Rátalálni a hitre^*

– Ami a vallást illeti: fölkerestem Pilinszkyt, a katolikus költőt, akit egy életre megjelölt a náci haláltáborok tapasztalata, a magány, az egyéni létezés problémája, mely a koncentrációs táborok nyomasztó korszaka óta foglalkoztatja. Egyedül áll szemben Istennel, hitét mindenestül megéli: erről a hitről akar szólni most. Végső soron nem érdekli az ideológia. Magyarország kellős közepén, szabadon és kötetlenül beszélt hozzánk egy misztikus hangján.

– A vallást szüleinktől, az iskolától hagyományként kapjuk. De ez még nem a hit. Vagy legalábbis nem az igaz hit: válságos állapotokba, határhelyzetekbe juthatunk, amikor ez a hagyományos vallás elbizonytalanodik, meginog. Azt hiszem, hogy a vallásos embernek kétszer kell rátalálni a hitre, megszilárdítania a hitét: először gyermeki ártatlansága idején – s nem azt mondom, hogy ez nem fontos, nagyon is fontos, ha újra rátalál az igazi hit révén, amelynek már egy személyes dráma gyümölcsének kell lennie. Ez a két hit, amelyet gyermekkorában kap az ember, meg amelyikre személyes drámája során talál rá, megsemmisíti, ugyanakkor föl is erősíti egymást.

Egyszer Sajnával, a lengyel rendezővel beszélgettem. Azt mondta nekem: tudod, kialakítottam magamnak egy esztétikát, de soha nem fogom megírni. Auschwitzban voltam, benne voltam a Sonderkommandóban: és túléltem ezt az egészet. Talán én magam égettem el az apámat. Ezek után nem élő vagyok, hanem túlélő.