Függelék

A keresztény művész elkötelezettségéről…^*

A szocialista realizmus változatlanul hivatalos eszétikája a kommunista rendszerű országoknak. Ezt a kánont azonban egyre kevésbé követik – olykor nyíltan bírálják vagy elhagyják – a legtehetségesebb művészek, akik új formákat keresnek a mai ember problémáinak kifejezésére. Így Magyarországon azok az áramlatok, amelyek az ifjúság körében a legnagyobb érdeklődést váltják ki, egyértelműen túllépnek a hivatalos esztétika keretein. Elmondhatjuk, hogy az immáron bőven meghaladott szocialista realizmus formuláin túl, valóban kialakult a kulturális mozgalmak pluralizmusa. Köztük szerepel egy spiritualista jellegű áramlat is, amelyet közismert nevek fémjeleznek: elég itt utalni Rónay Györgyre, a perszonalista és teilhardiánus esszéíróra, a bibliai motívumoktól ihletett Ország Lili festőnőre és Pilinszky Jánosra, a szimbolista költőre. E szerzők nem kötődnek a múlthoz, olyan személyek inkább, akik most léptek érett korszakukba, és akiket – minthogy szakítottak a hagyományos sémákkal – különös figyelemmel, sőt helyenként lelkesedéssel követ a diákok és az értelmiségiek nemzedéke. Összehasonlítva a mi országunkkal megállapíthatjuk, hogy némileg paradox a helyzet: míg Olaszországban a többé-kevésbé hivatalos támogatások és a kedvező közeg ellenére hiányzik a valódi, erős és önálló életet élő katolikus ihletettségű kultúra, addig a magyarországi összképben erőteljesen és avantgárd irányzatként jelenik meg.

Ennek a kulturális és művészeti jelenségnek a felderítésére, általános indokainak megmagyarázására érdekesnek tartottuk, hogy hosszabb beszélgetést folytassunk Pilinszky János költővel. Ma a negyvenes éveiben jár, a második világháború végén behívták katonának, Németországba került, ahol alkalma nyílt megtapasztalni a koncentrációs táborok borzalmait, amely azóta is visszatérő témája műveinek. 1947-ben jelent meg első verseskötete,^* és együttműködése is ekkor kezdődött az egyetlen katolikus havilappal, a Vigiliával.

Rákosi sztálinista diktatúrája idején némaságra volt ítélve, és hogy megéljen, arra kényszerült, hogy külföldi szerzők műveit fordítsa különböző könyvkiadók számára.^* 1957-től, a „sötétség évei” után ismét publikálni kezd és belső munkatársa lesz a másik katolikus újságnak, az Új Ember című hetilapnak. Szigorú és lelkiismeretes művész lévén mindössze három vékony kötetet adott nyomdába, amelyeknek már a címe is vallásos inspirációról árulkodik: Halak a hálóban, Harmadnapon, Rekviem. Verseinek egy gyűjteménye franciául is megjelent Pierre Emmanuel gondozásában.^*

Pilinszky a Vigilia és az Új Ember szerkesztőségének egyik szobájában fogad, abban a város kellős közepében álló palotában, amely több más, életben maradt katolikus szervezet számára is otthont ad, s amelyet még a múlt században a ferences rend építtetett. Azonnal a kérdés lényegére térünk, szembesülve a keresztény művész valódi szándékaival, s az ebből fakadó problémákkal.

Pilinszky szerint rendkívül nehéz egyidejűleg jó kereszténynek és jó művésznek lenni, mivel ez a kitűzött eszmény olyan feszültséget és olyan odaadást követel, amely szinte felülmúlja az ember lehetőségeit. A költészet tárgya a valóság, nem pedig a vágyakozás, a megemlékezés, vagy a dicsőítés – a valóság azonban nem egy megismerési elv objektív ismertetőjegyeként értelmezendő (mint pl. a neorealizmus esetében), hanem Simone Weil híres megállapítása szerint a lényeginek és a hamisítatlannak a folyamatos kutatását jelenti, amely arra törekszik, hogy a valóság egyre inkább megélt igazsággá váljék. Az ember legfőbb célja a szentség elérése. A keresztény művésznek tehát arra kell törekednie, hogy a megélt valóságot mint szentséget egyeztesse össze és valósítsa meg a műveiben és még inkább saját életének tanúságtételében. Olyan metszési pont ez, amely az ember lehetőségeinek a határán van, ott, ahonnan az Istennel való egyesülésre mód nyílik. És csakugyan, Pilinszky a vallásos költő valóban hiteles példájaként Assisi Szent Ferencet említi. A kereszténységet úgy is felfoghatjuk mint dogmatikai, filozófiai vagy morális rendszert, de igazi, legmélyebb realitása Krisztusban és a szentekben lakozik, akik egyedül tudják Isten képmását a maga teljességében felmutatni. A pedagógiai vagy apologetikai szempontok előtérbe kerülése akadályozza a valóság őszinte kifejezését, amelyre pedig a művészt lelkiismerete kötelezi. A magyar irodalom a vallásos költők hosszú sorára tekinthet vissza, akik azonban épp az apologetikai szempontok figyelembevétele miatt nem tudtak valódi költészetet teremteni, pusztán versbe szedett pedagógiát. Holott a keresztény művésztől önmagával és hitével szemben is teljes szigorúságot várunk el, hogy fölébe kerekedve minden külső kísértésnek, saját legbelsőbb szabadságát fejezze ki.

Mindez mint embertől, hívőtől, művésztől őszinte és folyamatos erőfeszítést, elkötelezettséget kíván. Pilinszky tudatában van annak, hogy merész és szinte abszolút eszményt tűzött ki maga elé – a művészet és a szentség végső azonosítását –, de állítja, hogy minden más pragmatikusabb és toleránsabb célkitűzés a megalkuvás bűnébe esne. Jelenleg megelégszik azzal, hogy önmagát és mindazokat a látszólag nem hívő művészeket, akik ha nem valósították is meg ezt a célkitűzést, ám öntudatlanul is efelé törekednek, útban lévő keresztény költőknek nevezze.

Az utóbbi húsz évben két nagy programadó irányzat körvonalazódott az értelmiség körében: 45 körül az engagement [„elkötelezettség”] elmélete, amelyet Sartre kezdeményezett, és nem sok eredetiséggel, de annál leplezetlenebbül használták ki a szocialista realizmus hívei; 60 körül épp egy ezzel ellenkező irányzat jelentkezett, amely az értelmiségnek a társadalmi és politikai rend hétköznapi gyakorlatától való elszakadását tűzi ki célul, s amelyet például a francia „nouveau roman” is képvisel. A kérdés az, a magyar hol helyezi el önmagát e két ellentétes irányzat között?

Pilinszky szerint lejárt azoknak az értelmiségi ideológusoknak az ideje, akik saját szándékaik szerint kívánják meghatározni a történelmi eseményeket. Az az elkötelezettség, amelyet a 45 utáni években hirdettek, sok esetben csapdának bizonyult, hogy megkössék a művészt és eltompítsák alapvető hivatását, amely pedig kutatásra és őszinteségre kötelez. De Pilinszky kritikus a „nouveau roman” irányzatával szemben is, amely a tényeket kizárólagos realitásként kezeli, s ezáltal – ha esetleg öntudatlanul is – egy új bálványt, azaz egy természetellenes metafizikát teremt, amely az embert körülvevő felületek abszolutizálására irányul. Pilinszky úgy véli, hogy a keresztény üzenet a valóság iránti elkötelezettségnek egy olyan formáját hirdette meg, mely a világ történetiségében az embernek Isten-teremtő művében való részvételét kívánja megvalósítani, s hívőnek és nem hívőnek egyaránt szól ez az üzenet. Ennek a fajta elkötelezettségnek szabad választáson, folyamatos, a személyes elhivatottsághoz hű keresésen kell alapulnia, nem úgy, mint a 45-öt követő években meghirdetett engagement [„elkötelezettség”], amely egyszer s mindenkorra akart jó megoldást nyújtani. Arra a kérdésre, hogy ezek a kijelentések pusztán személyes állásfoglalását tükrözik-e, vagy egy egész irányzat véleményét fejezik ki, a magyar költő szerényen csak azt jegyzi meg, hogy ő nem képvisel irányzatot, bár nem is tekinti magát elszigeteltnek – talán ily módon is utal arra, hogy ha a perszonalista mozgalom Magyarországon nem jelentkezik is igazi szervezett filozófiai és kulturális irányzatként, de a műveken keresztül nagy érdeklődést vált ki a diákok és a fiatal értelmiségi nemzedék körében.

Utolsó témaként korunk egyik legsúlyosabb és legelterjedtebb jelenségére terelődik a szó, egy olyan társadalom létezésére, amely úgy tűnik – Keleten és Nyugaton egyaránt –, hogy magáévá tette Nietzsche állítását, miszerint Isten meghalt. Pilinszky őszinte, álmodozó szemei élénk és átható fénnyel gyulladnak fel markáns arcában, miközben a kérdésre válaszolva azokról a problémákról beszél, amelyek az ember végső sorsával kapcsolatosak.

„Számunkra, keresztények számára is meghalt az Istenember, pontosabban a történelem során állandóan újra megtestesül és újra meghal. És állandóan fel is támad. A legutóbb Dalmáciában jártam.^* Egyik nap eszembe jutott, hogy összehasonlítsam a régi márványkastélyok oly erős, sziklaszilárd romjait az alig néhány éve épült törékeny épületek romjaival. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy másik bolygó lakója földünkre érkezne és meg kellene állapítania, melyek az ember maradandó művei, habozás nélkül a legrégebbi romokra mutatna.” Pilinszky tekintete széles mosolyra derül. „Nem szeretném, ha félreértene, nem szeretném, ha azt hinné, hogy többre becsülöm a régit az újnál, a múltat a jelennél, mint az önök írója, Papini… Korunkban is az igazat kutatjuk, vágyunk arra, hogy áttörhessük az idő és a tér korlátait, s az összes embert egybegyűjtsük… és ez jó. De nagyon sok a mulandó, a felszínes, a lényegtelen, a sebesség mámorára való ráhagyatkozás, hogy minden állomáson átszáguldjunk. De hová akarunk eljutni? Azt hiszem, hogy a mai ember vágya még nem találta meg azt a kikötőt, ahová tart; egy átmeneti korszakban élünk még. Bizonyos vagyok benne, hogy végül azért megértjük a létezés lényegét a múlthoz képest egy, éspedig új és ökumenikusabb formában. Imádkozni, dolgozni, írni, Istent keresni… Íme ezek azok a lényeges dolgok, amelyekben az ember az elkötelezettségét gyakorolhatja, s ahol nem a valóság által felkínált tények vagy formák a fontosak, hanem a keresés, amely a teremtőképességünket ösztönzi.”

Utószó

A Pilinszkyvel készített beszélgetésekből először 1983-ban jelent meg válogatáskötet Török Endre szerkesztésében és Reisinger János utószavával. (Beszélgetések Pilinszky Jánossal, Magvető, Bp.) A gyűjtemény egymástól elkülönítve kilenc rádiós és tizenegy folyóiratbeli dokumentum mellett Maár Gyula portréfilmjének szövegváltozatát közli. Ezt az anyagot – a műfaji besorolástól eltekintve, kronologikus rendben – a jelen kiadás is tartalmazza, s kiegészül huszonkét új darabbal, amelyek közül tizenöt most jelenik meg nyomtatásban először. E bővítés mellett az első kiadásban szereplő interjúk java része is kisebb-nagyobb módosítással olvashatók.

Eltérések elsősorban a hangfelvételek lejegyzésében találhatók – ezek mindegyikét javítottam, és lehetőség szerint nem az elhangzott műsort, hanem annak teljes, szerkesztetlen anyagát vettem figyelembe. Három esetben eltértem a kérdezők által publikált változattól. Hornyik Miklós interjúja A kopárság szépsége (Híd, 1968. április, 392–395.) és Az ártatlanok szenvedése (H. M.: Beszélgetés írókkal, Fórum, Újvidék, 1983. 122–128.) címmel is megjelent. Itt kivételesen levélinterjúról van szó, így Pilinszky (értelemszerűen) az írásban feltett kérdésekre írásban válaszolt. Mivel Hornyik a saját kérdésein és Pilinszky válaszain is apróbb kiigazításokat végzett, a jelen gyűjteménybe az első folyóiratbeli változatot vettem fel. Cs. Szabó László két interjúja korábban Aljosa és Versünk a világban címmel jelent meg nyomtatásban. Eredetileg ezek rádiós beszélgetések voltak, az író Két tükör közt (Basel, 1977.) c. kötetének összeállításakor bővítette ki őket. Az eltérésekre ő maga is utal, hangsúlyozva, hogy az interjúk ebben a változatukban tekintendők véglegesnek. Cs. Szabó életművében természetesen ebben a formájukban kell hogy szerepeljenek. Ám e beszélgetések Pilinszky saját életművének is a szerves részét képezik, ezért helyénvaló, hogy csak az és úgy szerepeljen bennük, amit valóban elmondott, s amire akkor, ott valóban módjában állt reflektálni. Cs. Szabó az elhangzott kérdések közé gyakran újabbakat iktat; utólagos észrevételei olykor egy-egy mű értelmezését is érintik (amelyeket a szöveget olvasva Pilinszky mintegy „jóváhagy”); olyan mondatok hangzanak el a költőtől, amelyek ha nem is idegenek tőle, de semmiképp sem az ő szemléletére és stílusára vallanak. (Ugyanígy elképzelhetetlen, hogy egy „Aljosa” megszólítás után Pilinszky ne kezdene el tiltakozni stb.) – Mindezek alapján a két hangfelvételt újra lejegyeztem, és a félreértések elkerülése érdekében az Aljosa most A történés ideje, a Versünk a világban pedig Poetry International 72 címmel olvasható.

Az interjúk végén csak a felvétel, illetve az első megjelenés helye és időpontja szerepel. A rögzítésre vagy a publikálásra vonatkozó egyéb információk az egyes interjúkhoz tartozó jegyzetek előtt találhatók. Ide soroltam azokat a riporteri kommentárokat is, amelyek például másodközléskor vagy utólagos visszaemlékezések során születtek és szintén az interjúk elkészítéséről szolgáltatnak további adatokat.

A kötet végén, Függelékben szerepel Pilinszky első, 1966-os külföldi interjúja, amely tolmács segítségével és valószínűleg néhány vázlatos feljegyzés alapján készült. Ennek megfelelően inkább egy beszélgetés rekonstruálásaként (és részben értelmezéseként) olvasható, ám mindenképp dokumentumértékkel bír.

Munkám elvégzésében sokan támogattak. Név szerint is szeretnék köszönetet mondani Machan Eszternek, Tóth Magdolnának, Tasi Józsefnek és Kuklis Erikának. Katona Tamás, Fekete Emese, Csernus Sándor és Szente Péter segítsége nélkül nem juthattam volna hozzá a külföldi hangfelvételekhez. Kovács Péternek külön is köszönöm a jegyzetek elkészítéséhez adott információkat.

H. Z.