„Én is egy szempár vagyok”^*

Borostyánkőbe fagyott bogár: tökéletes kezdet a jégkorszaki pillanatban. Az ősfenyő mézsárga gyantája jó lesz glóriának, mozarti fény a halottak fölött. Aztán a megjelölés: átvérző pont, csöndfeszület. Ki lehet bűntelen? Az univerzum közepén szárnymozdulat: sötét vers ragyog.

 

– Elképzelek egy kisfiút, vékony, akár az ujjam, áttetsző teste volna, de csak a sziluettjét, árnyékát jelöli meg az a valamikori nap. Keveset tudok hajnali éveidről. Milyen gyerek voltál?

– Nagyon szelíd. Mesélték, hogy szüleim operába mentek, és édesanyám elfelejtette a szoptatást. Amikor sokára rádöbbentek erre, s hazasiettek, nagy csönd fogadta őket: belefeledkezve játszottam az ujjaimmal. És nagyon érzékeny gyerek voltam. Egyik nagynéném rendházat alapított Rákospalotán.^* Egy vadászkastélyban, csupa primitív apácával. Szép kastély volt, gyönyörű kerttel. S eléggé döglött halastóval: csak békák éltek meg benne. Akkor nem tudtam, de ez a kolostor börtön is volt, fiatalkorú prostituáltak börtöne. Utóbb arról is tudomást szereztem, hogy büntetésül a mosókonyhában lánckarikához kikötötték őket. Olyan egység volt ez, amelybe én – bársonyruhácskámban, habos ingemmel – sehogy sem illettem bele. Volt ott egy lány, tizenöt-tizenhat éves lehetett, ő meg rabruhát viselt. A kis ligetben naponta vártam őt: valakit, aki észrevett. Miért jött oda mindig? Két gazdátlan érzés találkozott. Csak ennyi volt, semmi több, de számomra: minden. Aztán ez a lány egyik napról a másikra – elment. És én egyszerűen nem tudtam fölfogni, hogy mi történhetett. Valami kihullott, megsemmisült, s ez egész életemre stigmatizált. A van, ami ninccsé lett? A megmagyarázhatatlan?… Milyen kisfiú voltam? Átéltem azt, amit más is átél, csak aztán rendszerint elfelejt. A gyerek hosszan el tud bámészkodni egy kilincsen, egy fán, valami zárt, önmagában levő dolgon. Később, amikor elkezd fölnőni, belép az összefüggések hálójába. A felnőtt az, aki az összefüggéseket látja. A felnőtt világában az egyes dolgok csak szereplők. A struktúra pontjai. A gyerek monológot folytat a világ darabjaival. Szorongva? Boldogan? Nem tudom, de valahogy a keletkezéssel érintkezik. A gyerek: egy szempár. A gyereknek önmagáról csak halvány képe van. De csupa figyelem. Nekem megadatott, hogy nagyon sokáig árnyékban lehettem. Senki sem figyelt rám, nem vett komolyan. Eretnek figyelemmel éltem, s így élek ma is. Realista vagyok, de nem praktikus. Ady nagyon nagy költő volt, ám József Attilát jobban szeretem, mert mentes a nagy poéta pózaitól. Nem szerepel. Az ember didergő atom, és a világmindenség nem pózokból van fölépítve, hanem atomokból. Árnyékban éltem, a titkos iskolában, ahol ezt-azt ambicionáltam, ma viszont már újra személytelen lehetek. Ha holnap vége: kész, pont. De ha még megkérdezné valaki: milyen életem volt, lehet, hogy azt felelném: kutyaélet, vagy azt, hogy szép… Mert én is egy szempár vagyok.

– Említed valahol, hogy a költészet számodra nem nyelven túli, hanem sokkal inkább nyelven inneni, nyelv alatti jelenség, ahogy az élet is alatta marad a mindenség egészének.^* Hogy kell ezt érteni?

– Én abba a kolostorba mindig egy másik nagynénémmel mentem, aki most halt meg, a közeli hetekben.^* Gyermekkorában baleset érte, ezért csak kezdetlegesen beszélt, írni-olvasni nem tudott. De ahogy haladt az időben: egyre hatalmasabb lett. Olyan volt – a hasonlat nem egészen pontos –, mint Dosztojevszkij sztarecei, aki búcsút vett tőle, elkezdett zokogni. Nemrég Angliában jártam,^* mire hazaérkeztem, kórházban feküdt, agonizált. És mégsem hullt alá, inkább emelkedett. S ezt a kórterem is megérezte valahogy. Megjöttem, és elfogódottan kérdezte a többi beteg: ki az a Jancsi, mert egész éjjel szólítgatott. És újból éreznem kellett: a műveltség milyen másodrangú lehet, hiszen ő messze meghaladt engem… Mondogatják a francia strukturalisták: a nyelv nem elég arra, hogy önmagunkat kifejezzük. Hát ez nem igaz. Ez a teljesen száraz, intellektuális áramlat a „nouveau roman”-ban, az „új regény”-ben már megbukott. A nyelv akkora birodalom, amelyben, ha valakinek van mondanivalója – mindent el tud mondani… A nyelv alatt élünk. Nem kell több eszköz – ezt nagynéném mutatta meg nekem. Őnéki elég volt egy szava, s az ragyogott… Hogy miért? A nyelv titokzatos dolog. Nemcsak a beszéd, a szó közöl, többet mond olykor a szem, egy félbehagyott kézmozdulat. De milyen furcsa a nyelvi tökély is: Oscar Wilde és mások, annyian, ragyogó aforizmákat és paradoxonokat csináltak. Mi élvezzük, hogy milyen szellemesek… Jézus csak ennyit mond: Boldogok, akik sírnak – s ez kimeríthetetlen. Benne láttam meg, hogy más a lényeg. Dosztojevszkij például kifejezetten rossz stiliszta volt, mégis hová, milyen messzire, milyen mélyre jutott!

– Lélegzetvételben, szélfúvásban, bölcsőnk ringásában, a világ nap-hold ritmusában a költészet már a beszéd előtti életünkben ott van velünk. A gyerek még szinte a versen él, mégsem lesz mindenki költő. Te megmaradtál a versben, vagy vissza kellett ocsúdnod rá valamiféle kegyelmi pillanatban?

– Én teljesen tehetségtelen voltam. Nekem szükségem volt a versre, hogy a világot kitapintsam. Szükségem volt valamilyen átfogó képre vagy képletre… Én mindenen túl, nagyon szerettem az embereket… De maga az irodalom sokáig nem érdekelt. Az iskolában a Toldi néhány versszakát elemeztük egy éven át. Akkor én úgy gondoltam, az irodalom gyereknyúzásra van kitalálva. S untam nagyon. De beszabadultam, sőt: beszöktem (mert csak negyedik gimnazista voltam, s mi még nem kaptunk erre engedélyt) az önképzőkörbe. Egy nagyszerű fiú vezette: tizenöt éves volt, s én, egy évvel fiatalabb, tátott szájjal hallgattam őt. A Duinói elégiákat elemezte, és Bergyajev alapján az új középkor eljöveteléről beszélt. (Azt hiszem, erősen skizoid fiú volt, mert tizennyolc éves korára kiégett, teljesen talajtalanná vált. Önként jelentkezett a katonasághoz, és meghalt a fronton. Meg akart halni.) Amikor én megismertem, még fantasztikus volt. Csinált egy sorozatot a modern költészetről: Edgar Poe-tól Paul Valéryig. És akkor – hidegrázást kaptam. Mert megértettem, hogy mi a költészet. Addig nem tudtam. Addig egy sivatag volt… A költészetet tehát nekem egy gyerek adta át. Emlékszem, akkor az is tetszett, hogy az egyik költő megőrült, a másik delírium tremensben halt meg. Pedig hát… Nem fogtam föl, hogy ez nem olyan egyszerű. És egyszeriben kiszínesült a világ. A megdöbbenés csak később következett. Iszonyú volt…

– Mindent tudni és mindent elfelejtve, csak a magunkét mondani – valahogy így születik a szuverén alkotás. Volt-e mindenevő, világhabzsoló időszakod? Hogyan érted meg: sebesen fölfalva mindent, vagy előbb kóstolgatva az új meg új ízeket, és csupán a humánus táplálékot nyelve le?

– Rövid ideig tartott, de elképesztő intenzitással voltam falánk. Pirandellót olvastam, Ibsent, Hauptmannt, Shakespeare-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot… Mindenkit szinte. És úgy olvastam, ahogy azóta is: nyitott lélekkel. Ha színházba megyek, vagy regényt veszek a kezembe – nem vagyok kritikus. Figyelek, átélek mindent, mint egy gyerek, csak azután kezdek el gondolkodni. (Ha a magam versét fölolvasom, azzal is valahogy így vagyok. Megszűnik minden körülöttem, mindegy, hogy öt ember hallgat-e vagy ötszáz. Bezárkózom, hogy visszataláljak a forrásig, ahonnan elindultam. Csak akkor jöhet a kontroll, a jéghideg kritika…) Ami a humánus tartalmat illeti: Kosztolányi mondta, hogy a humanizmus nagyon szép, de olyan, mintha egy memorandumot olvasnának fel a földrengés ellen. Sajnos, ez az ember számára túl kevés. De a nagy művészek, akiket szeretek, és a nagy vallások ezt tudták. A humanizmus és a morál folytonosságot tételez fel. Tehát sose lopok, hazudok, jó vagyok, mintegy örökségképpen. Valójában lopunk, hazudunk, rosszak vagyunk – és jók is. Mert az ember ellentmondásos, drámai lény. Ezt a humanizmus és a morál nem tudja magába beépíteni. De mit tett Dosztojevszkij? A gyökereket akarta föltépni. A Karamazov testvéreket nem írhatta volna meg, ha nem ő a testvérek apja, ha nem sztarec, ha nem Iván, ha nem gyilkos, ha nem Grusenyka, a különös prostituált. És így ír Shakespeare is. Mert kicsoda Shakespeare? Hamlet? Az apja szelleme? A királyné? Vagy éppen III. Richárd? Ő valamennyi. Bűnös is, áldozat is, mint mindannyian… Hogyan olvastam, akiket nagyon szerettem? Baudelaire-t egy ideig folytonosan. Most már csak gondolok rá. Ha lázam volt, Dickenst vettem elő – borogatásnak. És Tolsztojt. Mert – Németh László mondta így – ő nem könyököl beléd… Kiegyensúlyozza magát. De Tolsztoj is iszonyúan megszenvedett a harmóniáért. Homéroszt csodálom. Amikor az Iliászt elolvastam, azt mondtam: utána már csak gyöngébb következhet. Homérosz: hangvilla. Ha kimond egy hasonlatot, az mindvégig szól a műben. Ma egy hasonlat pontos, de addig tart, ameddig tart, ameddig bevilágít valamit. Homérosz: tenger. Hasonlatai rejtélyes módon mindenütt, még, a művön túl is hullámzanak. Ő az egyik legkedvesebb szerzőm. És Jézus. Az lenne akkor is, ha nem volnék hívő.

– Jézus igehirdetését, az Evangéliumot, ma már Máté, Márk, Lukács és János missziós írásaiban, evangéliumokban, vagyis módosításban, átírásban és metaforaként olvassa hívő és nem hívő egyaránt. Te hogyan olvasod?

– Ezek csakugyan interpretált, vagyis „összemaszatolt” szövegek. Szeretnék egyszer egy szinoptikus evangéliumot írni, mert van, amit nem értek, s van, ami ellentmondásos. De akadnak e szövegeknek olyan pontjai, amelyek úgy világítanak, mint hajósnak a sarkcsillag. Egy helyen Jézus már nagyon-nagyon érzi a vesztét, fél, mint egy kutya, és átölel négy-öt mezítlábas zsidót, s azt mondja nekik: – Ne féljetek, édeseim… Olyan dramaturgiai és stiláris fordulat ez, amilyen talán még Shakespeare-ben sincsen. Azután: Éjjel van. Ő virraszt, merő félelemben, a többiek alusznak. Felkölti őket egyszer. Felkölti őket másodszor. Felkölti őket harmadszor. És mit mond akkor nekik: – Most már aludhattok. Eljött az én órám. Ezt nem lehet kitalálni. Vagy aki ezt kitalálta: a világ legnagyobb írója… Jézus nem bizonyított semmit. Egy szava sincs a világ teremtésére. Nem volt lényeges… És azt mondta: nem megdönteni jöttem a régi törvényeket, hanem megerősíteni. Nem provokált senkit. S épp ez volt a kihívás benne. Őt próbálták provokálni a farizeusok, akik szerintem nem voltak rossz emberek, csak betű szerint élők, dogmatikusok… Amikor a színházzal kezdtem foglalkozni, teljes drámát láttam meg egy pár soros jelenetben. Jézus végigcsinálta a zsidó húsvétot, de megmosta tanítványai lábát. Megkérdi egyikük: – Hát te megmosod a mi lábunkat? – Ő így válaszol: – Ha nem hagysz szeretni, ne engedd. A tanítvány pedig azt mondja: – Akkor mosd meg a fejemet is… És az utolsó vacsora. Szelíd vacsora volt. Mégis ott vette magára a világ bűneit, nem a kereszten. Szókratész volt ilyen derűs, mert tudta az emberi egzisztencia tragikumát. És nyugodt volt, amikor a méregpoharat kiitta… Jézus is a csillagok nyugalmával issza meg borát, s hozzáteszi: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Így alapozza meg kultuszát. Mert ez megismételhető, de nem ismételhetnék meg a véres tragédiát… És amikor szidják a kereszten, azt mondja: Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek. Mert ő nem zárt ki senkit… Bizonyos értelemben erről szól az egész élete. Hívőnek mondja, és hitetlennek. Vallásalapítóként és íróként.

– Költészeted egyetemességét hangsúlyozzák méltatóid is, a mindent befogadót, semmit sem kirekesztőt. A határtalan, az emberiség-hazában mit ér számodra a szűkebb haza?

– Egy debreceni egyetemista megkérdezte tőlem^* egyszer: „Mondja meg nekem őszintén: magyar költő ön?” Dühbe gurultam, és kérdéssel feleltem: „Milyen országban élek, és milyen nyelven írok én?” És elmondtam néhány mozzanatot az életemből, amelyet Magyarországon vagy magyarként éltem meg. Később Simone Weilnél olvastam, akit Heidegger is a legnagyobbak közé sorol, hogy hogyan szabad szeretni a hazát. Azt írja: úgy, ahogy Homérosz az Iliászban, úgy, ahogy Jézus, amikor siratja Jeruzsálemet, és úgy, ahogy a népdalok. Vagyis a hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretni.^* Mert aki büszkén szereti, vagy mást kizárva… de ha részvét van szeretetedben, akkor mélyen átéled, hogy törékeny, hogy halandó, s ez nem csökkentő elem, sőt ettől még szebb lesz.

– Magyarságodat akkor is érzékelem, ha nincs is nemzetiszínű kokárda köteteiden. De milyen reménye lehet egy haza egyetlen polgárának – nagy szó, de ott lakunk – a világegyetemben? Csupán elesettségünket látja a hívő, azt, hogy „étek leszünk egy hatalmas halász asztalán”?^*

– Az ember elsősorban az univerzum polgára, másodjára a Föld lakója, harmadszorra: egy nemzet gyermeke. S ez így igazságos, így helyes. És a Föld nem tud önmagában forogni, sőt a Naprendszer sem. Be vagyunk ide zárva, s az univerzum szemléletünket meghaladó valami. Mit értek ezen? Hogy rátekinthetsz egy tárgyra az univerzumban, de az univerzumra sosem tekinthetsz úgy, mint egy tárgyra. Mert az univerzum a mi mértékeink szerint: végtelen. Ugyanakkor be van ágyazva egy másik dimenzióba. Mert mégis artikulált. Meg van szelídítve. Létezik innét odáig. Holott nincsen. Pár éve időnként depressziós vagyok, ilyenkor ezt a mechanikus végtelent – gyerek a sivatagban – csakugyan érzékelem. Minden középre esik, megszűnik ez az artikuláció. A tárgyak ténnyé változnak, nincs bennük valóságelem… A művészetet úgy is megfogalmazhatom, hogy az a valóság megragadására törekszik. Különben nevetséges volna, hogy Van Gogh lefesti a cipőjét. Hisz abban nem tud járni. Ellenben tesz egy kísérletet arra, hogy a ténytől, amelyben járkál, tehát a tényszerű cipőtől eljusson az elveszett valóságig. S itt történik valami… ezer nyelven kifejezheted, de amit mondhatsz erről, az mind csak metafora… Rilke így mondja: rettenetes, hogy a tényektől sosem tudjuk a valóságot. Újabban ezt elidegenedésnek nevezzük, de amit a szó takar, az mindig megvolt. Egy szoba, egy ajtó – egyszerű tényként – elviselhetetlen. De akkor… történik valami. Mindez feltöltődik, hogy hogyan, nem tudom, és… valósággá válik. Akkor jól érzed magad, otthon lehetsz az univerzum egyik szögletében.

– Emberiség-öreg kisfiú a világegyetem szögletében (a tökéletesség igézetében, reménytelenül reménykedve) a létét artikulálja – valahogy így képzelem el a költészetedet. Így írsz-e csakugyan?

– Valamikor még hiú voltam a versben. Most már szeretnék nagyon nem hiú lenni. A tökéletességigény kövületté fagyasztja a költészetet. Most már majdnem lompos vagyok. Azt is mondhatom: régi verseimet jobb kézzel írtam, most már csak bal kézzel írok. Majdnem ügyetlenül. Akkor mindent látni akartam, most már csak egy pontra figyelek. Mégis úgy érzem, így kevesebb dolgot rekesztek ki. Beléphetnek a véletlenek… Rájöttem, hogy egy rossz mondat a legszebb lehet, vagy a legpontosabb. Hogy szép egy… gárdatiszt, de a baka többet tud a háborúról. Most már bakákat írok. És azelőtt váltogattam a tárgyakat: erről szólni kell, arról nem. Most már mindegy a tárgy. Most már nem vagyok perfekcionista. Hisz úgy sincs tökéletesség…

– Színpadi műveket írtál, beszélgetést Sheryl Suttonnal, újabban regényrészleteket közölsz, és arról is hallani, hogy filmet, sőt operát is készülsz írni. Talán mert ma már kevés a vers?

– Életbevágóan szükségem van a versre, de most regény írok. Rendhagyót, úgy, ahogy én ezt a szót értelmezem. A címe: Önéletrajzaim. S az alcíme (műfaja?): vertikális regény. Milyen könyv lesz ez? Megpróbálok alászállni a poklokba. Tehát mindenki leszek. Egy őrült lány – aki valahogy úgy elmeháborodott, akár a görög tragédiák hősei, tehát nem klinikailag – mondja el a történetet. Regényemnek egy-két fejezete már megjelent. Töredékesen idézem az első mondatait: „Még a napra is emlékszem. 1969. november elsején, kijövet az iskolából… hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult…”^* Ez a lány lát egy szobát, amelyben egy antilop ül, körülvéve piperecikkekkel és udvarhölgyekkel, és tükörben nézi magát… És van egy nagy épület, amelyről beszámol, egy labirintus, amelyben senki sincs, ahol sem ennie, sem aludnia, sem mosakodnia nem kell. S egy fejezetben Hitler a bal lator… Furcsa könyv lesz. Minden fejezet önálló, s az átkötések: rejtélyesek. Elhelyezett aknák, melyekről csupán én tudok. S hol ott robbannak, hol pedig itt. Szuverén fejezeteket írok, s az egész könyv úgy függ össze, mint egy verskötet… A film ennek a könyvnek a negyedik (az Élet és Irodalomban megjelent) fejezetéből készülne, mert az szabadon tágítható. Kocsis Zoltán írná a zenéjét, Sheryl Sutton vagy Törőcsík Mari lenne a lány. Én pedig – a rendező… De hát a film: jégpálya. Nem tudom még, mire jutunk^* Az operát szintén Kocsis Zoltánnal írom. A címe: Kopogások.^* Három egyfelvonásos, énekesek nélkül. Nincs benne szöveg, csak zene van. És mágikus képek vannak. Az első kép: barokk foyer, kétágú lépcsővel, nagy, szárnyas olajajtókkal. S a lépcsőkön, az ajtók előtt a legkülönbözőbb korú, nemű, fajú, ruházatú, gazdag és szegény, a legkülönfélébb korokból való gyerekek állnak, hallgatóznak, és mozarti ritmust kopogtatnak. Aztán elkezdenek dörömbölni, és rugdalják az ajtókat. A második képben megismétlődik mindez – öregemberekkel. A harmadikban üres a szín, egy koppantás, csönd, egy másik… és aztán belülről kezdődik ismét az egész… De hát tulajdonképpen nem elmondható dolgok ezek, mert éppen az elmondhatatlant szeretném közölni.

– Mondják: gyakran és szívesen találkozol fiatalokkal. Nekik elmondod, amit elmondhatsz, és ők, úgy látszik, értik a nyelvedet. És ez a közös nyelv, ha nem túl deres is, nem reménytelen. A dialógus nyelve ez? Vagy csak a költészeté?

– Olyan világban élünk, amelyben hívőnek, nem hívőnek van miért félnie. Ezt úgy mondom, hogy én belül nyugodt vagyok. De átélve annyi mindent, van, ami számomra fölfoghatatlan. Kinek érdeke az, ami itt fenyeget? A valódi háború rettenetes, de nincs idő félni, mert elementáris. Amitől jobban tartok: a hidegháború. A hidegháborúban van idő a kalkulációra. Milyen tényezők hatnak a történelemben? A tömeg és az egyén. A munka: a tömegé. Tömeg nélkül nem lenne autóbusz, nem lenne kenyér sem. Tömeg nélkül nincs társadalom, semmi sincsen. A másik: az egyén. A relativitás elméletét, Heisenberg képletét vagy Planck kvantumfizikáját csak egy ember tudta kitalálni. De az emberiség történetét sem a tömeg, sem az egyén nem tudja önmagában meghatározni. Ki veszélyes akkor? A csoport. Száz ember, ezer ember, aki valami gonoszra készül… A fiatalok? Miben értünk mi egyet? Hogy vissza kell térnünk az evidenciákig. Hogy úgy nézzünk dolgainkra, mintha először látnánk őket. Hogy észrevegyük bizonyos ügyeink képtelen logikáját. Depressziómban egyszer úgy éreztem, ha én valamiképpen föl tudok tisztulni, akkor föltisztulhat minden ember. Nem tudom, így van-e. De azt tudom, hogy világunkban sok még a mesterséges vízválasztó. Ha ezek létét tagadnánk, közelebb kerülhetnénk a tisztuláshoz… A fiatalok megérzik, hogy nem akartam jobbat, nem akartam mást írni, mint amit tudok. S hogy hiszem: az ember több annál, mint amit véghezvisz magával. Ha fiatalokkal beszélgetek, úgy néznek rám, hogy mint az övék, olyan lesz végül a szemem.