette a lábát. Látod, ez nem pornográfia, hanem olyan áldozás, ahol a semmit vesszük a nyelvünk hegyére. Igaz, mindannyian semmik vagyunk, de épp ezt a semmit nem szabad megsemmisítenünk. Mindkét eset az éber ájulás erejével hatott rám. Bárkit átölelek azóta, halvány mása ennek a két pokolnak. Most pedig engedj horgolni, és szenderegj egy keveset ebédig. Te mondtad, hogy fedőszavak mögött fogunk beszélni. Színházról, költészetről, erről-arról. És ez nem elkenése, hanem éppen bevallása a dolgoknak. Ha eljutunk majd a valódi elképzeléseinkhez, nekem egyetlen félmondatod elég lesz ahhoz, hogy többet tudjak meg rólad, mint ami egyáltalán elmondható. Most pedig csakugyan pihenj ebédig, s ha valamin gondolkodnál, egyedül azon: miért köt ez a Sheryl örökösen rózsaszín sapkákat és sálakat? Érzem a homlokodon, hogy a tetrán kezd hatni már. Húzzam összébb a függönyt? Én a résen át is jól látok. Nem, nem! Amíg alszol, nem megyek át a másik szobába.

–: Hány óra van?

SHERYL SUTTON: Semmit se tesz, legalább két órát aludtál. Gondolom, jobb lenne, ha most olvasnál egy keveset. Ott van mögötted a földön.

–: Tévedsz; tökéletesen frissnek érzem magamat. De hol is hagytuk abba? Vegyük például a napot és a holdat. E két égitest, egyetemben az évszakokkal, általában szintén a sűrítés eszközei anélkül, hogy a dráma egy másik ritmusba csapna át. Mi több, a közben elhangzó szavak rendszerint az élet kurta szóváltásainál is korrektebbek. Wilsonnál azonban a nap nem az időt jelzi, hanem egyszerűen fölragyog, ott van, mint a nagy költészet mondataiban. A hold se úgy kell neki, hogy beesteledett. Inkább úgy, mint Watteau-nak; jelenléte hozzátartozik a fiatal infánsnők kéztartásához s talán ahhoz a fehér zongorához is, amelyen egy óriási néger lány Chopint játszott. Emlékszel? Mindez kivilágított nézőtéren kezdődött, fallal lezárt színen, egy szertartásba illő gyilkossággal, ami előtt könyökig érő fekete kesztyűt húztál föl, majd fehér lepellel beborítottad a beretvával átmetszett torkú kisfiút. Ma jobban látlak, mint akkor láttalak. A lepedő piros lett, és te távozni készültél, amikor hányástól rázkódva utadat állta egy másik kisfiú, egyidős azzal, akit megöltél. A kőfal fölfut, és a nézőtér lámpaerdeje kialszik. Mire te és a másik – túl a fölfutó kőfalon – belép, beléptek a Watteau és Chopin megálmodta parkba: két kibékíthetetlen lény a bűn és az álom kiszámíthatatlan tartalmú illogikájába. A hold, a kerek, ezüst és iszonyú erejű hold, talán kár is mondanom, hogy még csehovi értelemben se az időt mérte itt. Példa arra, hogy a világ minden látszat ellenére: se nem tér, se nem idő, de főként nem tények raktárszerű halmaza, hanem keletkezés.

Hoznál egy pohár vizet?

SHERYL SUTTON: Ami engem igazában Wilsonékhoz kötött, az az újra megtalált csönd volt. Szemben Liwingékkel vagy a modern német színház fokozódó agresszivitásával, távolról se merném azt mondani, hogy Wilson megtalálta az utolsó szót. Már beszéltem protestáns összejöveteleink féktelen jókedvéről és rendhagyó Jézusáról. Ha azonban egy valóban új színházra gondolok: mintaképem a katolikus szentmise. A papok csillagmozgása, a ministránsok gyerekes fegyelme és maguk a szépen hímzett ruhák. Egyszóval: az a tiszta ellentmondás, amivel egyedül lehetséges a világ talán legvéresebb drámáját fölidézni. Ehhez foghatót csak Auschwitzban láttam. Egy hosszú folyosó falán millió bűnöző bélyeg nagyságú fényképe, szemből és profilból. A folyosó végén viszont egy angyalarcú SS-katona fotója. Ő volt a gyilkosuk. A művészet – így vagy úgy – helycsere. Látszat és valóság igazságtevő helycseréje. Wilson még csak érinti ezt; de én az ablak előtt kötögetve egyre inkább sejtek valamit, ahogy a rózsaszín lyukak szaporodva csúsznak alá a térdemen.

–: Tours-ban Berio Labirintusának előadásakor éreztem valami hasonlót. Bizonyos értelemben remekmű, aminek azonban már minden hangja hatásokból van kikeverve. Másnap – szintén Boulez vezényletével – egy Mozart-szerenádot hallgattam. Csupa fegyelem, ha akarod, konvenció. Mégis: egy halálbiztos diagnoszta ujját érzed, aki abban a pillanatban, amikor a végzetes pontot kitapintja, lekapja ujját, hiszen már úgyis mindent tud. Megigazítja fodrait, a beteget fölpolcolják, és a térzene tovább szól, ahogy mindig is tovább szólt.

Ilyen fokon Wilson nem Mozart. De ki az közülünk? Egy bizonyos: a provokatív színházból sikerült visszahúzódnia a csendbe. Az a gyanúm, hogy az ezredvég a könyörtelen kritika jegyében fog lezajlani. A színpadon – ha másutt nem – Wilson visszaállította a csend és a szépség unalmon-túli korszakát.

SHERYL SUTTON: Látom, hogy elfáradtál. S még annyi mindenről kellene beszélnünk. Leugrom, mielőtt az üzletek bezárnának.

–: Nem, ne menj el, csak ha éhes vagy.

SHERYL SUTTON: Enni is kell. Különben még gyorsan csak annyit. Párizsban láttam egy görögkeleti húsvétot. A kert fái színes lámpákkal voltak teleaggatva, mint nálunk, Amerikában. A hívek fegyelmezetlenül gyülekeztek, fecsegve, akár Isten istállójában. Az ikonosztáz csukva volt, de középen ott állt Krisztus koporsója s egy szentkép, amit mindenki szurtosra csókolt. A szertartás maga rendkívül fegyelmezetten zajlott le, kivéve, amikor a pap föltépte az ikonosztáz ajtaját, s artikulálatlanul ordítva, ragyogó palástban körbe nem futotta a megnyíló gyülekezetet. Azt üvöltözte: „Krisztus föltámadott”. Akkor kézről kézre meggyújtottuk a kezünkben olvadozó gyertyát, és két oldalról megcsókoltuk egymást. Látod, ez a szertartás zártságával, de ugyanakkor emberi szertelenségével ismét közelebb hozott Wilsonhoz. De erről majd vacsora után. Ha tudsz, adj néhány frankot narancsra, vajra meg kenyérre. Ne kelj fel, úgyse jön senki. Nyugodtan nyitva hagyhatjuk az ajtót.

SHERYL SUTTON: Te már valóban jobban vagy. Tíz óra is elmúlt, és még mindig alszol, mint a bunda. Ébredj már, hallod!

–: Tudod, micsoda mennyország 40 fokról 36-ra süllyedni? A tetrán tönkretette a gyomromat; semmi egyebet egy jó erős teánál! Most pedig gyere ide, és ülj le az ágyam szélére.

1965-ben a véletlen úgy hozta, hogy legalább egy órát kellett beszélgetnem Dürrenmatt-tal. (E múlt idejű ige célzásában és jelentésében sokkalta inkább Dürrenmattra vonatkozik, mint énrám.) Még le is fényképeztem őt megláncolt kakadujával. Találkozásunk úgynevezett hivatalos látogatás volt, de egy megjegyzése azóta se megy ki a fejemből. Azt mondta, hogy a színpad olyan sűrített tér, ahol minden „belépés” fölér egy szüléssel. Ezzel szemben a moziban – a technikai könnyűség miatt – mindenki egyszerűen ott van, a mozivászon bármiféle szülési fájdalma nélkül.

SHERYL SUTTON: Ez szóról szóra igaz, de nem áll „A süket pillantására”. Wilson mindig szimultán partit játszik, s így az újonnan belépett színészt csak akkor veszed észre, amikor már percek óta a színen van. Ezzel nem a filmek „könnyűségét” másolta le, hanem a találkozások és az emberi együttélés természetét. Amire fölfigyelsz valakire, már réges-rég sorsa közepén vagy végén tart.

Amit viszont Dürrenmatt a színre szülés öröméről és fájdalmáról mondott, az Wilsonnál áttevődött a legközönségesebb helycserék kínjára-keservére. Miután az első fölvonásban jó félóra múlva fölkeltem trónusomról, beleizzadtam. Nem az történt, hogy „beléptem”, hanem hogy egyáltalán megmozdultam. Hasonló példát ezret említhetnék. Dürrenmatt belépésről beszél ott, ahol Wilson bénákat mozdít meg, vagy éppenséggel nem létező teremtményeket varázsol elő a semmiből, ugyanazzal a módszerrel, ahogy idáig egyetlen porszemet vagy ami ugyanaz, a teljes univerzumot se tudjuk a szülés-születés jelenségére visszametszetni. A wilsoni dramaturgia nem a film technikájának szinte túlontúl könnyű mágiájából született, hanem a már előbb említett szülésnél-születésnél is nagyobb döbbenetből, abból, hogy ami fölfoghatatlan, az egyszerűen van, és itt van. Wilsonnál sose azon ámulunk el, hogy valami történt, vagy valaki belépett. Ámulatunk ennél sokkalta mélyebb. Nem azt csodáljuk, hogy valami megszületett, hanem azt, hogy egyáltalán van. Persze az ő színházának is megvan a maga sajátos technikája. A cirkuszra és az arénákra gondolok. A Barnum-cirkusz mindig több számot mutatott be egyszerre, ahogy az atlétikai viadalok is többes számban, szimultán folynak. Így a vándorló és megosztott figyelem – igazságosan vagy igazságtalanul – mindig a legfontosabbra van ítélve. Arra, ami a szülésnél és a „belépésnél” is fontosabb. Hogy mire? A világ egyszerű jelenlétére, arra az egyetlen pontra, ahol nem lehet csalni, a csodára, ami lassan-lassan már csak a gyerekek, az őrültek, a szentek és a gyengeelméjűek agyát-szemét foglalkoztatja.

–: Alszom, de inkább csak álmodom. Hol húszéves vagyok, hol meg harmincéves. Szőke a hajam, és szemüveget viselek. Az első padban ülök, ahol sohase ültem. Körmöm tiszta, akár a füzeteim. És persze jegyzetelek, amit sose csináltam. Kedvenc szerzőim: Verne Gyula, May Károly és egy útikönyv.

Félek a lányoktól, s így van bőven időm. Cédulázom, cikkeket írok és levelezem, főként holland és amerikai egyetemekkel. Tíz éve készülök megírni New York történetét.

A nőknél soha sincs sikerem. Megijednek, hogy mit akarok tőlük. Ma ötvennégy éves múltam, nővérem ötvenhat. Elég ránéznem, hogy belássam: mit élt át öt éven keresztül, amíg végre félig levetkezve meghalt. Az arca szürke gyurma, a hálóinge műanyag.

Fullasztanak a céduláim. Pedig igyekszem. Szemüvegem a kisasztalon; látogatókat fogadok; iszom és altatót szedek.

Nem alszom, álmodom. Ötvennégy éves múltam, amikor nővérem a szomszéd szobában végzett magával. Leveleim heteken-hónapokon át fölbontatlanul rohadtak az ágyam mellé tolt fotelben. Egy levelet mégis kibontottam: a Columbia egyetem meghívása volt. Szakértő lettem, számon tartanak. Öt hét után végre megfürdöm, megmosom a hajamat és megnyiratkozom. Két öreg nagynéném fölöltöztet, kimegyünk a repülőtérre, és beszállok a masinába. Megeszem, amit elém raknak, amikor fokozatosan süllyedni kezdünk.

Az amerikai gépben már éberebb vagyok. Első észrevételem, hogy nincsen formaérzékük. Az ülések kényelmesek, de semmilyenek, mint a nagy bűnök egy rövid időre. Minden virág és műanyag, svéd magány fagylaltszínekben, holott a légikisasszonyok először nem manökenek, mint a kontinensen, hanem gondterhelt diáklányok. Igyekezetükben a homlokukat ráncolják, de amikor nagy ritkán fölvihognak, mindig egyszerre.

Közel a tengerhez, Bostonban landolunk. Innét visznek át New Hawenbe, egy nagy villába, ahol heteket töltök egy szalonnak is beillő konyhában. A nagyszőrű macskától idegenkedem, de a szibériai kutya jó hogy itt van, és az is jó, hogy örökösen követ, és néz rám. Az egyik szeme aranybarna, a másik kék.

New Havenből autóval megyünk New Yorkba. Jobbról-balról semmi látvány. Száraz mezők és kavicsos földek. Aztán a sűrű gaz közepette egy lapos, hófehér üzem. Sehol egy ember, egy autó. Se füst, se drótpálya, se huzalok. Egy kék fedelű irkába, amit még Fehérvárról hoztam magammal, kövér betűkkel utoljára még beírom: „Hófehér épületsor. Talán mindennél rosszabb. Sing-Sing, őrök és rabok nélkül. A puszta anyag KZ-lágere.”

New York – Manhattan. Lerobbant utakon és szárnyaló autópályákon futunk. A levegő, akár egy poros üvegablak; mögötte marhavérvörös házak derekának és tetejének magasában süllyedünk, emelkedünk és toporgunk. Minden harmadik ház kiégve. Az ablakokban tépett függönyök; egy balkonon néger férfi sárga csizmában, kék mentében, bíborvörös Velázquez-kalapban. Őt alulról fölfele látom. A csíkos dunyhán heverő ősz hajú nőt föntről lefele. A kirakatok bedeszkázva. Egy télikabátos fiú, dideregve és ráragasztva a kánikulától üres házsarokra.

Dante még körökben gondolkodott, Manhattan kockás irkalap. Sugárutak és keresztutcák, nevek helyett számokkal megjelölve. A Harlem után a felhőkarcolók luxusnegyede, néhány meghatóan magasra nőtt szecessziós épülettel. De mivel New York bibliai város, bármelyik pontján ugyanaz a sugárhatás ér. New York mindaz, ami az eszedbe jut. A felhőkarcolók mint óriások: flamingóknál is törékenyebb lények. Hajnalban kékek, napszálltakor rózsaszínűek. Méretüktől legfeljebb az utcák intimek. A boltokban nappal is hangulatlámpa ég. Utcára csak az megy, akinek halaszthatatlan dolga van. Mindenki reflexek nélkül siet. Szállodai szobámat sárga szőnyeg borítja, amit a naplemente csak még sárgábbá tesz. Jó rajta mezítláb járkálni. Mégis pár forduló után reflexek nélkül sietni kezdek, ahogy füvön soha. Minden munkám hiábavaló volt! Ennek a városnak nincsen, nem lehet története! Előzmények nélkül, a föld alól, a semmiből nőtt ki.

Elalszom és fölriadok. Hol lehet Sheryl? Nem tudok elaludni. Aztán meg azt álmodom, hogy fölébredek. Hihetetlen, mennyi régiségbolt van ebben a történelem nélküli városban. Este nyolcig még van időm; találomra benyitok az egyik antikváriumba, és keresgélni kezdek a legrégibb újságok és fényképek között. Csupa múlt századbeli kép. Az egyik legszebbnek a fölső része fényt kaphatott, s így csak egy ágy látható rajta meg egy női kéz, félig eleresztett zsebkendővel.

Végre hogy itt vagy! Nem tudod, mennyire vártalak.

SHERYL SUTTON: Te újra belázasodtál.

–: Sheryl, a könyvünk hozzásegített egy másik könyv tervéhez, gondolatához. Nem merném azt mondani, hogy regény lesz… Várj, elmondom, ami idáig megvan belőle.

SHERYL SUTTON: Nem rossz. Persze, mindenki New York-i, és senki se az. Pontosabban: lehet valaki New York-i, aki sose járt ott, és lakhat akár száz évet New Yorkban, és sose fogja tudni, hol él.

–: Nem számít, hogy lázas vagyok. Nem értesz? Először nem értesz? Pedig te mondtad, hogy a művészet se nem valóság, se nem utánzat. Hogy a baj épp ott van, hogy a valóságot csak utánozni lehet. Holott a valóság lényege, hogy semmit se utánoz. Egyszerűen van vagy keletkezik. Akkor elítélted a puszta kitalálást is. Mivel a tiszta kitalálás keletkezésnek éppúgy utánzat, mint a meglévő dolgok másolgatása. Pontosan emlékszem, hogy épp itt húztad meg a frontvonalat a kontinentális és a mai angolszász művészet között. „A művészet nem egyéb – hajtogattad makacsul, egymást gyöngítve erősítő dialektikával –, mint a valóság kitalálása.” A valóságot se teremteni, se lemásolni nem tudjuk. De a teremtő kitalálásban benne van a megkerülhetetlen hasonlóság és a nélkülözhetetlen teremtő elem. Ezért érezhetjük ma már Francis Bacon toaletten ücsörgő figuráit, az emberi hús mindig egyszeri és kivilágított konkrétságát akár elvontabbnak is a legsikerültebb absztrakcióknál.

Nos: én kitaláltam New York regényét, vagyis regényét egyrészt mindannak, ami eszembe juthat, másrészt… De hol is folytassam? Számomra döntő különbség van a struktúra és a modell között. A struktúra talán az emberiség föltétlen bizonyosságra törekvő nihilizmusának utolsó detektívmunkája. A makrokozmosz és a mikrokozmosz átcsúszott a természettudósok kezébe. Kamaszos képzelgéseik méltán idegesítik a filológus-filozófusok üveggyöngyjátszmáját. A mikrokozmoszt és a makrokozmoszt nem lehet áttekinteni kívülről. Mennyivel könnyebb ügy a struktúra, ami – akár egy helyszíni szemlére cipelt bűnözővel szemben – az egész belátható és beláthatatlan világot tárgyi bizonyítékká zsugorítja.

Ezzel szemben a modell szó régibb is, szerényebb is. A görög, a román, a gótikus templomokra gondolok. Mindegyikük különbözik egymástól, mégis mindegyikük hiteles és érvényes modellje a beláthatatlan egésznek.

A modell túlmutat önmagán, de rámutat arra, ami mellett eltörpül. A struktúra: vidéki bankár. A modell: sírig hű cselédlány.

Értesz most már? Húsz-harminc modellben meg szeretném írni New Yorkot.

SHERYL SUTTON: Újra lázas vagy, és még a lázmérőt is eltörted.

–: Mondd, Sheryl, megengeded, hogy elmondjam végre, ki is vagyok én?

SHERYL SUTTON: Megengedem. De sose írd meg.

–: Azok számára, akik nem látták Robert Wilson darabját, úgy érzem, itt az ideje, hogy megkíséreljem elmondani a „Süket pillantását” úgy, ahogyan azt én láttam.

*

Tengerpart, föveny, sirályzaj. Sheryl, akár egy Edgar Poe-költeményben, trónszerű karosszékben ül a déli ragyogásban, balján fekete hollóval. Ruháját fekete taftból szabták, földig ér és mozdulatlan.

*

Erről az üldögélésről, amikor még nem ismertem őt, pár héttel az előadás után verset is írtam, amit Ted Hughes fordított angolra. Íme az eredeti:

Ted Hughes fordítása, úgy érzem, angolul ugyanazt a fekete amerikai lányt örökítette meg, akiről én magyarul „pillanatfelvételemet” készítettem. Sheryl a neki ajánlott verset szépnek, bár kissé túlexponáltnak találta.

*

A tenger előtt időről időre, akár egy szeszélyes metronóm mutatója, átfut egy futó. Antik futó, klottnadrágban. De az is lehetséges, hogy váratlan metrikájával, föltűnésével egy Bachénál is mennyeibb kantáta ütemét követi. Kezében stafétabot, amit jobbról balra és balról jobbra futva soha senkinek nem ad, nem adhat át.

A homokon először egy mezítelen emberpár táncol, talán Ádám és Éva még a bűnbeesés előtt. Aztán a kellékesek őskori teknősbékát húznak át a színen vastag pórázon, közvetlenül Sheryl karosszéke előtt, majd egy gyerek jön, és homokozni kezd. Aztán nagyon megtörten egy öreg házaspár. A színlapról tudom meg, hogy Freud és neje. Megközelítik Sherylt, és tanácstalanul visszafordulnak. Akkor egy boldog, fehér ruhás, kövérre tömött néger pördül be, lármásan kiabálva, fején fekete szúnyoghálóval, de alig tűnt el, amikor zsákvászon ereszkedik a tenger elé. Először barna, majd marhavérvörös, majd aranybarna, mint a New Haven-i kutya bal szeme volt. A zsákfüggönyön portányi kivágás. Akkorra már a tengert nem, csak a kivágásban a futó váratlanul föl-föltűnő lábát, karját, stafétabotját látjuk.

Egészen sötét lesz. A színpad fölső terében, a magasban ügyetlen asztalka csüngött, olyan, amilyeneket olcsó szállodákban állítanak az ablak elé. Négy lábacskája értelmetlenül lógott bele a színpad verőfényébe, alkonyatába. De estére már nem is látjuk, meg is feledkezünk róla.

Sheryl továbbra is mozdulatlanul ül, amikor a darabban először szólal meg egy emberi hang. Nagyon lágy, és nagyon lányos. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három; egy-kettő-három…” Bal felől gólyalábakon, méteresre kitömött keblekkel és üleppel óriási néger lány keringőzik be, majd hirtelenül megáll Sheryl mögött. Csend. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három; egy-kettő-három…” A hang távoli és intim. Jobbról törpe néger lány forog befele, fekete taftban, föltartott, csonknál rövidebb karocskákkal, méteresre kitömött alsó-felső testtel. Az óriási és a törpe néger lány mozdulatlanul áll egymással szemben Sheryl háta megett. A sötétség elviselhetetlen. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három…” Jobbról ötven, balról ötven ügyetlenül forgó néger lány, összevissza mozgással, válltól bokáig kitömve. Egyikük kezében hangulatlámpa. Fehér drótját kínlódva-keservesen igazgatja-húzogatja a tanulatlan lábak, fölszegecselt cipősarkak között. Kínlódunk, mint az álomban, amíg végre a hangulatlámpa meggyullad. Akkor föláll Sheryl, és anélkül hogy remegni kezdene, megizzad.

Zzzzzzzzzzzz: a hotelasztalka földet ér. Sheryl eljut az asztalig, és iszonyú kínnal valamit le akar venni róla, és vissza szeretne helyezni rá.

SHERYL SUTTON: „Modellezünk!” Ötvennégy éves székesfehérvári tanár vagyok; kényelmesen, mezítláb sétálok a huszadik emeleten, a sárga szőnyegpadlón, ami a lebukó nap fényében csak még sárgább, amikor hirtelen sietni kezdek. Minden eddigi munkám hiábavaló volt!

–: De hiszen ez én vagyok!

SHERYL SUTTON: Nem mindegy? Te találtad ki, és te nem érted? Szóval levetem a pizsamámat s felöltözöm, korrektül, ahogy azt Közép-Európában megszoktam. A lift tükrében van időm ellenőrizni a bajuszomat, a választékot a hajamban és a timsózott sebet az állam alatt.

A szürkület minden utcába, minden térre külön érkezik.

– Neve?

– Sheryl Sutton.

– Nemzetisége?

– Magyar.

– Parancsoljon!

Az épület szürke és a szolid réztáblán egyetlen szó áll: Követség (Ambassade). Az első udvarban pázsit, néhány fa és csukott ablakok. Az ápolt fűben egyedül a rozsdás vas félkör szúr szemet: „Arbeit macht frei.” („A munka szabaddá tesz.”) Valamelyik német gyűjtőtáborból kerülhetett ide, s csak úgy ledobták a földre. De az is lehet, hogy itt kovácsolták.

A második udvar a valóban érdekes. Kinőtt ruhájú lányok söprögetik az avart, anélkül hogy elsöpörnék. A követség belső épülete börtön és zárda. Egy nem nélküli apáca épp most adja át az asztalfőn ülő főpapnak az ajándékot.

Főpap: Hány lány, hány vak, hány nővér kötögethette napokon és éjszakákon át ezt a kabátot? Köszönöm és máris szeretem. Nem úgy fehér, mint a hó, hanem mint egy meszesgödör. Lányaim szeretete megtalálta azokat a lyukakat, amelyek még életben tartanak. Kérem, segítsék rám…

Környei tanár úr Székesfehérvárról! Foglaljon, kérem, helyet, és maga is, Sutton kisasszony… és legyünk türelemmel. A kolostor második emeletén a zárda főnöknője haldokol. Most még él. De rövidesen minden ablakban gyertyák gyulladnak.

Kérem, nyissák ki a földszinti kaput! Látják? A páncélszekrény előtt Erick Peterson térdepel. De ide, külön kérésemre, nem a testvérei, hanem öreg édesanyja kísérte el; halasszatyorból adogatja neki a szerszámokat. Nézzék, a páncélszekrény most színarany. Külön megkértem Petersont, hogy mezítláb csinálja. Látják, milyen szép mostan? Szebb Mozartnál vagy Bartóknál.

Oda, kérem, senki se üljön! Az a két hely neki van fönntartva, munka utánra. Neki és édesanyjának. Nővérke, halat hozzon Petersonnak, de az öregnek semmit, annak elég, hogy a szatyrot szorongatja.

Az ablakok kigyulladtak! A behavazott asztal alól nehéz kikaparnom a narancsokat. Peterson, kérem, foglaljon helyet!

Ez itt Sheryl Sutton, ez Környei úr Fehérvárról, Erick Peterson és édesanyja és néhány szépséges fiatalkorú prostituált cirokseprűre támaszkodva vagy az asztal végén nyakát nyújtogatva és homlokát ráncolva. Szebbek és veszendőbbek még Petersonnál is. Botrány, hogy gyíkszememmel láthatom még a világot!

A főpap itt megint horgolt kabátjáról kezdett beszélni. Én úgy intéztem, hogy Peterson mellé kerüljek. Végül is kivégezték? Nem akartam megkérdezni tőle. Édesanyja megfogta a kezemet. Ez az öreg lény már nem is élt, csak pulzált. Hihette, hogy Peterson férfi? Mindent elkövettem, hogy ne érezzen lánynak.

–: Látom, belejöttél, hát „modellezzünk” tovább!

SHERYL SUTTON: A Főpap: Anyánk halott. Kabátom lyukai végleg az enyémek. Az intézeti lányok közül ki az, aki a helyére állna? – Szóval senki. Peterson? Sheryl? Környei úr? – Számítottam erre a csendre. Holnaptól bezárjuk a fölső két emeletet.

Lányaim, adjatok kezembe egy cirokseprűt, és közületek, akinek kedve tartja, foglaljon helyet az asztalfőn! Peterson gyönyörűen dolgozott ma. Amikor rátalált a rejtjelre, feje Bartóké, a páncélszekrény tabernákulum volt. Fej és láda: színarany.

Sheryl, egyedül a maga sorsát nem látom. Megengedi, hogy tegezzem? Ha akarja, akár örökre is maradhat, s egyike lesz a legszebb apácaéletű prostituáltnak. Biztos, hogy senki se fog féltékenykedni magára. Nézze Micsicsák szeplőit; létezhetnek hasonlóak hozzá? Nézze Krecsa fagyott kezeit; van náluk zavarba ejtőbb? Vagy nézze Christinét, aki az asztalnál ült még az előbb? Van kutya, aki megvertebben távozik, mint ez a világszép lány?

Nem a gyíkszemem kéri, hogy maradjon. Maga is tudja, hogy New York… Köztünk viszont még az se számít, hogy ki kicsoda. Van, hogy egész nap az avart kavarom, és Krecsa ül az asztalfőn, banánt keresve a haldokló rendfőnöknőnek vagy egy új vendégnek, amilyen maga is.

Ma kivételesen minden ablakban gyertya ég; Peterson elaludt édesanyja vállán; Arbeit macht frei… Valaki bedobhatta a kertünkbe, és így talán megérti és megbocsátja, hogy semmit se tudunk tenni vele, azon túl, hogy rozsdásodni hagyjuk.

Menj el, lányom! Ne maradj közöttünk!

–: Sheryl egy pillanatra megzavart, belevitt saját „játszmámba”, de hiszen a színházban is vannak szünetek, s ilyenkor mindegy, miről is fecsegünk.

Mielőtt azonban folytatnám Wilson színművének ismertetését, el kell árulnom, hogy a lelassított mozgás mellett volt a darabnak egy másik szembeötlő formai jegye is. A szereplők – néhány mondat kivételével – némán játszották végig a többórás előadást. De miként lassúságuk, némaságuk is természetesnek tűnt, ahogy a légtornászok se beszélnek. Szemben a legtöbb európai avantgarde törekvéssel, inkább egy régi közhelyet látszott megerősíteni. Nevezetesen azt, hogy a költői szó lényege szerint beszédes csend, amihez mérten minden egyéb üres fecsegés. Vagyis: a költészet jelenléte akkora csönd a színpadon, amit semmiféle szóval nem lehet elnémítani.

Folytatom hát a második fölvonás leírásával. Dohánybarnás vedlett szalon; falán, pontosan az első fölvonás megfelelő helyén, portányi kivágás, de a „visszatérő” kivágásban most lángoló búzamező. Az először tökéletesen, esztendők óta elhagyatottnak tűnő szalonba a szereplők egyenként érkeznek, egy szemmel láthatóan meghajlított folyosón (előszobán? kapualjon?) keresztül. Sehol egy ajtó, amit meg kellene nyitniuk vagy amin kopogtatniuk lehetne.

Az első vendég: középkorú, kereskedőforma ember. Kiült nadrágján kívül nincs rajta semmi föltűnő. Egyenest a játékasztalhoz menne, de előbb még meg kell kerülnie a színpad közepére állított óriási paravánt. A kereskedő a játékasztalka mellett megáll.

Másodikként, fehér botjával maga előtt tapogatózva, egy vak férfi fordul be a színpadra. Ő is megkerüli a középre helyezett paravánt. Most már ketten állnak egymás mellett. Percekig állnak, mire egyikük fölemel valamit az asztalkáról, és odább teszi. Aztán megint percek múlva a másikuk mozdul, és tesz valamit arrébb, valamit, ami előre ki volt készítve. Játszani kezdenek.

Harmadiknak fiatal férfi feketében, karján vörös rózsacsokorral. A csokrot egy huzatos fotelra helyezi. Cigarettára gyújt, és belemerül a másik két férfi játékába. Nézi a játszmát, de ő maga nem vesz részt benne.

Fiatal, estélyi ruhás lány: Fölemeli a rózsacsokrot, hisz neki szánták, és leülne. A fotel elmozdul alóla. Megint leülne, de a fotel megint elmozdul. A lány állva marad, nem ül le. A fotel is áll. A lány leül a fotelba.

Öreg hölgy: Minden olyan csupasz és túlrajzolt rajta, hogy szürkeségében még vállasabbnak is hat a legszebb, aranyra ázott úszólányok egykedvűségénél. Egyenesen a bárpulthoz lépked, tölt magának, majd leül a bejárat melletti sarokba. Már percek óta ül a helyén, amikor a bárszekrény poharai összekocódnak.

A játszmában most a vakon lenne a sor, de helyette a fekete ruhás fiatal férfi lép, mire mindhárman helyet cserélnek.

Gumicsizmás fejőnő: Maga se tudja, hogy került ide. Zavartan megáll, közvetlen a paraván mellett.

Egérléptű, szürke úr: Tölt magának, majd leül a magas, falnak támasztott zongora elé. Poharát a zongora tetejére állítja. Mire vár? A bárpulton a poharak finoman összekocódnak. A férfi játszani kezd, nagyon halkan és végeérhetetlenül. Ma úgy tűnik, hogy Bach Wohltemperiertes Klavierjának örökmozgóra átformált első tételét játszotta.

Akkor hárman érkeznek egyszerre: egy fiatal férfi, egy törődött öregasszony s egy fiatal lány. A férfi kezében aktatáska. Kivesz belőle egy papírlapot, s átadja az öregasszonynak, aki azt olvasatlanul tovább adja a fiatal lánynak. De az se olvassa el, egyedül a fejőnő, aztán a papírlap ismét kézről kézre jár, míg végül a fiatal férfi visszazárja irattáskájába.

Sssssss – Sssssss – Sssssss – Sssssss: A folyosóról hatalmas tömegű fóka vonszolja be magát. Kínlódva, százfele hullámozva és fodrozódva végre megállapodik a paraván előtt, és kis legyezővel legyezgetni kezdi magát.

A porta nagyságú kivágásban eközben eltűnt a búzamező. Helyében lapátos bárka látható, afféle ősi, emeletes gálya, rabszolgapadokkal, hosszú evezőkkel, vízözön utáni békességben és biztonságban.

Balról két darócba öltözött ónémet parasztlány szénát hord be, rak halomba a játékasztal elé. Favillán, aranykötegekben hozzák a szénát, miközben ők maguk is, erős hátuk és járásuk szerint, egy letűnt aranykor cselédei.

Akkor a kazal előtt, gólyalábakon, egy méteresre kitömött ülepű-keblű néger lány elénekel egy szertelen sprituálét.

Jobbról lopakodva egy kis csoport becsempész a színre egy létrát, s a beálló csendben a létra tetejére ráhelyez egy mezítelen halottat. A zongorista tovább játssza a közben megszakadt, de befejezhetetlen dallamot, s a fóka a paraván elől átvonszolja magát a szénakazalhoz. A kis csapat hangtalanul, ahogy fölrakta, leszedi a létráról a halottat, és lassan megindul vele kifelé. A szalonban mindenki föláll a helyéről és csatlakozik hozzájuk. A szín ismét üres lesz, évekre vagy évtizedekre. Még a fóka jelenlétét is elfelejtjük.

Van, aki tapsolna már, amikor halk nyüszítés emelkedik egészen az üvöltésig, s a paraván mögül egy alig másfél méteresre nőtt lény tör elő, kezd rohanni a nézők felé.

A harmadik fölvonásról részben már beszámoltam Sheryl Suttonnal folytatott egyik beszélgetésem során. Újabb mozzanatokkal kiegészítve most mégis megismételném az egész fölvonást, ahogy bennem is újra és újra megismétlődik, már csak azért is, mert ez a jelenet volt a darab nyilvánvaló nyersanyaga.

A szín kivilágított nézőtéren kezdődik, jelezve, hogy legrejtettebb tetteinket mindig nyílt színen, rivaldafényben követjük el, vagyis akkora csöndben és magányosságban, mint egy túlzsúfolt aréna kellős közepén.

A színpadot – erre az időre – hatalmas téglafal zárja el, mintegy eleve kirekesztve magából az eseményeket. A téglafal előtt asztalka áll; rajta üveg tej. Háttal a nézőknek, szőke hajú kisfiú ül a sámliján. Sheryl balról érkezik, lassúságában lobogva, mint egy megszállott apáca, és mereven, akár egy szeminarista, aki papsága első bűnét készül elkövetni. Sheryl minden lépése e mellett és ez ellen szól. Először gyengéden megitatja a gyereket, majd az üres üveget visszateszi a helyére. Ahogy és amit csinál, inkább szertartás, mint bűn, pontosabban: a bűn utolsó fázisának minden föladatnál keservesebb és elvontabb teljesítése. Mindenekelőtt be kell öltöznie. Könyökig érő fekete kesztyűt húz mindkét karjára, kezére. Aztán kézbe kell vennie, és ki kell nyitnia az asztalra kikészített beretvát, amivel aztán egy másodperc töredéke alatt átvágja a gyerek torkát, miközben szabad baljával már be is takarta.

A lepedő tetőtől talpig pillanatokon belül csurom vér lesz, és Sheryl már távozna is kifele, de előbb még be kell csuknia és vissza kell helyeznie a beretvát. Ettől kezdve érezni, hogy súlytalanná lett, hogy lépések nélkül lépked, hogy egyedül aludni szeretne, hogy alszik is már, csak előbb még ki kell jutnia innen. Tesz is erre kísérletet, amikor útját állja egy néger kisfiú, egyidős azzal, akit megölt. A fiúból mint a hányás szakad ki az üvöltés. Sheryl rátapasztja kesztyűs kezét a fiú szájára, amitől csend lesz. Sheryl visszaveszi a kezét, mire a fiúból ismét kiszakad a süketnémák jellegzetes üvöltése, olyan hang, ami semmiféle hangot nem hallott. Sheryl másodszor is betapasztja a száját, mindaddig, amíg a gyerek teste megnyugszik a keze alatt. Most már hangtalanul állhatnak egymással szemben. Sheryl megfordul, és visszafele lépdel a téglafal közepéig. A kisfiú ütemesen a nyomában. Sheryl megáll, s a gyerek is mögötte. Sheryl megfordul, és megindul egyenesen neki a kőfalnak. A téglafal fölfut, és a nézőtér lámpái kialszanak. Hófehér zongorán egy néger Lány Chopint játszik. A holdsütötte park telve fölismerhetetlen meghívottakkal. Sheryl és nyomában a kisfiú, mint azt már leírtam egyszer, belépnek a kertbe, és eltűnnek a szemünk elől.

A negyedik fölvonás kívül és belül történik. Kívül a barlangon és bent a barlangban. Belül a barlang csupa fény. Kívül a barlangon, a külső sötétségben talán Sheryl üldögél, és kupacokban didergő állatok prémje világít, valahogy úgy, ahogy a lenyírt hajszálakból rakott kazlak az auschwitzi múzeum nagytermében. Csakhogy ezek a kupacok időnként szétesnek, majd dideregve ismét összeállnak. Lehet, hogy marják, lehet, hogy melengetik és vigasztalják egymást. Valószínűleg az öklendező néger és a leölt fehér kisfiú is itt van, de akár a háttérben gubbasztó Sheryl, ők is felismerhetetlenek. Pedig egyikük közvetlenül itt kúszik és nyöszörög az előtérben, mígnem a mázsás testek puha halomban köréje nem rendeződnek. Nehezen és zavarosan ugyan, idegen indulatoktól hányódva és visszavetve, de végül is szorosan és egészen.

Közben a barlangon belül a fény hol paradicsomi, hol pokoli, hol meg a tisztítótűz fénye, aminek megfelelően a mezítelen testek tartása is szüntelenül változik és gomolyog. Innét, hogy amikor a barlang bejáratában a perdöntő vasrács lezuhan, lehetetlen eldöntenünk, kiket is zár be, és mit is rekeszt ki? Ahogy a függőleges vasrudak mögött megjelenő és posztját mindörökre elfoglaló angyalról se tudjuk, vajon csakugyan angyal-e. Mintha napba néznénk, úgy olvadozik és alakul szemünkben arkangyalból óriás sáskává és sáskából angyallá ennek a túlhevített lénynek a képe.

Ötödik szín: Vacsora Békakirálynál. Ez a fölvonás volt a legmeseszerűbb, a leghínárosabb, ha úgy tetszik: a legzöldebb, merő zöld. Maga a hínáros levegő kuruttyolt, ahogy a színpad mélysége se volt egyéb gyerekkori bizalomnál és a kései gyerekkor szorongásánál.

A kései gyerekkor szorongásával kezdeném. Balra, az asztalfőn – a fejedelmek pontosságával – már ott ült a nagyra nőtt és szélesre hízott Békakirály. Hagyta, hogy a pincér, a vörös parókás Rosenkrantz alásegítse a címeres széket, s nyakába kösse a foszforeszkáló szalvétát. Csak semmi sietség! Csak semmi várakozás! A három ember, apa, anya és eladósorban lévő lányuk kérésükkel csak veszítenek. Szótlanul és eleve megverten foglalnak helyet az asztalnál.

A menyegzői gyertyák ekkorra percek óta égnek már; Rosenkrantz jeges bort tölt a poharakba. Először a béka, aztán az ősz atya, aztán a világszép eladó lány és utoljára az apa poharába. A halotti tornak is beillő lakoma után a hüllő megcsörgeti hártyás kezében és leteríti gyémántjait az asztalra. Az apa egyenként és távolról nyúl utánuk. Ő is megrázza, és ő is leteríti őket.

Anya és lánya nem vesz részt az abroszon folyó alkudozásban.

A magasban hinta leng. Egy gyerek hintázik rajta, egy kisfiú, aki a világ bármelyik kisfiúja lehetne. A gyerek Robert Wilson éppúgy, mint te vagy én, vagy a gyerek Homérosz, vagy az öklendező néger kisfiú, vagy az a másik, akit megöltek. A nádas mocsár mélyéből alázatos parasztok kerekeken járó barmot tolnak elő. A magasból több méter átmérőjű sztaniol száll alá, gyűrötten és gömbölyűen ragyogva. A kerekes állat, mintha füvet legelne, megeszi az orra előtt himbálódzó napot.

A hinta megáll; a gyerek keze közé temeti arcát. Először az apa, aztán az anya kel föl, és hagyja el az asztalt. A barom fölragyog, akár a kelő nap. A béka nem közeledik a lányhoz, és a parasztok visszatolják a barmot a legelőről.

Látszatra a hatodik, befejező fölvonás volt a leggyöngébb. Wilson itt minden szereplőjét begyűjtötte, és egyszerűen elégette őket, mint a papirost. De amikor a darab ezzel véget ért, a fölviharzó tapsra a színészek nem jöttek a függöny elé. Mint egy újabb fölvonásra, a függöny gördült föl ismét, hogy a színészek népes csapata megköszönhesse az ünneplést. Különös „meghajlás” volt ez. Wilson a nézők köszöntése helyett szereplői föltámasztását, megdicsőítését választotta. Ismét mindenki a színen volt, de most már ugrándozva, banánt és narancsokat dobálva a levegőbe, s féktelen jókedvében plafonig verve a port. Ez a rendhagyó meghajlás és extatikus „üdvözlés” azonban nem a közönségnek, hanem magának a történetnek, a befejezett játéknak szólt. Akadt, aki artistaügyességgel kapkodta el a visszahulló gyümölcsöket, és volt, aki elejtette, ügyetlenül futott az elgurult narancs után. Lehettek vagy százan is a színen, és valószínűleg nemcsak a vak, a széles vállú, ezüstre ázott öregasszony, a két ónémet parasztlány, de – most már emberi formájukban – a Békakirály, a kupacokban didergő állatok vagy a sáskának álcázott arkangyal is. És középütt, persze, mindenkinél magasabbra szökellve Sheryl. Arca hol egy néger kispap komolyságával, hol meg egy önfeledt gyereklány fogsorával tűnt elő, messze fönt a tömeg feje fölött kapkodva el a föl-fölhajított gyümölcsöket.

SHERYL SUTTON: Modellezzünk?

(Most az egyszer megijedtem Sheryltől. Miközben aludtam, sikerült oly zajtalanul besurrannia, hogy az arca egyszerre csak ott volt az arcom fölött.)

–: Sheryl (De előbb még fölültem, hogy magamhoz térjek), nagyon fáradt vagyok.

SHERYL SUTTON: Mutasd a tenyered! Valóban, a bal… Mintha nem is lenne elegendő, vagy épp a határán mozogna annak, hogy ember lettél! A jobbik azonban határozottan érdekes, csak az a különös itt is, hogy ilyen vonalak hogy lehetnek ennyire halványak, szinte nem létezőek?

–: Szeretnék még egyszer, ha talán nem is utoljára, visszatérni Wilsonra. De vajon mennyire érvényes a lázas és depressziós betegek ítélete? Mert én lázas is, depressziós is vagyok. Érdekes, már kamaszkoromban eltűnődtem ezen. Lázas betegen csak Tolsztojt, Dickenst és a nagy Brehmet tudtam kézbe venni. Baudelaire-re, például, akit pedig rajongásig szerettem, ilyenkor gondolni se bírtam.

A legfurcsább, amit évek múltán csak még inkább érzek, hogy „A süket pillantása”, bár hosszas kísérletezések során született, mégse kísérleti darab. Ahogy például Beckett drámáit is oly végsőkig öntörvényűeknek és kidolgozottaknak találom, mint holmi huszadik századi Racine-műveket. Amit megnyitnak, azt szigorúan be is fejezik, le is zárják. Csukottak, mint egy óraszerkezet. Különben nem vagyok ellensége a kísérleti színháznak. De te is tudod, hogy a valódi kísérletnek zárt lombikra van szüksége, hogy megtudjuk, a mesterséges körülmények közé kényszerített anyag hogyan is viselkedik, milyen új változásokat és tulajdonságokat közöl magáról? A legtöbb kísérleti darab – sajnos – inkább nyitott fazékban fő, mint vallató lombikban, s a régit, a megszokottat, a folytathatatlant csak elmállasztja anélkül, hogy csakugyan új szavakat, új helyzeteket, új vallomásokat csikarna ki belőlük.

Amikor az újkori művészet a tudományos gondolkodás hatása alá került, félek, hogy elvesztette eredendő önállóságát. Ami a tudományok számára szakadatlan kontrollt s ennek gyümölcseként termékeny egzaktságot eredményezett, a művészetben – paradox módon – a mondatot, a szót, a szöveget és a formát az egykor „elnémíthatatlan csend” (a szavak legtökéletesebb rendjével és legteljesebb zűrzavarával se helyettesíthető, mindenféle rendet és rombolást meghaladó) szintje alá süllyesztette. Javarészt vitatható előadásokat, jelenlétet, láncreakciókat produkált, ahelyett hogy egy valódi forradalom vagy metamorfózis jegyében vadonatúj és kifürkészhetetlen egésszé állott volna, égett volna egybe. A tudományoktól ellesett és megirigyelt egzaktság helyett narcizmushoz vezetett a szavak és mondatok örökös kontrollja. Figyeld meg: azóta beszélhetünk jó stilisztákról, ahogy Homéroszról vagy Shakespeare-ről még nevetséges lenne azt állítani, hogy jó stiliszták voltak. A tudományoktól ellesett és megirigyelt egzaktság és méghozzá önfeledt egzaktság helyett az irodalom a természettudományok folyamatos önkontrolljának és önigazolásának hatására épp az ellenkezőjére, túlontúl stilárissá, szemben a vak Homérosszal, hálóingét maga köré csavaró „tükör-irodalommá” változott. Kivétel persze itt is akad. Weilre, Gombrowiczra gondolok. De főképp Dosztojevszkijre. Elragadtatásiban ő csakugyan vakon írt, háttal a tükörnek. Rossz stiliszta volt. Mondatai oda estek, ahova puffantak. Volt hova esniök, és volt min puffanniuk.

SHERYL SUTTON: Wilson darabja nyugodtan tekinthető a szürrealizmus fölidézésének, de ugyanakkor kritikájának, meghaladásának is. Ezért, hogy egyes szürrealisták oly lelkesen ünnepelték. Nem vették észre, hogy saját gyászmiséjük ámenjét tapsolják és újrázzák.

A magam – bizonyára együgyű módján – a szürrealizmust csakugyan egy mesterséges világ mesterséges föltételek közé helyezett produktumának látom. Az álom és a tudatalatti nem így dolgozik. Neked megmondhatom: a depresszió sem. A szürrealizmusban, akár egy intellektuális műbolygóban, először a dolgok súlya vész el. Utána az arányok. Ezután már gyerekjáték a konkrétumok kipingálása és montázsszerű illesztgetése. Sőt: minél minuciózusabban ábrázolod a súlytalanított, kiürített, arányaitól megfosztott elemeket, annál könnyebb a velük folytatott „kirakósdi”.

–: De mennyiben haladta meg szerinted Wilson a szürrealizmust?

SHERYL SUTTON: Abban, hogy a nyílt vagy lappangó montázselemeket előbb fölhevítette, majd egyetlen golyóvá olvasztotta. Nem találok jobb szót az egybeolvasztott golyónál. Minden nagy mű mélyén ő gurul, láthatóan vagy láthatatlanul, dübörögve, de többnyire csendben. Pedig Wilson is vallatóra vette – hasonlóan Környei tanár úrnak, a te székesfehérvári New York-kutatódnak hófehér gyárépületéhez – a világot, az embert, igen, a puszta matériát. A szürrealistáknál is messzebbre eldobta a gyeplőt, de aztán fokról fokra aláhajtott, alászállt abba az istállóba, olvasztókemencébe, amit bűnnek és bűnhődésnek vagy az egyszeri, a konkrét présének, egy életen át farkasszemező realitásának ismerünk, s aminek Shakespeare és a görögök oly tévedhetetlenül a közepébe trafáltak. Ez ugyanis az a lombik, ami tökéletesen zárt, mint a depresszió, de ugyanakkor egekig lobog, mint a negyven fok fölötti láz. Kísérletnek és remeklésnek egyszeri és egyetlen, közös helye.

–: Beszélgettünk már az unalmon-túliról, de Wilsonnal kapcsolatban éppúgy beszélhetnénk a csenden-túli csendről és a szépségen-túli szépségről. Nála a némaság elnémíthatatlan beszéd s a szépségen-túlinak is – akár szép, akár csúf – hattyúnyaka van, minden újra szép, akár a vak Homérosz „rózsaujja”, amivel képzelete a hajnalodó tengert kitapogatta.

Wilson megtalálta azt, amit a lázbetegek látnak, és a depressziósok is el tudnak viselni. Ahogy a vak Homérosz borogatta a véres tényeket.

A demarkációs vonalon innen sokat ismerünk: a csúfság aszkézisét, az „irodalmiasságot” levetkezni látszó hyper-irodalmiasságot, a plakát túlrajzolt sokkolását, a kiürített valóság montázsát és az abszurdumok tériszonyos, szakadatlan tótágasát. Wilsonnak, a régi nagyok példájára, volt ereje az unalom, a rivalda előtt megsétáltatott csúfság és a fecsegésre devalvált csönd kivárására és meghaladására. „Csak semmi sietség!” – vallhatta hüllőnyugalmával a szalvétás Békakirály. Majd – a rettegett demarkációs vonal után – vagy eljutunk, vagy nem, de a türelem nélkül semmiképp se, abba az unalmon-túli csöndbe, ami egyedüli helye a szépségen és csúfságon túli szépnek és a szavakon túli beszédnek. „A süket pillantása” ilyen értelemben a század egyedül szép és minden tériszonytól mentes, tengernyugalmú alkotása. Olyan avantgarde mű, amely dosztojevszkiji értelemben az arrière-garde-hoz tartozó alkotás is lehetne. Úgy modern, mint Dosztojevszkij „Ördögök” című műve, amit korának ifjúsága kifütyült, mert maradinak ítélt. Mit számít! Van egyféle arrière-garde, ami nélkül nincs modern művész, legfeljebb aktualista, mint Zola, a pillanat e tipikus balekja.

Az igazi modern Dosztojevszkij volt, s ezzel együtt – persze – a pillanat száműzöttje is. Ha akarom: olyan lángeszű falubolondja, aki egyedül képes rámutatni arra, amit senki se lát, holott a szemét szúrja ki, s ami egyedül reális és fejleményektől terhes. A már említett szurtosra csókolt húsvéti szentkép számunkra – végső soron – nem a tradíciót jelenti, hanem egy olyan ütött-kopott tárgyat, mint az auschwitzi múzeumban fölhalmozott üres szemüvegkeretek. Nos: ami Wilsonnál igazában szép, újra szép, unalmon-túli és néma, az szememben kísértetiesen olyan, amilyen az auschwitzi múzeum lehet, amikor a nagy hideg miatt nincs látogatója. Tovább és változatlanul dereng hajkupacaival, szemüveghalmával és a kőpadlós szobák padlójára teregetett rongyaival. „A süket pillantását” nem kell megnézni. „A süket pillantása” egyszerűen van, ahogy bizonyára a publikálatlan csillagok sokaságán is másodpercnyi pontossággal játszódnak le a földi hajnaloknál is fenségesebb változások. A darab – ilyen értelemben – csakugyan világmodell. Vagyis olyan golyó, ami akkor is gurul, ha nem „adják elő”. Ahogy az igazság van és hat olyan városokban is, ahol senki se mond igazat, és minden cselekedet képmutatás.

„Érzem, hogy élt a fejemben egy aranyágacska, ami halálommal nyomtalanul el fog tűnni. Mit számít! A bánya kimeríthetetlen!”

SHERYL SUTTON: Simone Weil.

–: Igen, de ugyanakkor saját „esztétikámmá” is vált. Szerintem ugyanis az ember, minden látszat ellenére, nemcsak a föld, hanem az univerzum polgára is. Egyetlen hajaszála se vész el fölíratlanul, holott mindene tékozló gazdagságban és hiába van. Wilson színműve is mindenre és mindenkire hat, bár szövegkönyve nincsen. Ahogy az auschwitzi csajkákon az ütések és kopások is szüntelenül írnak, kivilágítva vagy az éjszaka csöndjében. Szörnyethalnék, ha az éjszaka egyetlen csillaga is kimúlna, s a fönt említett ütések, horpadások és kopások nem jelentenének többet a sokszorosított közléseknél, és nem lennének azonosak azzal a bányával, ami – Simone Weil szavával – kimeríthetetlen.

SHERYL SUTTON: Ezek szerint a nagy művek nem a föld, pontosabban nemcsak a föld, hanem az univerzum ars poeticája szerint íródnak?

–: Igen, de olykor provinciális módra, mint a parasztbarokk.

SHERYL SUTTON: Mondd meg őszintén, nem sajnálod időnként, hogy nem a bal tenyered útvesztőit követted?

–: Jó a kérdés. Elveszve a veszendőben, talán pontosabban látnám, hova is vetődtem, s a villanyszékbe csatolva…

SHERYL SUTTON: Mindannyian villanyszékre szíjazva élünk. Amikor játszom, egyedül a bal tenyeredbe írt veszendőség a súgóm. Ez az igazság. Az, hogy közben mozgok és élek, hártyavékony látszat. Akkor voltam a helyemen, amikor trónusomon ültem. És ezért izzadtam meg, amikor föl kellett állnom. Wilson ebben valóban mester. Ezért sikerült a montázst golyóvá gyúrnia, s elgördítenie pályáján. Mivel szabadságunk megfelelője itt és most egyedül tehetetlen gurulásunk fölismerése, elfogadása és föltétel nélküli szeretete lehet. Vagyis: földi halandóból egyedül így válhatunk azzá, amiről mindannyian tudunk, de amit percenként elfelejtünk és megtagadunk. Ugrándozásunk és féktelen jókedvünk is ennek szólt: a kínos-keserves előadásban fokról fokra fölismert polgárságnak és hazának, aminek naprendszerünk csupán csalóka határsávja.

–: És a párbeszéd?

SHERYL SUTTON: A párbeszéd! Tudtam, hogy megkérdezed. Hát azt gondolom róla, amit te is gondolsz. A baj, persze, nem vele kezdődött, a baj csak vele tetőzött. Hogy hol és mikor? Ezt nem tudnám megjelölni. Jött, mint a talajvíz. Gondolom akkor, amikor a barokk színházat elhagytuk, és valami nyersebbet, naturálisabbat kerestünk helyette. Senki se vette észre, hogy ez már a kapuban álló katasztrófa előjele volt. Ezt talán csak a költők sejtették. Baudelaire a naturalizmus előestéjén a természetellenes kultuszát igyekezett megalapozni. De hol vagyunk már ettől a korszaktól! Ma úgy tűnik: az éden fáitól! Napjainkban a költők először világhiányról, ma már jelenlétvesztésről beszélnek. És lassan nemcsak a költők, hanem a fölnövő gyerekek, ha hallgatnak, ha cipelik és konokul hallgatnak is róla. A talajvíz nem a kapukon át jött be, hanem egyszerre öntötte el a várost, és az utcákkal és otthonokkal együtt persze a színpadot és a nézőteret. De erről majd később. Most beszéljünk egyszerűen arról, miért vált a naturalista színház párbeszéde egyik óráról a másikra hazuggá?

–: Mivel spontán és köznapi párbeszédet ötven-száz estén át lehetetlen megismételni, hittük először. A színészek szava-mimikája lehet a „természetesnek” legszemfényvesztőbb terméke, a figyelmük képtelen a folyamatos imitátormunkára. A párbeszédben, és elsősorban a párbeszédben, előadásról előadásra egyre inkább magukra figyelnek, és a másiktól legfeljebb a végszót várják. Így párba kényszerítve egyre magányosabban ágálnak, s végül már nincsenek is jelen.

SHERYL SUTTON: Wilson ezért választotta a csöndet. Megint mások a képtelen helyzet megoldásaként eleve képtelen szavakat és válaszokat adtak hőseik és hősnőik szájába. Vagy oly filozofikusra csupaszították a történést és a dikciót, hogy az gondolati erejével valamibe mindig belekaszált. Így, ha nem is teremtettek vadonatúj színházat, legalább nem hazudtak. Wilson csöndje – igen, játék közben mindig azt éreztem, hogy végre kibeszélhetjük magunkat… Aztán hazamenet, megpillantva egy fiatal fiút konok hallgatásban ácsorogva egy játékasztal előtt, ellenállhatatlan erővel tört föl belőlem a kérdés: vajon végképp lehetetlen ismét megtalálni a költői szót, ami lényege szerint mindig is csönd volt? A párbeszédet, ami csend, szó, hétköznap és önmaga szertartása egyszerre, és nemcsak hogy megtöri, de el is mélyíti a fiatal suhancok hallgatását? Elmélyíti csöndjüket, hogy épp ezzel bírja szóra, ismét „dialógusra” őket? Valami olyanféle beszédre és párbeszédre a színpadot, mely tempójával a repülőgép mozgására emlékeztet? Úgy érezzük, hogy állunk, holott száguldunk és megérkezünk! Hazatalálunk, amire a konok hallgatás egymagában sose lesz képes, se otthon, se a szobájába zárkózva, se az utcán, se a játékasztal mellett.

–: Ahogy ezt mondod, akaratlanul fölkelted figyelmemet arra, amit a katolikus miséről említettél. Észrevetted, hogy a csöndes és az énekes mise között semmi különbség nincsen? Mitől van ez, és hogyan lehetséges?

SHERYL SUTTON: Igen, erre én is gondoltam már, méghozzá amikor egyszer valamit a színpadon felejtettem, és vissza kellett mennem érte. Aztán egy percre megálltam, mint egy sötétségbe borult, rövidzárlatos játékterem közepén. És akkor – csukott szemmel – támadt egy gondolatom. Mi lenne, ha a színpadon újra beszélni kezdenénk, valóságos monológokban és valóságos dialógusokban? De nem úgy, mint idáig, hanem – legalábbis kezdetben – nyíltan és bevallottan magunkban beszélve? Ahogy a pap és a ministránsok, a pap és a gyülekezet motyog, beszél, ahogy a pap és a kórus énekel magában, és mégsincs egyedül, még úgy-ahogy együtt van. Ha mi is így beszélnénk – folytattam nyomorúságos ihletettséggel –, mi a színpadon először valószínűleg nagyon sokáig még egyedül maradnánk. De ki tudja, egyszer, egy váratlan pillanatban talán sikerülne megállítanunk azt, ami megszállva tartja a várost? Visszahódítanunk a szót és a jelenlétet?

–: New York városa… Lenyűgöző napszálltakor. Egy olyan helyen vacsoráztunk, ahol a damasztabroszok földig értek, és a talpas üvegtálak közt gyertya világított. A szőnyeg puha és vastag; az öreg néger szolga haja ezüstfehér. Mintha „Tamás bátya kunyhójában” az ültetvényes asztalánál ülnék, várva, mikor szaladnak be a gyerekek elköszönni éjszakára, kicsit ölbe ülni és itt maradni, még mielőtt a korlátnál ácsingáló néger dajkák és angol nevelőnők fölkísérve, ágyba nem dugják őket az emeleti hálószobában.

Ezután másfél órás előadás és vita a strukturalizmusról, majd pohár bor a belga származású adjunktusnő lakásán. Mindenki távozna már, egyedül egy idősebb hölgy kedvéért maradunk, aki a férjét várja. A férfi késve, hosszú köpenyben, bársonykalapban érkezik. Rögtön búcsúzunk, és megyünk is már.

A felhőkarcolók most fókáknál és flamingóknál messzebbre élnek. Egyedül az számít, ami lent van. A vérebét sétáltató fiatal nő s a tőle száz méterre ácsorgó alak. Az autóból már a felhőkarcolókra is vetünk egy-egy pillantást. Elhagyva a Broadwayt, a Harlem oldalán száguldunk. Kirakatok, suhanó árnyak, fiatalok. Olyan kirakatok, amik egymás mellett állva is magányosabbak az országutak benzinkútjainál.

SHERYL SUTTON: Féltetek?

–: Boldogok voltunk, amikor visszaérkeztünk New Havenbe. Én még külön is boldog voltam. Kivártam, amíg az egész ház álomba merül, aztán lementem a szőnyegpadlós konyhába. A szibériai kutya már a falépcsőn hozzám szegődött, szinte segédkezett a kávéfőzésben.

Tudod, addigra tökéletesen megszoktam, hogy az egyik szeme kék, a másik barna. De mi ez a tekintet, amivel néz rám? Miféle szakadékot ugrik, és nem ugrik, hidal és nem hidal át?

Látod, a színháznak ismét át kellene ugrani azt az űrt, ami látvány és néző, alany és tárgy közt tátong. Úgy, olyan erővel, ahogy azt… Vagy még inkább úgy, ahogy ez a kutya! Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek. Azt, hogy egyre kisebb szigetekre szakadozva élünk, s végül talán már nem is szigeteken, hanem a magányosság pánikjában egy oszlop tetején kapaszkodva, tűhegyre szegezve. Egyszóval: kivilágítva és elfelejtve.

Igen, ez a szibériai kutya egészen biztos, hogy előttem állt. És ahogy jelen volt, senki ember nem nézhetne mélyebben, kitartóbban a szemembe.

SHERYL SUTTON: Behunytad legalább a szemedet?

–: Nem kellett behunynom.

SHERYL SUTTON: Akkor jól van.

(Sheryl ezen a délutánon ugyanazt a földig érő ruhát viselte, mint amiben a „A süket pillantásában” föllépett.)

Mire gondolsz most, Sheryl?

SHERYL SUTTON: New Yorkra. Végül éjjel-nappal csak aludni akartam. De a félelemnek nincsenek szemhéjai.

–: Igen, ahogy a bizalomnak se.

SHERYL SUTTON: Azért mondtam, hogy jól van.

–: Fázom. A másik szobában, a szekrényben van még egy takaró. Köszönöm. A párbeszéd összeomlása – természetesen – a gúla csúcsának, a gúla teljes összeomlásának csupán legfeltűnőbb következménye volt. Alapjában a színpad realitása szűnt meg, és a közönség szeme égett ki. Ma elég egy köhintés a nézőtéren, hogy a színpad megsemmisüljön. Egy köhintés ezerszeresen érvényesebb, mint a legtalálóbb mondatok és gesztusok a rivaldafényben.

SHERYL SUTTON: Wilson ezzel is tisztában volt. Játékába egyszerre építette be a tökéleteset és a tökéletlent, az esetlegeset és a vitathatatlant, a bénát és az atlétát. Rám a csillagmozgás és a vadállatok biztonsága jutott, de ugyanakkor a színpad megtelt körülöttem az utcáról fölbérelt emberek csetlés-botlásával, kikönyökölt zakóival és lompos farzsebével, civil mozgásával. Most már köhöghetett akárki. A színfal is lezuhanhatott. A darab folyamának se medrét, se fölszínét nem zavarhatta meg többé.

Ortodox húsvét? Isten istállója? Hát igen. Jövés-menés meg csukott ikonosztáz. Wilsonnak sikerült kiegészítenie a tökéleteset az esetlegessel és fordítva. A tökéletes és a tökéletlen tárt karokkal várt mindarra, ami a városban egyáltalán megtörténhetett. Igazában mind az öt felvonás a nézőtéri köhintések színrevitele volt.

–: Egyedül a zárása nem sikerült.

SHERYL SUTTON: Félek, hogy igazad van.

–: Az utolsó fölvonás legfőbb kísértése és gyöngéje, hogy összefoglalás lesz belőle.

SHERYL SUTTON: Naplemente.

–: A kisdiákok ilyenkor húzzák alá és adják össze a számoszlopokat.

SHERYL SUTTON: De mit lehet egyebet tenni?

–: Azt, amit ti tettetek.

SHERYL SUTTON: Vagyis?

–: Valószínűleg a te ötleted volt. Édesanyád protestáns összejöveteleire célzok. Senki se jött a függöny elé. A függöny kényszerült fölmenni, ha izzadságosan, verítékezve is. És a színpadon ismét ott volt mindenki, de most már nem összegezve, hanem szertelen rendben, úgy, ahogy élünk vagy inkább, ahogy üdvözülni szeretnénk. Egy farkas, egy bárány; egy fekete, egy fehér.

SHERYL SUTTON: (Bandzsítva.) Igazad van, de mért ment föl a függöny olyan nehezen?

–: Sheryl, ott kérdezel, ahol már csak megszűnni vagy cselekedni lehet.

SHERYL SUTTON: (Bandzsító mosollyal.) Szóval éhes vagy?

–: Sheryl, csinálj egy jó krumplipaprikást.

SHERYL SUTTON: (Már a konyhából.) A tanulóid most adják össze a számoszlopokat. Különös: egyszerre alkonyodik Párizsban és New Yorkban. Talán az óceán miatt? A tenger elég nagy ahhoz, hogy megoldja a befejezést, az összeadás nehézségeit. Szerintem mindent mindig elölről kell kezdeni. De most már nem napszálltakor, hanem éjszaka, a gödörben. Újra színre kell cipelni mindenkit. Legfőképp a gyerekeket.

–: Sheryl, idáig meg se köszöntem, hogy ápoltál.

SHERYL SUTTON: Hagymás a kezem.

–: (Hosszú szünet után.) A szibériai kutya nemcsak nézett, most is néz.

SHERYL SUTTON: (Hirtelen jó kedvvel.) Inkább segítene hagymát vágni!

–: Ez a kutya jobb megoldás, mint a tenger.

SHERYL SUTTON: Mire jobb megoldás?

–: Az utolsó fölvonásra.

SHERYL SUTTON: Aludni szerettem volna, végül éjjel-nappal csak aludni. De a félelemnek nincsenek szemhéjai. Láttam a kukákat és a fiúk verekedését. Minden folyosót, lépcsőházat, kapualjat. Minden égve felejtett villanykörtét. Ahogy a felhőkarcolók feje elbóbiskol az esőben. Az egész várost darabokban és egyszerre.

–: Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni.

SHERYL SUTTON: Ez olyan mondás, aminek fordítottja éppúgy igaz, ha nem igazabb. Hallgasd csak: „Auschwitz után újra lehetséges a költészet.” Az viszont igaz, hogy Auschwitz megrepesztette az időt. Azóta lehetetlen nem megkülönböztetnünk azt, ami Auschwitz előtt és azt, ami Auschwitz után volt és lesz még.

Ma már jobban értjük Proustnak és Rilkének az artisztikus felszín alatt elhatalmasodó aszkézisét. Nem az önkínzás, az előérzet működött bennük.

–: Az újabb időkből két írót ismerek, akik szellemükkel és egész lényükkel fölkészültek arra, ami bekövetkezett. Az egyik Franz Kafka, a másik Simone Weil.

SHERYL SUTTON: Azt mondtad, a háborútól és a lágerekről visszakaptuk a szegénység és vele a nagy irodalmak szókincsét. Azt, hogy „éhezem”, hogy „fázom”, hogy „kérek és nem adnak”, és persze azt is, hogy „kérek és adnak”.

–: Igen, ebben Látom a „kopernikuszi fordulatot”. Természetesen akadtak és akadnak ma is elsietett reakciók; a szerencsétlenséget nemcsak elviselni, de szemügyre venni és szemlélni is nehéz. És mégis – Simone Weil szavával –, nincs magasabb rendű szépség, mint a szerencsétlenség hiteles ábrázolása.

SHERYL SUTTON: Ebben a mondatban minden szó fontos. De egy Bach kivételes ereje kellene hozzá.

–: Ez nem olyan biztos. A háború után szinte évről évre tanúi lehetünk egy már-már biológiai talánynak beillő jelenségnek. A fiatalság tömegében vált tehetségessé vagy legalábbis fogékonnyá és érzékennyé, különccé és hallgataggá. Mi történt? – vetődött föl valamennyiünkben. Magánhasználatra még elméletet is fabrikáltam a szokatlan tünemény magyarázatára. Azelőtt – gondoltam – csak a tehetséges egyes embernek volt ereje a konvencióktól időről időre megkövesedett világot először lerombolnia, majd eredendő frissességében újra fölépítenie magában. Most másról van szó. A világ ma a fiatalság, méghozzá az egész fiatalság szeme láttára omlott le, mint Bábel tornya vagy Jerikó falai. Velük kapcsolatban épp ezért az embernek nem annyira a zseniális egyén, mint inkább a zseniális szituáció jut eszébe, amibe mindannyian belekényszerültek, gyengék és erősek, tehetségesek és tehetségtelenek egyaránt. Mi lesz velük, mi lesz belőlük? Futja majd erejükből fölrakni a világot, amit nem is ők romboltak le? Vagy az lesz a sorsuk, ami régen a féltehetségeké, a derékba tört lángelméké volt, akiknek erejéből csak a munka felére futotta?

SHERYL SUTTON: Megint esik az eső! És nem hoztam kabátot. Nagy csöndre lenne szüksége a világnak. Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék. Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mi felé tartunk? Gondold el, egy szép napon arra ébrednénk, hogy csönd van. Se mozi, se színház, csak az eső szemerkél. Ne érts félre, én a rajongásig csodáltam és megértettem Sajna Auschwitz utáni színházát, később Antonin Artaud-t és Grotowskit, de főként Beckett világvégi madzaghúzását. Amit én nem szeretek, és elsősorban nem szeretek a ti kontinenseteken, az a rengeteg manifesztum, ami a művek lényeg szerinti csöndjét megtöri. Figyeld meg, Beckett ír származású; Wilson szótlanul jött, és sikere után se nyilatkozott; gondolj Sylvia Plath skizofrén szemérmére; vagy vedd Francis Bacont szemben a szürrealistákkal, és mindjárt látod, miféle hallgatásra célzok.

–: Ez nagy vonalakban valószínűleg igaz, legalábbis a művészetben. Az angolszászokat megvédi ösztönös komplexitásuk, individualizmusuk és toleranciájuk; lehetetlenné tesz számukra – ami nélkül pedig nincs intellektuális értelemben vett iskola – mindennemű teoretikus csoportosulást. Mivel a manifesztumokhoz – áldásaikhoz és exkommunikációikhoz – két dolog szükséges: az absztraháló hajlam és egy-egy fölismerés kényszeres abszolutizálása. Az angolok ilyesmire szívük mélyén képtelenek, túl különcök, és talán túl szemérmesek ahhoz, hogy ligeteiket és erdeiket franciakertekké nyirbálják.

SHERYL SUTTON: Ennek ellenére – más okokból talán – nekünk is csöndre volna szükségünk.

–: Te ezt valószínűleg jobban tudod nálamnál. Annyi azonban bizonyos, hogy egyre többször fölbukkan – és mindig szinte véletlenül és balkezesen – egy-egy csöndes amerikai fiatalember, és bámulatba ejti Európát azzal, amit New York-i vagy vidéki magányában hosszú-hosszú évek alatt nagy titokban a tökélyig összeeszkábált. Valamikor a szentek élhettek és a halálra szánt anarchisták jelentkezhettek így. Szürkén, csendben és aktatáskával a hónuk alatt. De ebben az aktatáskában valódi dinamit volt. A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az izmusokat föl kell ismerni, de a remekműveket – még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is – már nagyon nehéz, és egyedül fokról fokra lehetséges.

SHERYL SUTTON: Ezekről a fiúkról és lányokról csak ti hiszitek, hagy nem tudják, mit csinálnak. Pedig ti vagytok, akik még nem ismeritek a zaj és az anyag elviselhetetlen nyomását. Az a szeplős fiatalember, aki a tizedik emeleten ül, és reggeltől estig sose látott bábszínházat ragasztgat, miközben legföljebb bekap valamit, vagy az orrát fújja ki, nemcsak az anyagról és a zajról, de a csöndről és a munkapadról is újra legalább annyit tud, de szerintem még többet, mint a legszófukarabb középkori parasztok a földről meg a hetivásárról.

A bűnötök az, hogy ti az ilyenfajta „mesterfiúkra” mindig csak ezért vagy azért figyeltek föl, pláne, ha a világ más tájáról jönnek. A mi bűnünk viszont, hogy föl se figyelünk rájuk. Tőlünk örökre vidéken vagy az emeleten maradhatnának. Hát ezért kéne a csönd, mint a tavaszi zápor.

–: Visszamész New Yorkba?

SHERYL SUTTON: Csak játszani. Én már Párizsban is félek. Legszívesebben falura költöznék.

–: A fiatalok se vigasztalnak? A hallgatásuk.

SHERYL SUTTON: Ez tény. A világban ma rengeteg – idézőjelben mondom – „újszülött”, és rengeteg – és ezt nem idézőjelben mondom – túlélő van. Újszülöttek, akik titokzatos módon mindazt tudják, amit a túlélők, és túlélők, akik rejtélyes módon megértik az újszülöttek szavát és hallgatását; hovatovább egyedül az újszülöttekre figyelnek. De nem csak újszülöttekből és túlélőkből áll a világ! Hát ezért vágyakozom én falura, ahol percet se vesztek azzal, ha a boltos félóráig mér ki egy font cukrot a kosaramba.

–: És a színház?

SHERYL SUTTON: Hála Istennek, fekete vagyok, méghozzá amerikai fekete. Mi mindannyian túl vagyunk valamin. A bűnön, a cselekvésen… Mindegy. Így születtünk már. A legtöbbünk jókedvű, de sötét is. A legtöbb kamasz naphosszat a házfalat támasztja, s ha mozdul, inkább ne mozdulna. A kérdésednek így, ilyen hangsúllyal semmi értelme. Tételezzük fel, hogy legalábbis az én számomra. Hiszen színésznő is azért lettem, mert negyven kilómmal több tonnát nyomtam. És mit gondolsz, mitől? Isten csapása ez, amit ugyanakkor nem adnék semmiért. Egyszer mindenki így fog üldögélni. Ti is. Te is.

SHERYL SUTTON: Amit a jelenlétvesztésről beszéltünk, nemcsak a színpadon, de egész életünkre érvényes. Vajon meddig fokozódhat még? Olyan nehéz minderről világosan beszélnem, holott napnál világosabb. Legfeltűnőbb a kasszasikerek és a félresikerült kísérleti színházak esetében. De maradjunk a kasszadaraboknál, amit idáig is mimikri-színháznak neveztünk. Tételezzük fel, hogy díszletek, kosztümök, színészek és a darab: a mimikri, a „valóság” megtévesztő matricái. Persze ezzel azt utánozzuk, ami eleve semmit se utánoz: az élet fölgöngyölhetetlen csodáját. De lépjünk tovább. Miért, hogy ezt senki, évtizedeken keresztül senki se vette észre, órákon át gyönyörködött benne, akár egy nőimitátor villámtréfájában? Valószínűleg azért, mert a csalás és öncsalás bizonyos időre kényelmesebb a legkiültebb karosszéknél. Kellő hazugsággal generációk beleragadhatnak.

De a baj ettől még baj marad, sőt súlyosbodik. Először egy fehér holló, aztán a tömegek, végül a színészek, rendezők, dramaturgok és színigazgatók is észrevették. Ettől kezdve a félistenek biztonsága helyett a tehetetlenség, a kiábrándultság és a „szakma” görgette tovább azt, ami már réges-rég modor, kosztüm, kínosan átlátszó szemfényvesztés volt, és minél inkább pörgették, annál lassúbb és hamisabb hangot adó búgócsiga lett belőle.

Innét egyre nehezebb fogalmaznom. Jobb híján azt mondanám: jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában. Mindenáron jelen akartunk lenni, s épp jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyosságot, mint a görcsös szorítás, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelődik, ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered. A valódiból semmi, majd a semminél is gonoszabb mintha lett, a hiánynál is gyötrőbb mintha, aminek még elvetésével és elpusztításával se juthatunk vissza a bizonyosságba és a jelenlétbe.

–: Hasonló ez ahhoz, mintha mondatainkból eltűnt volna az állítmány. Segíts, Sheryl! Olyan mondatokká vált az életünk, amiben továbbra is helyet kapnak, sőt megszaporodtak a jelzők, a határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket. Zavarosan beszélek? A világból így vált mintha. Utánzat. Egyre ügyesebb és egyre nyomasztóbb mintha. Hol vagyunk már a hiánytól! A semmi legalább kétségbe ejtett.

Legegyszerűbb talán egy bibliai képet használnom. Amikor az angyal kiűzött a Paradicsomból, nemcsak „értelmünk homályosult el, és akaratunk gyöngült meg”, de képzeletünk is elhalványult. A világ szemünk és képzeletünk számára se kész egész azóta. Realitásához képzeletünk unos-untalan munkájára, nemcsak értelmünk munkájára és akaratunk verítékére, de talán még inkább képzeletünk örökös kiegészítésére, hozzájárulására van szükségünk, hogy „a tényektől úgy-ahogy eljuthassunk a realitásig”. És ez nemcsak a költők és művészek magánügye, sziszifuszi vállalkozása, hanem minden ember, az emberi képzelet egyetemes drámája. Az utánzás épp ezt a tátongó hiányt nem veszi észre. Ezért ürülhetett ki a mimikri-színpad, és ezért, hogy a legmegtévesztettebb néző is, ha nem is a színházban vagy közvetlenül a színház után, de már otthon, a lépcsőházban vagy legkésőbb a fürdőszobában, mintha nem is a kád előtt, hanem már csak a kád előtt állna.

Világunkba nem is annyira a semmi, de a mintha tört be, vált elviselhetetlenné. Maradjunk azonban a színháznál.

SHERYL SUTTON: A bajt későn, aránylag mégis meglepően korán fölfedeztük. Néhány „sarokba szorított” lángelmére gondolok. Ez: jelképekkel és szimbólumokkal igyekezett fölfűteni a zsebórára transzformált mulandóságot. Az: öntörvényű költőiséggé, költői költészetté azt, aminek épp költőiségre nincs szüksége, ha egyszer csakugyan költészet. A harmadik radikálisabb és leleményesebb lehetett már: új képleteket „teremtett”, amik azonban a valóságból épp az utánozhatatlant igyekeztek megragadni, kitalálni, a fantázia gyerekbetegségei és a kiöregedett imitátorok ügyeskedései után ismét megalapozva, a teremtő képzelet jövőjét. A negyedik: szinte minden konstrukció elvetésével a költészet szárazon izzó napfoltjaival és kitöréseivel árasztotta el a színpadot. Az ötödik – mondjuk – Beckett volt. Neki, ha mindjárt csupasz kézzel is, de a lényeget, a világvégi, életre-halálra menő madzaghúzást sikerült színre hoznia. És végül volt, aki a megszállottságot hatékonyabb rugónak találta a tényeknél, s egyedül struktúrájában maradt hasonlatos a régi darabokhoz, tűzvészét éppoly következetesen igyekezve kifacsarni, mint a citromot.

Wilson egybehangolt, többoldalú áttöréséről és saját képzelgéseimról most nem beszélek. De néhány szót illenék még ejtenem ez agresszív színházról. Taszigálással, lökdöséssel még senkit se győztek meg vagy segítettek haza. Talán ráijesztettek. Én viszont túl sokat féltem és félek ahhoz, hogy ne érném be a valóság teremtő kitalálásával és vértelen rítusával.

–: Azt mondtad, mi lenne, ha Wilson alakjai megszólalnának? Hogy először valószínűleg sokáig csak magukban beszélnének. Erről viszont eszembe jut, azt hiszem, Heidegger egyik észrevétele az öreg Hölderlinről. Az, hogy ezek a versek nem szokásos lírai látomások, megnyilatkozások, hanem megbeszélések. Saját tragikus életének a megbeszélései. Nem gondolod, hogy a színpadon is így kellene magunkban motyognunk és beszélnünk, egyszerre folytatva megbeszélést mindennel és mindenkivel, partnerünkkel és önmagunkkal? Arról is, amiről szó van, de még inkább mindarról, amiről nincs és nem is lehet szó?

SHERYL SUTTON: Hova teszed az abszurd színházat?

–: A tegnapi horizontális, lapályos színházban mindent megtaláltál, mint a homokra épült házban, csak pincéje nem volt. A szemfényvesztésig hasonlított, kivéve, hogy nem történt meg. A nézők viszont egyre inkább elvesztek az összehasonlítgatás lázában. Ahogy a darab, ők se voltak többé jelen. Mert hol is játszódott a színmű? Itt és most a színpadon, vagy ott és akkor, amire a darab hasonlítani és amiről másrészt szólni kíván? Szemével mindenki a színészeket figyelte, miközben figyelme előre-hátra forgolódott. Az igazi baj azonban akkor következett be – s talán egyszerre, talán jóval előbb, mint a színházban –, amikor a „hétköznapi valóság” kezdte sorra elveszteni állítmányait, jelenlétét, és – legalábbis fél lábbal – átköltözött először a semmibe, majd egyféle definiálhatatlan minthába. Ettől kezdve színház és „valóság” egyként horizontális lapállyá, melléknevekben, főnevekben és határozókban bővelkedő lapállyá, homokra épült házzá változott, az állítmány pincéje, vertikálisa, itt és mostja nélkül.

Az abszurd színház – hogy kérdésedre megpróbáljak felelni, persze a magam módján – talán nem is egyéb, mint az elveszett állítmány visszahódítása volt. Az abszurdban az, ami történik, itt és most történik, csakugyan megtörténik, és kár forgolódnunk, semmivel se érdemes összehasonlítanunk. A baj csak az, hogy az abszurd színház azzal, hogy megtörténik, lényegében már meg is történt, véget is ért.

A horizontális színház állítmányait, az abszurd színház viszont jelzőit és határozóit kénytelen „összelopkodni”, hogy legalább félórára-órára a színen maradhasson. Lényegében ugyanattól a légszomjtól szenvedne mindkettő?

SHERYL SUTTON: Félek, hogy igen. Ha részemről előnyben részesítem is a puszta állítmány légszomját a látszatéletet élő jelzők és főnevek fuldoklásánál. Viszont igaz, hogy az abszurd drámának azon túl, hogy itt és most, a hasonlítgatás minden kényszere nélkül megtörténik: minden egyéb „mondandója” saját szintje alatt marad. Az egyik öngyilkosságra hasonlít: egy pillanat is elég hozzá, de az a pillanat valóban bekövetkezik, itt és sehol másutt. A másik, a tegnapi színház afféle társadalmi esemény, ahol a szép bokák és fondorlatos cselszövések ellenére semmi az égvilágon nem történik, nem történhet.

–: Nem véletlen, hogy Wilson a színház megújításával együtt új életformát is keresett.

SHERYL SUTTON: Szerintem is: nem annyira új színházról, mint inkább új életformáról kellene beszélnünk. De ettől még messze járunk, pedig sok mindent megpróbáltunk. Itt most nem a szokásos kommunákra gondolok; sokkal inkább a bárhol másutt elkövethetetlen tartásokra, bólintásokra, megállásokra és érintésekre. Órákon át gomolyogtunk a sötétben – és tréfálkoztunk és megsértődtünk, találkoztunk és elváltunk, ahogy éppenséggel jólesett. Hihetetlen, mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk meg az életünkben, még a legszeretettebb lényekkel se! Még egyedül a szobánkban, még a kihalt utcán, a szexualitásban, a lépcsőházban, a liftben se! Örökre elbátortalanított vadak, próbák címén elkövettünk a millióból néhány szokatlant. A legszebb volt, amikor egy kislány arcát először egy pillanatra, aztán egy percre, aztán az egész próba alatt a kezem közt tartottam. Azóta egy életen át szeretném a kezem közt tartani. Hihetetlen szavai vannak – és messze túl az ismert szavakon – kétféle emberi melegnek. Ha ez a dialógus megszólalhatna! De mivel a századvég szülötte vagyok, azt mondom, maradjon rejtve, ami idáig is rejtve volt! A világ és én: két dolog. Egyezzünk ki ebben! Én fölülmúlhatom eddigi szerepeimet, bizonyosságot szerezhetek és bizonyságot tehetek erről-arról… Mindegy! Kétségbeejtő.

Wilson tapsolt, balomba adta a kitömött hollót és leültetett. Félóra múlva fölálltam és beleizzadtam.

Két óra…! Rúgj ki! Holnapra megint beteg leszel.

–: Édes Sheryl, ne sírjál.

(Aznap éjjel Sheryl nálam maradt. Alig tudtam megnyugtatni. A földön ágyazott meg magának, és ruhástul-cipőstül feküdt le, amit én külön is elbűvölőnek találtam. Szemünk sokáig nyitva volt még a sötétben.)

SHERYL SUTTON: Meséltem már a New Orleans-i kislányról? Hetekig spórolt, tömködte egy zsebkendőbe az uzsonnapénzét, hogy elmehessen a városligeti uszodába. Gyönyörű uszoda volt ez, dróthálóval kerítve, lankás pázsittal a szélén.

–: (Már nem tudom, miért, ösztönösen félre akartam terelni Sheryl figyelmét.) Tudod, miért izzadtál meg, amikor az első jelenetben fölálltál? Mert csakugyan fölálltál. Kedvenc gondolatom, hogy a művészet engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, s a valódi dráma (ezt később Weil „füzeteiben” olvastam) drame immobile, mozdulatlan dráma. Olyan mozgás, cselekvés, mely leginkább a csillagok helycseréjére emlékeztet. Vagyis egyszerre mozgás és mozdulatlanság. Hogy miért? Mivel a minőség erejével olyasmibe kell behatolnia, ami a valóságban réges-rég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett. Minden nagy mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie. És mégis: úgy hat, hogy a hajdani véres és végleges eseményekben Shakespeare vagy Szophoklész hajtja végre az első tiszta cselekvést, ahogy a múlt idő munkálkodik azon, ami voltaképpen megváltoztathatatlan, mi több, megoldhatatlan.

SHERYL SUTTON: Ahogy Homérosz borogatta a véres tényeket?

–: A szereplők jövés-menése a mesterművekben csak látszat. A darab mozdulatlanul áll a múlt, pontosabban a minőség tenyerében. Még pontosabban: a befejezettbe és megválthatatlanba először szól bele a valódi cselekedet, ami nem egyéb, mint a megértő minőség, áhítat, érettség és zsenialitás, színházról szólva: a költészet beavatkozása, anélkül hogy bármit is változtatna a tényeken. Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen, és vadonatúj, holott végérvényesen vége van.

SHERYL SUTTON: Ezt nevezed mozdulatlan elkötelezettségnek?

–: Inkább azt mondanám, igyekszem eldadogni, mit is gondolok róla. A művész – és talán senki emberfia – nemcsak a föld mindennapi kenyeréért lohol, de az univerzum polgára is. Az pedig „mozdulatlan”, akár – kicsiben – egy állócsillag; mindennél erősebb és hatalmasabb, tartózkodása ugyanakkor – látszatra – semmire se kötelez.

Sokszor tűnődtem azon, miért oly ritka a jó utópisztikus regény? Hát pontosan azért, mert a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróbára, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta, vagy éppenséggel belemenekül, akár hazugságok árán, csalással vagy önámítással. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mindig mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása: távolról se azonos a föloldhatatlan és megoldhatatlan múlt, a megfontolások nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban „cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is amorális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőivel, sose szűnő hívásával. Ezért mondhatta Leonardo, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli.

És amikor fölálltál, azért hatott olyan irtózatos erővel, mert úgy éreztük, hogy fölállásod nem attól történt meg, hogy fölálltál.

SHERYL SUTTON: És a mozdulatlan dráma?

–: Hát igen; ugyanannak az éremnek a másik, a látható oldala. Látszatra a legtöbb dráma cselekvés, ilyen vagy olyan megjelenítése annak, amit a drámaíró ezért vagy azért „kitalált”, vagy egyszerűen szemügyre vett. Valóságban azonban mozdulatlan, vagy még inkább ellenmozgás, ellentörténés, ha másért nem, színvonalának egyenletessége miatt. Ahogy egy jó szobor minden porcikája ugyanazt mondja, s végül is nem harmonikus, hanem egy. Romjaiban is sértetlen, és megcsonkítva is egész. Minden valódi dráma áll, akár a nap, vagy egy jelentős mondat. Előbb talán csak lelassul, de igazában elejétől végéig – minden mozgás, minden helycsere és cselekvés, minden látszat és minden látvány ellenére – áll, akár egy jótettnek nincs ideje. Wilson színházának lelassított mozgása ezt az igazságot csak még nyilvánvalóbbá tette, ahogy én írtam ifjúságomban a „boldogságig lelassult pusztulás”-ról.

Megint más kérdés, hogy a betű szerinti miért lehet korunkban egyre kevésbé költészet, s figyelmünk miért fordul fokozottan a szertartások felé. Egy szertartás ugyanis, még ha a pap hitetlen, és a gyülekezet félig alszik is, igazának erejével mindig cselekvőképes abban a drámában, amit semmiféle szeggel és ecsettel nem tudna fölidézni. De erről, ha jól emlékszem, már beszéltünk.

A mozdulatlan dráma (a „drame immobile”) számomra nem azt jelenti, hogy tökéletesen mozdulatlan, mint Prométheusz a sziklán, Jézus a kereszten vagy egy kataton-skizofrén betegsége végkifejletében. Bár az se véletlen, hogy tragédiája csúcsán ki-ki kővé mered. Nem. A „drame immobile” inkább olyanféle mozdulatlanságot, időn kívüli időt jelent, amit egy zenemű hallgatása közben érzünk, illetve nem érzünk. Persze, lehetne szó szerinti értelemben is mozdulatlan darabokat írni, amilyenek nagyjából Aiszkhülosz tragédiái voltak. Ez attól függ, hogy a művész milyen minőségében ír a papírra. Csak a föld, csak az univerzum, vagy egyszerre mindkettő polgáraként. Bach – ha ugyanazon a „minőségi szinten” is – h-moll miséje komponálásakor kétségtelen az univerzum, két passiója megírásakor viszont inkább a mindenség és a föld, egyszerre mindkettő polgáraként dolgozott.

SHERYL SUTTON: A medence vize kék volt; ezt már a dróthálón át megcsodáltam. Pénzemet a fogammal kibogozott zsebkendőből jó előre a markomba készítettem. Valamivel több is volt a belépő áránál, mégis féltem, hogy nem lesz elég. Aztán meg attól, hogy csupa aprópénzzel fizetek. A jegy – még ma is pontosan látom – föltűnően hosszú volt, közepén piros csíkkal megjelölve. A bejáratban a jegy nagyobbik felét letépték.

A kabinban mindent ugyanarra a szögre akasztottam. Lógott a falon egy kis tükör is, de nem néztem bele, csak amíg a jegyet mögéje dugtam. Percekig haboztam, hogy magamon hagyom a cipőt, aztán mégis levetettem, és mezítláb mentem ki. Otthon senki se tudta, hol vagyok. Forró júliusi szél fújdogált. A kabinajtót kulcsra zártam, és a kulcsot magammal vittem a kezemben.

–: Sheryl, miért meséled ezt?

SHERYL SUTTON: Példának arra, amikor valami fontos történik, ami meg se történik.

Kulccsal a kezemben egyenesen a medencének tartottam, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok úszni. Mi lesz, ha rájönnek? Az egész uszodában egyedül én voltam fekete, meg egy kislány a tusoló alatt, aki viszont olyan fehér volt, amilyen fehéret sohasem láttam. És nemcsak a bőre, a haja is fehér volt, és egyre fehérebb, ahogy a vízsugár alatt ráázott, rászorult, rápréselődött a fejére. Nem mozdult, nem forgolódott, nem csukta be a szemét, mint a többiek. Hagyta, hogy a víz a szemébe folyjon.

Visszamentem a kabinba, fölöltöztem és hazamentem.

–: Ez az egész?

SHERYL SUTTON: Minden ilyen, ami egész.

–: Ha néha nyitva tartom a szememet, amikor le kellene hunynom, amikor mások lehunyják…

SHERYL SUTTON: Ennek a kislánynak a szeme volt piros, és nem a víztől.

–: Ideje, hogy aludjunk.

SHERYL SUTTON: A szemünket, amíg lehet és amikor csak lehet, nyitva kell tartanunk.

–: De hiszen nemrég beszéltél a bizalomról és a félelemről…

SHERYL SUTTON: Félig alszom már. Mindig meg kell várnunk, amíg a szemünk magától becsukódik.

–: Semmi fölött se szabad szemet hunynunk?

SHERYL SUTTON: A mozdulatlan dráma talán igaz. De amit az egészről mondtam, egészen biztosan az.

–: Alszol már, Sheryl?

SHERYL SUTTON: Amikor a jegyet kihúztam a tükör alól, először néztem csakugyan bele. Utoljára a cipőmet vettem föl. Miközben befűztem, úgy éreztem, hogy a meg-megnyálazott pertlivel segítek a lyukakon. Bűntudat égetett, hogy eltékozoltam az uzsonnapénzem.

(Amikor Sheryl reggel elment, én még aludtam. Egy cédulát hagyott az asztalon: „Délben a szokásos időben jövök, ha nincs lázad, egy-két órára kiülhetnél az ablak elé.”)

SHERYL SUTTON: Ha ma kellene színre hoznod Dosztojevszkij „Démonait”, merészelnél bármit is beleírni a szövegébe?

–: Azt hiszem, igen. Merő hűségből.

SHERYL SUTTON: És melyik figurára gondolsz?

–: Arra, aki az anarchiáról teoretizál, meg arra, aki mindig öngyilkos akar lenni. A kettőből egyet csinálnék.

SHERYL SUTTON: Éspedig?

–: Meghagynám a kisvárost. A korabeli ruhákat és a szalont. De a teoretikus nem az asztal előtt állva, hanem a szekrényből szónokolna. „Hölgyeim és uraim! Szeretném önökkel megismertetni találmányomat. A szerkezet végtelenül olcsó, szinte semmibe se kerül. Egy doboz, két dugó és egy madzag kell hozzá. Évente egyetlen percre üzemel, de ebben az egy percben képes a mániás depresszióra, a skizofréniára és egyszer talán majd az öngyilkosságra is.” Itt kicsapódna az ajtó, és a szekrénylakó térdre vetné magát Sztavrogin előtt.

SHERYL SUTTON: Idáig tartana a betoldásod?

–: Nem tudom. Lehet, hogy valami újat – egy-két mondat erejéig – Sztavrogin is mondhatna. Száz év után egy-két új mondatot.

SHERYL SUTTON: Sztavrogin helyében én, mielőtt a régi szöveget folytatnám…

–: Megkérdeznéd…

SHERYL SUTTON: Igen, megkérdezném, hogy ez a találmány milyen körülmények között üzemel? Hogy a hely, mondjuk, egy szekrény vagy egy birkalegelő… Aztán éppúgy elmennék, és évek múltán éppúgy fölakasztanám magam, mint Sztavrogin.

Szerintem Dosztojevszkij igazában kétfajta embert szeretett volna megismerni: a szentet és az öngyilkost. Ami közben volt, igazában nem érdekelte. Se a nagy reményű föltalálók, se az öngyilkosjelölt dugók és dobozok.

Hogy ki az öngyilkos, nem tudom megmondani. De hogy ki a szent, legalábbis egy pillanatra? – meg merném kockáztatni. Szent például egy bujkáló gyilkos, amikor tettét fölfedik, és elcsípik őt. Ebben a pillanatban mindenki szemében, és elsőként saját maga előtt, csak gyilkos. És ez képtelenség. Ebben a pillanatban az egész univerzum mellette szól, és térden áll. Egyszóval: tehetetlen.

Az öngyilkos, az más. Az öngyilkos egyszerre gyilkos és áldozat. Ő, aki ölt, és ő, akit megöltek. Két tökéletesen ellentétes nyomot kellene egyszerre végigszaglásznunk ahhoz, hogy mivé és hová is lett. Ez azonban reménytelen és felesleges is. Elég egy pillantást vetnünk rá, hogy belássuk, ugyanolyan halott, mint a többi. És mégis elhelyezhetetlen. Az öngyilkos egy, még a halálnál is nagyobb titok letéteményese.

–: Talán az öncélú halálé?

SHERYL SUTTON: Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az első fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres, és most a csukott ajtókat bentről kifelé döngetnék.

SHERYL SUTTON: Egy lánglelkű falubolondja órákig állva maradt az esőben. Aztán elmesélte azt, ami megállította. Így született a népművészet. A fiatalember szavait senki se vette komolyan, de senki se tudta kiverni a fejéből. Az emlékezet volt a lektora, a nyomdája, a kiadója. Közben egy-egy ember szeszélye vagy tompasága súlyos hibákat ejtett rajta, amit megint mások emlékezete, leleménye korrigált. Az egyszeri így vált fokról fokra egyetemessé, és a rajta esett ütések és kopások végül éppoly igazzá, szervessé és bensőségessé vagy talán még komolyabbá, mint az, amit elkoptattak, behorpasztottak, elfelejtettek és megőriztek.

–: A legszebb az, amit az ütésekről és kopásokról mondottál. Ezek éjjel és olvasatlanul is írnak. A csajkák és szemüveghalmok éppúgy, mint a népművészet nyomorúsága, szépsége, ólközeli áhítata is tovább ír, éjszaka, harmincfokos hidegben is. Lángelmék és szűkeszű parasztok közös munkája, ahogy Noé bárkájának lakói szorongtak egy emberként a veszély tetején, amikor a víz közelebb került a sírásnál és a halak szeménél.

Ebből a Noé-közösségből nem szabadna semmiféle ideológiát gyártanunk. Simone Weil élesen fogalmazott. Emlékezetből idézem. „Hogyan szabad a hazát szeretni? A hazát legitim módon egyedül a görögök, a népdalok és az evangélium szenvedéstörténete szerint lehet, vagyis egyedül részvéttel szabad szeretnünk.” Ha ezt a hangvételt nem értjük meg és elvétjük, átokká válunk és elvesztünk. A népdalok (és a népművészet) igazsága és a közös, a vízözönt átvészelő bárkája helyett a magunk igazának pusztító és önemésztő civódásaiba keveredünk. Megérdemelten veszünk el.

Hogy ezt kikerülhessük, az igazság – és nem a magunk igazának – föltétlen szeretetére van szükségünk. Mindenekelőtt: a figyelem iskolázottságára. Az iskolák föladata – messze túl az ismeretek közlésén – a figyelem nevelése.

Simone Weil gyönyörű példát mond erre. A valódi szerencsétlen nem enged magához nyúlni, szerencsétlenségét leplezi a világ, de főként önmaga előtt, ahogy a rákos betegek. A jótékonykodás velük szemben atrocitás, melléfogás. Nem csoda hát, ha a jótékonykodás csak még keserűbbé, zárkózottabbá, gyűlölködővé és ellenségessé teszi őket. Egyedül az iskolázott figyelemnek, a tökéletes diagnózisnak nem tudnak ellenállni.

Mi történt az irgalmas szamaritánus esetében? Egy szerencsétlen vérbe borultan hevert az árokszélen. Jött arra valaki, aztán egy másik, de figyelmük nem volt iskolázott. Aztán harmadiknak jött a szamaritánus, akinek iskolázott volt a figyelme. Elég volt egy pillantást vetnie, hogy fölmérje az árokparton heverő, már-már önmagát feladó ember helyzetét. És mert a szamaritánus figyelme és fölismerése pontos volt, többé nem tudott nem cselekedni. Automatikusan cselekedett. És a szerencsétlen, aki különben minden segítség ellen föllázadt, és átkozódva rúgkapált volna, a pontos segítségnek éppúgy nem tudott ellenállni, éppoly automatikusan engedett, ahogy a szamaritánus nem tudott nem cselekedni, hátára venni és hazacipelni a haldoklót. Ekkor – írja Weil – mindkettő színtiszta víz volt. Tökéletesen egy. A szeretet szerette általuk és bennük önmagát, ahogy ember se tudja önmagát szeretni, jóllehet szinte minden embernek ez a legmakacsabb és legképtelenebb igénye.

A népművészet számára időről időre pontosan az előbb leírt figyelem adott szállást, fonalat, szövőszéket, hangot és agyagot. Hogy közben mások behorpasztották és kicsukták, megrongálták és elfelejtették? Hogy a remeklők maguk se ugyanazok voltak, akik az elviselhetetlent a legszebben elviselték? Mit számít! Mit számít az olyan művészetben, ahol az igazság és szépség birtokában az íródeák éppoly kiszolgáltatott és névtelen, akár az analfabéta vagy a szorgos paraszt, amikor megöregedve átengedi házát a fiataloknak.

A nagy művek sötétben is írnak. Rettegés fog el, ha arra gondolok, hogy egyszer talán én is leírok valamit, ami aztán szemétdombra kerül, mint az elkobzott ruhák, és megmarad, mint egy kaparás, minek továbbra is írnia és írnia kell.

Az irgalmas szamaritánus esete egy ízben velem is megtörtént. Pár napos katona voltam, s egy román őrvezető első látásra kiszemelt. Kegyetlen volt, akár egy megszállott. Egyik éjjel fölvert, hogy vegyek vizet a kulacsába. Félálomban kibotorkáltam a hatalmas hordóhoz, de ahelyett hogy megnyitottam volna, dugóstul kihúztam a csapot.

A barakk ajtaja kicsapódott és megtelt. A tizedes többszörösére lehalkította hangját. „Ember, mit csináljak magával? Adok tíz percet. Azalatt lemegy a faluba, hoz két lovat, befog, beviszi és megtölti a hordót. Et cetera.” Levetettem magam a szalmára, és csak sírtam. Akkor megérintett valaki, ahogy senki az életemben. A román volt. „Ne sírjon. Beszéltem a tizedes úrral, fölhozunk hat vödör vizet, az elég lesz éjszakára.”

Fölálltam.

A román: „Vegye ki a ládájából a zseblámpáját.” Honnét tudta, hogy zseblámpám van? A gyűlölet és a szeretet mindentudó?

Nem engedte, hogy megtöltsem és cipeljem a vödröket. Nem tiltakoztam. Háromszor fordultunk hegynek le, hegynek fel. Én csak világítottam, és hagytam őt cipekedni, miközben lángoltam.

Egy barátom azt mondta egyszer, hogy a valóságról legfeljebb legendáink vannak. Ő a természettudományosat részesítette előnyben. Simone Weil egy sajátságos keresztény „legendát”. A világ – vallotta – nem annyira teremtés, mint inkább Isten lemondásának a gyümölcse. A teljesség napfogyatkozása.

Isten egymagában több, mint Isten és valamennyi teremtménye együttvéve. A világ a szeretet őrületében született, de csakugyan megszületett, ami a puszta anyagban, tehát a legalacsonyabb szinten a legszembetűnőbb. Isten és anyag a teremtés kezdete óta föltétel nélkül engedelmeskedik egymásnak. E kölcsönös engedelmesség nélkül az anyag csak részvétlen malomkerék lenne. De a kölcsönös engedelmességtől megszépül. Legjobb példa a tenger. Ha a tenger irgalmas folyadék volna, talán jobb lenne nekünk, de kevésbé lehetne szép.

Gondolom, elfogadod szépség, kölcsönös engedelmesség, jóság és könyörtelen mechanizmus együttélésének hangsúlyozott összefüggéseit Simone Weil „mitológiájában”. Befejezésül, emlékezetből fölidézem egy példabeszédét a művészi szépről.

A szépség labirintus. Sokan indulnak benne, de feleúton elfáradnak. Egyesek azonban elég erősek, és eljutnak az útvesztő közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, és megállva bejáratában, az arra menőket szelíden befelé tessékelik.

(Sheryl szokatlanul jókedvű volt ma. Itt mégis elkomorult. Aztán szinte csúfondáros lett.)

SHERYL SUTTON: Nevess ki! Amikor a szibériai kutya várakozásáról beszéltél, jutott eszembe – évek óta először – a tusoló kislány, aki soha senkire se várt. Ha van üdvözülés, ilyen lesz. A fehér hajú kislány mindig utánam jön, már a falépcsőn követ, még éjjel is, hogy segédkezzék a kávéfőzésben. Az egyik szeme kék, a másik barna. De mindkettő piros. Ki ez?

–: Jól kérdezel.

SHERYL SUTTON: Helyedben azt mondtam volna: „Sheryl, jól fűz a cipőpertlid!”

–: Tudhatod, milyen lassú vagyok.

SHERYL SUTTON: Különben New York is ír. Szürkületkor még csak fogalmaz, magas és rózsaszín betűkkel. Azt írja, 42-ik utca. Azt írja, 125-ik utca. De éjfélkor már kilyukasztja a papirost.

–: És hajnalban?

SHERYL SUTTON: Elnéz a papiros felett.

SHERYL SUTTON: Tegnap este elolvastam egy-két esszédet, amiket múltkor adtál. (Sheryl itt meghajolt, és homlokát ráncolta. A nyitott ablakban ült, így egyszerre láthattam homlokát, arcát szemből, és hátát, tarkóját az üvegből, ahogy az ölében tartott folyóiratokat betűzgette. Saját régebbi szavaimat citálta.) „Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta – idézett. – Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. Megtestesült (Et incarnatus est): azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.”

Ma is így gondolod?

–: Ma is. Az evangélium két szó közt „ír” (mondhatnám azt is: van megfeszítve). Az egyik szó: „megtestesült”, a másik szó: „beteljesedett”. De a két szó egy. És mindkettő azonos a harmadikkal, a teremtéssel, a lábszeggel.

SHERYL SUTTON: „Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja.”

Tudnál erről valami közelebbit mondani?

–: Maradjunk a megtestesülésnél. Bukásunk és a Paradicsomból való kiűzetésünk óta tovább forog a világ, továbbra is megszületünk és megtestesülünk. Megtestesülünk, de nem egészen. Értelmünkbe, akaratunkba, képzeletünkbe, egész világunkba valami módon beszivárgott a semmi. Egyszerre lettünk üresebbek és nehézkesebbek a kelleténél. Innét, hogy – legalábbis a képzelet síkján – egy remekmű attól, mert valóban megtestesült (vagyis a képzelet, az akarat és az elme verítékes munkájával visszatalált az eredendő engedelmességbe), tud ismét szabad lenni. Eljutni az extázisig. A megtestesülés alászálló engedelmessége így lehet azonos a misztika fölszálló önkívületével. Jákob létrája.

Gyengéink, bűneink viszont a világ további deinkarnálásán munkálkodnak. A szexualitás a testet, a gazdagság azt, amit birtokol, teszi mind üresebbé és nyomasztóbbá, miközben a frontok sorra összekuszálódnak. A művészet – erről már beszélgettünk – elirigyelte a tudomány bizonyosságát, majd az utca direktségét.

SHERYL SUTTON: „Amikor a lélek elfárad – írtad –, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat.”

–: A későbbiekben, azt hiszem, arról írok, hogy amikor az irodalom a természettudományok bizonyosságára törekedett: stilárissá, hermetikussá, narcisztikussá vált, a tudomány lombiküvegét akaratlanul zsebtükörnek használta. Szöveggé téve „textesítette” az írást. Nem csoda tehát, ha idővel épp az ellenkezőjére, az utca és a város monstruózus direktségére áhítozott. A lombikban többé nem a bizonyosságot, amely menthetetlenül a „tükörbe” („tükörirodalomba”) költözött át, hanem a direktséget, az idáig sose volt beavatkozást kereste.

SHERYL SUTTON: És te ezt olyan elítélendőnek találod?

–: Szó se róla. Itt csupán arra kívántam rávilágítani, hogy a képzelet drámája egy és oszthatatlan, és távolról se a művészek kiváltsága, hanem minden ember részt vesz benne, s a tévedések talán éppúgy siettetik a kifejletét, mint egy-egy remekmű föltűnése. Ami fontos: számomra a művészet az emberi képzelet egyetemes drámájának csak egyik színtere, s talán nem is a legfontosabb, ahogy a publikálatlan művek nemegyszer fölötte állnak a publikáltaknak (Hölderlin, Weil, Anton Webern…).

SHERYL SUTTON: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá?”

–: Igen, ezt is írtam. (Sheryl most oly szépen ült a karosszékben, mint egy kerub az iskolapadban. Kezében a folyóirat irkává változott, és cikkeim oly komolyakká, hogy bennük csak lassan és fáradságosan győzött tovább lapozni.) Fentebbi hasonlataimban – folytattam – elsősorban a német lágerekre gondoltam, de főként azokra az „igénytelen” ütésekre és kopásokra, amiket te is ismersz. Amikor valaki hittel veszi magához az ostyát, képzelete tökéletes „szegénységre”, egy kép nélküli képre van kötelezve. Csak így hiheti, hogy Isten testét veszi magához. Ezért csodáltam Wilsonban, hogy színészeit, még a csillagmozgásúakat is, eleve ügyetlenségre, esettségre ítélte, s mint a lázbeteget a dunyha alatt, egyszerűen megizzasztotta színpadát. A képzelet ellentéte a képzelgésnek, akár a megtestesülés a testiségnek. Wilson színpada visszahódított káprázatában is attól volt újra szép, hogy mindvégig igénytelen maradt, s valami nagyobbnak engedelmeskedett.

SHERYL SUTTON: Ma már tudom, hogy 67-ben idegösszeomlásom volt, ahogy a linzi osztrák nőről is tudom, hogy mániás depresszióban szenvedett. Depressziós korszakában arra volt ítélve, hogy szembesüljön magával, míg mániás korszakában arra, hogy felelőtlen legyen. (Sheryl félretette szövegemet.) Magunk elől vagy képmutató, vagy exhibicionista módon menekülhetünk. Vagy mindkét módon egyszerre. A depresszióban a linzi nő szeme két lyuk maradt, amiben minden megsemmisült, ami egyáltalán bejuthatott. Semmit se bírt elviselni a világból, de legkevésbé azt a kegyetlen szembesülést, amit betegsége rákényszerített. Feküdt vagy ült, mint a kutya, akinek orrát saját piszkában tartják. Boldogok, akik szemlélődve, bizonyos távolságot tartva végezhetik el mindezt.

Valamiféle szele a skizofréniával kevert depressziónak engem is megérintett. Feszültség és tehetetlenség egyszerre; a világ minden kegyetlensége, aminek legégetőbb magja mégis az a bűn, amit én követtem el. Képek bombáztak mindenfelől, rosszabbak a világ kínjánál, és a bűntudatnál keményebbek. Sehonnét se jöttek, mégis telibe találtak. Tudtam, hogy nem léteznek (hiszen az igazi valóság megtapasztalása legvégül mindig valami nagyon kíméletes dolog), de lehetetlen volt megállítanom őket.

Hogy a műmárvány szarkofág? – Annyiféle szót tudunk és használunk, aztán egy ritka pillanatban egy szó, ami odáig zöld volt, beérik. Ahogy egy-egy új szó megjelenik egy nagy költő ihletében, ami köznapi nyelvében és persze a szótárban mindig is szerepelt. Engem egy sors ütött meg, mi több, két sors, minden igazával és hazugságával, förtelmével és embertelen magányával, amikor a valódit épp abban, ami művi volt benne: megértettem. Az, hogy szürke, az, hogy kőlepel, az, hogy „egy ismeretlen férfi”: csak segített előrehatolnom abban, amit mesterségesnek nevezünk, de ami abban a pillanatban oly közel került hozzám, mint egy rövidlátó szeméhez. Tudom, hogy eltévelyedés, de azóta úgy érzem, hogy a műanyagok messzebbre kísérnek. Egy műanyag hálóing tapadása inkább megfelel az utolsó pillanatoknak. Igaz, a valódi anyagtól többet lehet tanulnunk. De a másik, a művi tovább kísér. Amikor a valódi kifullad, ő még mindig velünk van. Mit tudom én? Lelóg rólunk, foglalkoztat.

Aztán évekkel később, amikor már Wilsonnál dolgoztam, karon fog a díszletező, és azt mondja, jöjjek vele, megmutatna nekem egy fehér sziklát. Kíváncsi, mit szólok hozzá?

A szikla egy hangárnak is beillő műterem közepén állt. Nem volt szikla, Wilson megrendelésére készítették valamiféle habsalakból. Hatalmas volt, fehér és iszonyú könnyű. Talán fél karral megemelhettem volna, de épp ettől a szemem első pillantásra kifáradt. Most értettem meg először a linzi nő inaszakadt tekintetét, ha egyáltalán van ilyen. Fölnéztem a rácsos üvegtetőre, s elképzeltem, hogy ezt a sziklát egyszer majd kiállítják, és bárki, aki fölkeresi, letörhet magának egy darabot belőle. A kiállítás akkor érne véget, amikorra a szikla elfogyna.

SHERYL SUTTON: Egész éjjel nem aludtam. Hoztam egy üveg bort, de te csak egy pohárral kapsz.

–: Jó reggelt, Sutton kisasszony! Én se aludtam. Üljön az ablakba!

SHERYL SUTTON: Egészségére, uram!

–: Egészségére, Sutton kisasszony! Jó horgolást kívánok.

SHERYL SUTTON: Szegény Környei tanár úr! Először a Columbián kezdtek gyanakvással tekinteni rá, aztán a szállodájában, és végül már az utcán is. Ami pedig New Yorkban ritkaság. De ez a kisvárosi fej a ziláltság töviskoronájával! Napokig ki se mozdult a szobájából. Az inget még sikerült letépnie magáról, de többre nem emlékezett.

Fölébredve gyalog sétált le a huszadik emeletről. A lépcsőt, mint füves lankást, véges-végig szőnyeg borította. Aztán fölszállt a puhaság, és a magasban villogni kezdett. Környei tanár úr benyitott egy régiségboltba. Éjjel négy óra volt. A pult mögött egy öregasszony gubbasztott.

„Előbb az előétel!” – jelentette be Környei nagy hangon, de az öreg hölgy nem értette a célzást. Környei azonban tudta már, hogy itt van, amit keresett. „A fényképek?” – tagolta, mire az öreg hölgy bal felé mutatott, és rágyújtott egy cigarettára.

Már az első fénykép híradás volt! Pontosan az, amire várt. Egy ünneplőbe öltözött gyerek közvetlenül a palánk alatt. „Milyen különös ez a fej! Hanyatt dől és társat keres. Nyomon vagyok!” Ekkor emelte le a könyvet. Kézírással írták, bőrbe volt kötve. Belenézett és mindent tudott. A pult mögött akkorra már sokan voltak. Az egész család.

Környei visszatette a kéziratot, tüzet kért, és kiválasztott magának egy arcot a családból. Mintha egy lapot húzott volna ki a merev pakliból: „Egyezzünk meg! Itt hagyom a fele ösztöndíjamat.”

Az utcán hajnalodott. Kék házak úsztak rózsaszínben. Környei mezítláb ment fel a huszadik emeletre. Először beretvával levágta magáról a nyakkendőt, majd fogta disszertációját, és kilökte a folyosóra. Addigra csurom vér volt a melle, de a seb nem lehetett mély. Tudta, mit csinál. Leült és írni kezdett.

– „Mi lesz velem – suttogta –, Istenem, mi lesz velem!” Először a nehézségekkel rukkolt elő. „Tudom, hogy jó nyomon vagyok – írta –, de a kezdet folytatását most se látom. A kezdetet talán igen, de nem látom a folytatását. Hogy lehet ez?

New York a semmiből nőtt ki, ez igaz, mármint a semmi, de azután? – Rettenetes, hogy a régi ember, a történész továbbra is akadékoskodik ott, ahol semmi keresnivalója! Mit tegyek? Igyam le magam?

Egy biztos. Erről a városról bármit megfogalmazok, frivolnak hat. Vázlatosnak. Vagy maga is az? Igen, maga a város is az. És mégse. Ellenkezőleg. Hiába a szörnyeteg ragyogás, New York egyetlen gyertyaláng. Ez áll a kéziratban is: »New York magában égő gyertyaszál.«

Óvatosan kell csinálnom, ahogy a régi fényképészek. Igaz, ezt a történetet, aminek nincs története, képtelenség megírnom. Egész neveltetésem, gondolkodásom, iskolázottságom ellene szól. Ha azonban egyszer olyan történet, aminek nincs hosszmetszete, csak keresztmetszete van? Akkor viszont még jogomban is áll, mi több, történetírói kötelességem elsőnek azt a személyiséget bemutatnom, akit tökéletes világossággal látok magam előtt. Hogy mikor élt?”

Környei tanár úr felugrott a helyéről, és altatót vett be. Dupla adagot, és ivott is rá. Majd magára zárta az ajtót, amitől szemmel láthatóan megbékélt. Visszaült papirosa elé és folytatta.

„Igen, Allen kapitánnyal kezdeném. Hátha?”

(Most Sheryl tette le a kötést, töltött és ivott, majd papírt, ceruzát keresett, és játékosan firkálni kezdett a térdén. Elgondolkodva firkált. Gyönyörű kezén egyszerre láttam azt, ami ellenállhatatlan, és azt, ami adott pillanatban kiábrándíthat egy szeretőt.)

„George Allent már a bölcsőjében katonai pályára szánta családja, amely egyike volt New York legősibb és legelőkelőbb famíliáinak.

A gyereket élete szinte első pillanatától egy néger dajka szoptatta és nevelte. Anyját csak nagy ritkán látta. Ötéves lehetett, amikor egy távolról jött nagybátyja, térde közé szorítva, egy kerti ünnepély alkalmával fölhívta rá a figyelmet:

– Maga George? – A gyerek bólintott. – Nézzen a szemembe, uram, ahogy az egy fiúhoz illik.

George ebben a pillanatban anyja karját érezte magán.

– Hogy áll a ruhája, George? – De mire megigazította a gyerek fodrait, már meg is feledkezett róla.

George fölment emeleti szobájába, és ruhát cserélt. A néger dajka estig kimenőn volt. A gyerek rövid ideig elüldögélt ágya szélén, majd lement a konyhába. De nem ment be. A nyitott ajtón át, a folyosóról figyelte, ahogy a cselédek tojást ütnek fel, habot vernek a rézüstben, és kóstolgatva mulatoznak. Hirtelen sarkon fordult, és a teraszon át visszafutott a kertbe.

Nagybátyja addigra már bőven ivott. Fehér kézelője arasznyira előtűnt szorosra gombolt kiskabátja alól.

– George, maga az! – kiáltotta kedélyesen. Majd zavartan odafordult George apjához: – Szeretnélek figyelmeztetni, kérlek. Ez a gyerek rendkívül egzaltált.

George-nak akkorra már negyvenfokos láza volt. – Fázom, édesapám – motyogta egyre, fölfelé menet a falépcsőn. Még jó, hogy a dajka akkorra megjött már.

Hétéves se lehetett, amikor kérdezés nélkül katonaiskolába adták. Az oktatónak rögtön föltűnt törékenysége. Mintha bakancsa vasból lenne és teste papírból. Arca csak kétféle állapotot ismert: a szúró figyelmet és a tökéletes távollétet. Később, a kadétiskolában egyik tanára szóvá is tette ezt, méghozzá az osztályban. A nyilvánvaló kíváncsiskodásra Allen meglepő érdességgel válaszolt: – Én, uram, mindig figyelek. De hol kifele, hol befele. Ez attól függ.

Tornatanára volt vele a legnagyobb zavarban: – Mindent tud, mindent megcsinál. És mégse. Nem értem!

Matematikatanára viszont ámultan lelkesedett. – Soha nem volt még csak hozzá hasonló diákom se! Néha úgy érzem, hogy Newtont vagy Eukleidészt oktatom. S ami legfurább, a gőg vagy ambíció soha semmi jelét nem fedeztem fel rajta.

Lelkésze tétovázott:

– George Allen? Tavaly még arra gondolt, hogy maturátus után pap lesz. Dogmatikus. Dominikánus. (George ekkortájt töltötte be tizenhatodik életévét.) Ma azt se tudom, hisz-e még? Zárkózott, nagyon zárkózott fiatalember.

– Különben megfelel? – kérdezte George apja.

– Mindenképpen – válaszolta a lelkész. – Pillanatnyilag az irodalom érdekli. Egyszer sikerült ismét elbeszélgetnem vele: – Miért hagytad abba a dogmatikát? – faggattam. – Mert ott akar bizonyosságot szerezni, ahol nem illik. – És az irodalom? – Az irodalom kiszolgáltatott – hangzott a kurta válasz. – És a matematika? – A matematika elegáns világfi! Ami persze nem igaz – tette azonnal hozzá, s itt véget is ért beszélgetésünk.

Akkorra azonban a fiú apja már fölállt, és sietve elköszönt. George ifjúságának tizennyolcadik esztendeje fordulópontot jelentett életében. Sértésnek is beillő célzással kezdődött, amit egyik osztálytársa követett el vele szemben: – George, magán úgy áll az ünneplő, akár egy helyszíni szemlére cipelt emberről lóg le a ruha!

George először a fiút fürkészte hosszan, aztán befele figyelt.

– Lehet, hogy igazad van – suttogta. Ami képtelenség volt, miután az iskolában szigorúan urazniuk kellett egymást.

– Föl fogom jelenteni, Allen, hogy megsértett.

– Tessék?

– Most azonnal megyek az ügyeletre, érti?

– Gyere, járjunk egyet. Kérlek.

Ettől kezdve George hol ezzel, hol azzal a fiúval sétált kettesben. Rendszerint a lankás pázsit közepén mászkáltak, hosszú árnyékot vetve a füvön, de meglehetősen szűkös körben maradva. Ha vele volt, előbb-utóbb mindenki idomult hozzá. Az osztályban azonban, vagy a sportpályán, George újra és újra társtalanná vált, a legharsányabb nevetés vagy a legelsöprőbb iram közepette is.

A tanárok észrevették a különös fordulatot, ahogy George kettesben egyre intimebb kapcsolatba került az osztállyal. Miről beszélgettek? Mivel hasonította magához kísérőit? Holott mozgásából nyilvánvaló volt, hogy semmi ilyesmire nem törekszik. Ellenkezőleg. Bárkivel sétált: mintha két fiatal matematikus merült volna el ugyanannak a föladatnak a megoldásában. Ilyenkor még az se számított, hogy egyikük különb volt. George egy gesztenyefához lépett. Senki a tanárok közül nem hallhatta szavait. Fejével bebújt a levelek közé. A másik fiú nem követte példáját. Állva maradt méternyire a fától, és fiúsan elnehezült, majd kihúzta magát.

Év végén általános meglepetésre George Allen továbbra se vált meg a katonaságtól, holott többször említette, hogy leveti az uniformist, és egyetemre megy felsőbb matematikát tanulni. Ősszel viszontlátjuk őt a haditudományok évadnyitó ünnepségén. Szülei ekkor már válófélben voltak; külön éltek. Az első esztendő folyamán semmi különösebb esemény nem történt vele, kivéve, hogy jutalomosztáskor csaknem minden díjat megkapott. A földszinti udvaron ugyanazt jelentette az egybegyűlt tömeg és a nyári hőség. George átsietett a postára, és a fele pénzt volt dajkájának küldte el. A másik címzés mai napig ismeretlen.

Képességeivel szó szoros értelemben lenyűgözte professzorait. Az álmodozó arc másodpercenként tudott távollétből kibírhatatlan, szinte sugárhatású jelenlétbe átváltani. Egyszerre több egyetemmel vette föl a kapcsolatot, a legkülönbözőbb tanszékekkel érintkezett, de sose szóban, személyesen, mindig írásban, levélben.

Második esztendejét töltötte a katonai akadémián, amikor újra valami vadonatúj következett be. Filozófiatanára rosszul érezte magát, és fölkérte, tartsa meg helyette George Allen másodéves akadémikus az órát. George Allenen most valóban úgy lógott a ruha, mintha helyszíni szemlén lenne. Semmi se maradt belőle, kivéve a nadrágját. Így állt percekig szótlanul. A teremben ismeretlen csend lett, akár egy félreeső erdőben. Minden könyök előrecsusszant; valaki levert valamit.

George Allen figyelme kiszámíthatatlanul hullámzott a terem és egyfajta távolság között. Elmosolyodott és ismét volt karja, lába és mosolya; aztán megint semmije. Ezt az örökös lüktetést, amit Platón filozófiájáról beszélve szavai még csak fölfokoztak, idővel lehetetlen volt elviselni, nyomon követni. A legtöbben félóra múlva elaludtak, mások hanyatt dőlve ültek a padban, mint pilledt lányok, s csak egy-ketten figyeltek még.

Ekkor megszólalt a csengő, és Allen, befejezve mondatát, készült a helyére menni. De lelépve a katedráról, lábai fölmondták a szolgálatot. Nem is elesett. Akár egy köteg rongy, begurult az első pad alá. Az a fiú térítette eszméletre, aki föl akarta jelenteni. Kedves, szeplős fiú volt, akire George azt mondta még a középiskolában: – Te lennél a legszebb lány, ha nem papundekliből vágtak volna ki.

– George…

– Köszönöm, Carol.

Azt hiszem, ettől a pillanattól lehet számítani George Allen pályafutásának meredek emelkedését. Ezentúl nagyon ritkán látta valaki kettesben, annál többet egyedül. Harmincéves korára kapitánnyá léptették elő. Valódi ténykedése azonban messze túlnőtt rangján és beosztásán. A kapitány számítógép, vallotta környezete, amivel nem sokat mondott. George Allen néhány év leforgása alatt szinte észrevétlenül megteremtette a város leghatalmasabb és legkorszerűbb hadiiparát és hadseregét.

Ugyanakkor – meglepő módon – ezek az évek voltak a legszabadosabb évei is, amit a történetíró nehezen tud elhelyezni. Egy reggel részegen találtak rá egy kocsmában. Máskor nem tudott hazamenni. Minden jel arra vallott, hogy magában iszik.

Egy éjjeli lokálban, ebben a korszakában találkozott Lenny Shindermannal. Meghívta a lányt asztalához, hallgattak, aztán hazamentek.

– Mossa le magáról a festéket, kérem. Addig főzök egy kávét.

Amikor Shinderman kisasszony visszajött, a férfi mindent megértett. Shinderman kisasszonyon minden fehér volt, úgy fehér, hogy már rózsaszín, hogy szinte már hámlott és kisebesedett.

Arra soha nem derült fény, vajon volt-e kapcsolat közöttük. Egy biztos, Miss Shinderman ettől kezdve állandóan a kapitány közelében élt, titkárnője és bizalmasa lett.

– Shinderman kisasszony! – és a gyönyörű albínó veszendő tökélyében helyet foglalt a sarokban. (Jóval később, Allen kapitány halála után, néhány futó följegyzés közt megtalálták a lányról szóló egy-két mondatot: »Valamiképpen túlszabott, mint a világszép lány a Grimm-mesében. Ezért hullik és vedlik örökösen, ettől mállad és vérzik, ezért kellett levágni a lábából, hogy beleférjen a selyemcipőbe, és ettől szebb Hamupipőkénél.«) Kezében ceruza, térdén jegyzettömb.”

–: Sheryl, kérhetek még egy pohárral?

SHERYL SUTTON: Tessék, de légy türelemmel. Végy példát a tanár úrról.

–: Álmos vagyok, Sheryl.

SHERYL SUTTON: Akkor aludj, miközben én majd mesélek. (Sheryl az ablak előtt átült az ágyam végébe.) Hogy ír ez a tanár úr! Szemüveg vagy nagyító kellene hozzá!

Szóval: „George Allen alig múlt negyvenéves, amikor egyhangúlag városparancsnokká választották. Mit vártak tőle?

Az ilyesmibe a legtöbb ember beleroppan. Lelóg a cím a címzettről. New Yorkban hihetetlen csend lett. Amit persze nem kell szó szerint venni. Úgy lett csend, ahogy a kéziratban állt, »New York magában égő gyertyaszál«.

Az új városparancsnok csaknem a teljes vezérkart és hatalmi apparátust leváltotta, és csupa fiatallal vette körül magát. Ami azonban a legfurcsább, baráti körét kötelezte, hogy továbbra is kapitánynak szólítsák. Ismét kettesben sétálgatott, mint ifjúkorában. Sajnálatos, hogy ezekből a beszélgetésekből semmi se maradt ránk. Kivéve a három napot és három éjszakát, amit George Allen étlen-szomjan egyfolytában a szabadban töltött.

De hogy hol kódorgott és mit csinált?

Amikor visszajött, tíz évvel öregebbnek látszott. A teraszon reggelizett, egyik legfiatalabb adjutánsa társaságában. Keze föltűnően reszketett, amikor vajat kent, és letette tányérjára a kést.

Még másnap megkezdődtek a körültekintő előkészületek. A kiszemelt napon, a kijelölt időben George Allen kilépett a balkonra. Odalent feketéllett a tömeg; egy madár szállt el, verdesett puhán a levegőben.

– Én, George Allen városparancsnok, engedve az igazságnak és Isten akaratának, elhatároztam, hogy kapitulálok. Hogy valamennyien megadjuk magunkat. Vezéreljen bennünket a vereség Istene!

A végeérhetetlen menetben Shinderman kisasszony George Allen mellett haladt. Legelöl egy fehér és egy néger kisfiú vitte arannyal hímzett lila bársonypárnán New York város kulcsát. George Allen most először mutatkozott Lenny Shindermannal a nyilvánosság előtt. A lány hajlottan ment, de a férfi így is kisebb volt nála egy-két centivel.

A lány félrehajtotta fejét. Először balra, majd a kapitány felé. Elöl a két kisfiú lépkedett a párnára fektetett kulccsal, nyomukban vagy száz, ministránsruhába öltözött gyerek, hatalmas, derekukon oldalszíjra támasztott zászlóval. Csak utánuk következett George Allen és Lenny Shinderman, aztán a helyőrség tisztikara, majd végeérhetetlen sokaságban a város helyőrsége és lakossága. A katonaindulókat és a templomi énekeket éppúgy széttiporták, akár az időről időre beálló csendet.

George Allen hosszú pillanatokig csak a lányra gondolt. Ezentúl vállalnia kell. Azt is, hogy papundekliből szabták, és azt is, hogy a cipőben megnyomorodott a lába. Miért nem ereszti el, miért nem húzza ki magát? De akkor ránézett a nő fehérségtől kisebesedett arcára, és többé nem zavarta saját magasra szabott tábornoki sapkája.

A városban tökéletesen leállt az autóforgalom, mindenki gyalogosan csatlakozott a menethez. Délután hat fele járt, amikor a habfehér erőművekhez értek. A vakító, pórusos kőtömbök alatt a zászlók csak araszolva jutottak előbbre. A négerek többszólamú dalba kezdtek. A távolság és a hunyó nap egyszerre fékezte a tömeget. Allen kapitány taplószáraz és csuromvíz volt. – Megkérem a kezét, Shinderman kisasszony. Boldoggá tenne, ha feleségül jönne hozzám.

A lány nem felelt. Kecsesen és nehézkesen topogott mellette, akár egy kilométereket gyalogló sirály.

Közben a pórusos erőművek alatt a templomi zászlók nem győztek elvérezni. Ekkor bicsaklott meg Shinderman kisasszony egy göröngyön, s a következő pillanatban a zászlók túljutottak a habsalakon, s a kulcs és az elnehezült lila párna kiért a szabad mezőre, a szabad ég alá.

A tábornok előrement. A fáradt milliók lehúzták cipőjüket, és elnyúltak, letelepedtek a füvön.

George Allen ettől kezdve senkivel se osztotta meg várakozását és magányát. De ahogy esteledett, arcát mindinkább beárnyékolta a tábornoki sapka ellenzője. A két gyerek kezében reszketett a párna, egy pillanat és elvágódnak.

– Tegyék le a földre! – rendelkezett George Allen, és összefonta mellén, majd hátrakulcsolta karját. Éjjel három óra lehetett. A színészek a szomszédos cserjésben dideregtek, és próbáltak tüzet rakni. A négerek elnémultak. Mindenki itt volt: a családok és a privát koncentrációs táborok, a félvérek és a tollászkodó szeplősök.

– Meg akarom, meg kell adnunk magunkat – hajtogatta George Allen. – Mindenki ezt akarja, ezt várja tőlem!

Hosszú köpenyében egyre magányosabban állt. Aztán már csak sapka és köpeny volt. Csak kabát. Shinderman melléje lépett. Nem szólt, csak melléje állt.

Hat után a nap először vörösre-feketére festette az égboltot, aztán gyönyörűen és kereken elkezdett emelkedni. Mindenki tisztában volt mindennel. De előbb még a harmatos füvet csodálta meg. Csak azután fordult hátra, visszafele.

A felhőkarcolók ködben úsztak, s a ködöt szél lengette. »New York magában égő gyertyaszál.« Mélyvörös zászló, közepében sok-sok képpel.

Félóra múlva látták, hogy nem mindenki hagyta el a várost. A Harlem egyik balkonján mozdulatlan férfi sárga csizmában, piros nadrágban és búzavirágkék mentében. Egy csíkos dunyhán méteres hajú néger nő. Fehér fürtjeit egy siheder fésülgette, miközben a kemény fények sorra kialudtak, s csak a puhaság forgott és világított tovább.”

–: „Le monde existe, il est mauvais et irréel.” (A világ létezik, rossz és irreális.) „Dieu n’existe pas, il est bon et réel.” (Isten nem létezik, jó és reális.)

SHERYL SUTTON: Elismerem, mélyen igaz ez a Weil-idézet. És épp most. Mégis olyan paradoxon, amely megmarad az intellektus szintjén. Az evangélium paradoxonjai viszont egész lényünket áthatják, szinte nem is késztetnek gondolkodásra. „Boldogok, akik sírnak.”

New York kapitulációjának a sorsát is ez döntötte el.

–: Visszamentek a városba?

SHERYL SUTTON: Környei tanár úr elaludt papirosa felett. Ami viszont a történetet illeti, ezen a ponton túl nem ildomos tovább kíváncsiskodnunk. Egy biztos. George Allen és Lenny Shinderman nem mentek vissza.

–: Emberek a mezőn, a balkonon, a dunyhán. Csak májusi utam óta látom, hogy stilárisan már régóta jártam New Yorkban. Például az egyik címem… „Nagyvárosi ikonok”. Ez a cím se Párizs, se Róma, se Budapest, se Varsó. Tudva, nem tudva: ez New York volt már.

SHERYL SUTTON: De hát az ikonok?

–: „New York magában égő gyertyaszál.” Hozzátenném: egy szál gyertyaláng, mely szép egyenesen ég egy ikonfal előtt, ha lélegzet után kapkod, ha meg is lebben időről időre.

SHERYL SUTTON: Az ikonok változatlanok, és nem mozdulnak.

–: Csak a feszültségük, az intenzitásuk fogyatkozik vagy nő. Miközben a nyugat-európai festészet a trecento mennyei térdeplésétől-álldogálásától a barokk mozgásviharáig jutott, az ikonok meg se moccantak.

SHERYL SUTTON: Például New York?

–: Gondolj saját szavaidra. New York se mozdul, annál inkább lüktet és bugyborékol. Állampolgárok a balkonon, az utcasarkon, a dunyhán. Aki siet, az is reflexek nélkül. A mélyvörös templomi zászló tele képekkel.

Kivétel talán két valószínűtlenül magasra nőtt szecessziós sarokház volt. Gyerekkorom ikerpárjára emlékeztettek. A Kaplonyi utcában laktak: két hervadozó, nagyon hosszúra nőtt, sovány vénlány. Mindig szürkében vagy galambszínben jártak, mindig együtt, egymás mellett, szigorúan egy vonalban, de mindig némi távolságban egymástól.

SHERYL SUTTON: Cirkuszi látvány lehetett.

–: Nem a magasságuk volt, amit megbámultam.

SHERYL SUTTON: A cirkuszban se a mutatványt csodáljuk. Gondolj a bűvészre. Nyilvánvalóan csal. De tévedhetetlenül kell dolgoznia, és leleplezhetetlenül. Különben nincs bűvészmutatvány.

–: És a többiek?

SHERYL SUTTON: A cirkusz több dolog miatt örök, akkor is, ha látogatják, akkor is, ha nincs publikuma.

Először is: mindig ugyanazt csinálja, s ezzel a gyerekképzeletet elégíti ki bennünk. Azt, hogy bár kíváncsiak vagyunk, mindig ugyanazt akarjuk látni és hallani.

Másodszor: talán még a művészetnél is jobban megtalálta látszat és valóság már-már képtelenre nagyított ellentétét. Van egy pontja, ahol nem csalhat, ahol csönd, folyamatos kockázat, mélységes figyelem, tigrisfog, medvemancs vagy halálugrás a neve. Ugyanakkor szép lányokat, könnyelmű izmokat és libériás inasokat látunk. Röviden: látszat és valóság, veszély és hányavetiség elkophatatlan verklijátékában, helycseréjében gyönyörködhetünk.

A nagy rendezők és a nagy művészek mindig is látogatták a cirkuszokat. Vagy legalábbis elgondolkoztak titkukon.

–: De ha ez valóban így van, mi az, ami a színházat életben tartja, s a cirkuszt hontalanságra ítéli?

SHERYL SUTTON: Jórészt a társadalmi butaság. Wilson a színészeinek éppúgy nem adott nevet, ahogy a legcsodálatosabb légtornásznak sincs neve. Valamiféle ősi nagyság akarja így. A Martelli-trió neve ellenére is éppoly névtelen, mint a naumburgi dóm szobrásza, vagy a Notre-Dame kőfaragói, vagy egy-egy falubolondja, akinek a világ legszebb verssorai jutottak eszébe. A színháznak is hasztalanná kell válnia.

–: Örülök, hogy te is szereted a cirkuszt.

SHERYL SUTTON: Részvéttel. Ahogyan Amerikát.

–: És a színpadot?

SHERYL SUTTON: Többnyire kritikusan. Amikor részvéttel, akkor tudom, hogy amit látok, több nálamnál.

–: A modern művészet számtalanszor megtapasztalta, átélte elégtelenségét. Ekkor jöttek divatba a töredékek.

SHERYL SUTTON: Azt hiszem, ennek vége. Más, hogy egy tökéletes egész a föld alatt megcsonkul, és megint más, hogy egy kimondhatatlan egész nevében eleve töredéket csinálok. Az ilyesmi nemcsak túl gőgös és túl szerény, de kilátástalan is. A véletlen amputációja megismételhetetlen.

–: És a vázlat, Sheryl?

SHERYL SÜTTON: A vázlat, az más. A vázlat, cirkusz. Egy végsőkig begyakorolt és éber kéz, figyelem és szempár olyanfajta önismétlése és megismételhetetlen, egyszeri vállalkozása, ami „pillanat” alatt zajlik le, nem lehet visszavonni, és teljes, sérületlen és sérthetetlen egész. A művészetben – nem tudom, miért? – itt tartunk ma. Ugyanakkor ez a vázlat végsőkig kidolgozott vázlat kell hogy legyen. Nem kidolgozott darab, nem citromfacsaró! Dupla szaltó, ami nagyon lassú, amiben tökéletesen nyilvánvaló a tornászlány fiatalsága és szépsége. Szóval olyan vázlat – visszatérve a színpadra –, amely kidolgozottságával olyan felesleges dolgokról is értesít, amiért például beleszeretünk valakibe, de amitől még az első elemiben is megbukhat. Az új színház analfabéta. Egy olyan kisfiú, aki talán csak labdaszedőnek jó, de boldogabb és inkább pályán van, mint a játékosok.

–: Ezért emlegettél „evangéliumi esztétikát”?

SHERYL SUTTON: Lehet. Nem emlékszem rá. Igaz, egyszer te vagy én beszélgettünk a nagy művek alján guruló egységről. Kérdéseddel telibe találtál. Nem gondoltam utána. Számomra a mélyben guruló golyó szomszédságában a hellenisztikus és minden egyéb kultúra: vagy túl véres, vagy túl spekulatív, vagy a harmónián, az összhang reményén, vagy éppen annak ellentétén alapul. Jézus megszállottja annak, hogy egyek vagyunk. Isten, ember, fa, kő, minden. Nem hierarchiában vagy összhangban élünk, vagy kellene élnünk. Egyszer majd gurulni fogunk, és együtt gurulunk mindannyian az általa megígért hazában.

Rettenetes, hogy még mindig esik az eső.

–: Ha elállna, újra meg kellene nyitni minden mozit, színházat, tárlatot!

SHERYL SUTTON: 37,6. Nem értem az örökös hőemelkedésed.

–: Sheryl, most nem hagymás a kezed.

SHERYL SUTTON: Ne légy gyerek!

–: Sheryl, menjünk el egyszer cirkuszba!

SHERYL SUTTON: Jó. De meg kell mondanom, hogy cirkusz után gyakran nagyon szomorú vagyok. Kivált a mutatványos bódék után. És nagyon éhes.

SHERYL SUTTON: Holnap haza kell mennem. Édesanyám telefonált. Öltözz föl, csodálatos tavasz van! De azért vegyél kabátot.

(A rue Rollin alig győzte befogadni a ragyogást. Sheryl fekete cédrusként lépdelt mellettem. Fekete télikabátom csupa por volt. Először próbáltam leporolni a hajlásokat, aztán úgy találtam, télikabát, por és lábadozás megfér a virágzással. Miről beszélgettünk? Semmiről.)

SHERYL SUTTON: Tényleg megírod a könyvünket? Mindazt, amit összefecsegtünk?

(A nap ráállt a fák tetejére és a kert közepén ásító római arénára.)

–: Sheryl, most nem hagymás a kezed!

SHERYL SUTTON: Megírod majd a Húsvétot és George Allent? A linzi nőt? A lelógó női kart, kezében zsebkendővel? „Dramaturgiámat?” A modellezést?

–: Mindent igyekszem megírni, Sheryl. Különben én is zsebkendővel a kezemben alszom el.

SHERYL SUTTON: Én a paplan alá dugom a kezemet.

–: Rágyújtasz?

SHERYL SUTTON: Ha visszajövök, szeretnélek látni még. Milyen poros a kabátod!

–: Tavasz van.

(Sheryl fölállt, és kiment a parkból.)

SHERYL SUTTON: Várj, veszek még valamit.

(Megálltam a járdaszélen.)

–: Már itt is vagy?

SHERYL SUTTON: Szervusz!

–: Szervusz.

SHERYL SUTTON: Szervusz, János!

–: Szervusz, Sheryl.

SHERYL SUTTON: A viszontlátásra!

–: A viszontlátásra.

Vége