Az univerzum polgára

Pilinszkyből nem lehet „készülni”. A biztos fogódzónak vélt lexikális ismeretek másodpercek alatt semmivé olvadnak a nagyvárosnak ebben a furcsa remetebarlangjában, a Hajós utcai bérház napot soha nem látó emeleti szobájában. A Harmadnapon, a Nagyvárosi ikonok staccatói, a Rekviem crescendója, a Kráter adagiója már az első mondat után homályba szürkül…

 

Pillanatnyilag valahogy eltávolodtam a verstől. A lírában az ember a tökéletesre törekszik. A próza viszont olyan, mint amikor a szellő fujdogál. Ma már azt szeretem legjobban, ha a teljesen jelentéktelen mondatokra is oda lehet figyelni. Lehet, hogy ezek a legszebbek. Hirtelen olyan dolgok válnak érdekessé, amik a versben semmit sem jelentenek.

A nagy vers lényegében nagy dráma. A jó dráma nem más mint nagy költemény. Nincs más dramaturgia, mint a költészet. Lehet dráma, film, opera, a kifejezés formáját már könnyű megtalálni, ha eljutottunk a lényegig.

De hol van ez a lényeg? Hermann Hesse írja a Sivatagi farkasban^* – már az első mondata olyan telitalálat, hogy mellbe vág: – „Olyan önmegvetésben éltem, hogy mindig kedves voltam mindenkihez”. Én ezt úgy próbálom transzponálni a magam számára, hogy ha én meg tudom váltani önmagamat, mindenki megváltható. Ez a próbája annak, hogy a világot is meg lehet változtatni. Feszült tehetetlenség, így próbálom megfogalmazni ezt az állapotot. Hogy mi oldhatja fel? Ha tudom még módját, hogy a hajamnál fogva kiemeljem magam, akkor feloldható.

Írni kell. Tizenhét éves koromban már tudtam, hogy ilyenkor írni kell. Írni, ez ugyanaz, mint gondolkodni. Ha egy dallam megvan, azt már nem kell tovább bizonyítani. Vannak nagy gondolkodók és nagy filozófusok. Ők mindig az abszolút bizonyosságra törekszenek. Pedig már azzal, hogy tárgyi bizonyítékokat sorakoztatnak fel, bizonyítják, hogy tételeik megdönthetők, más érvekkel cáfolhatók. S minek egy dallamot bizonyítani…?^*

De amíg a dallam vagy vers el nem készül, vágyódik az ember a teljes elszigeteltségre. Itt, ebben a lakásban nagyon csendes lett minden. Kiürült. A többi szobába én nem megyek be soha. Nem lehet. Itt azelőtt mások éltek. A nővérem. A 90 éves nagynéném.^* Akik körülöttem voltak. Mostanában sokat vagyok vidéken, s érzem, hogy nagyon jót tesz nekem. De persze ez sem megoldás. Mindenkinek valamibe kapaszkodnia kell, nekem az írás a kapaszkodóm.

Mi vagyok én egyedül? Az univerzum polgára. A mindenségé, amelynek mindig csak egy szeletét ismerhetjük meg. Rálátni kívülről soha nem lehet. De belülről…? Belülről igen. Ha valami végtelen bármit helyezek el benne, az mindig a közepében lesz. S így már meg lehet közelíteni a valóságot, a lényeget.

Az önkifejezés új formája most számomra a színház. A Beszélgetések Sheryl Suttonnal 1977-ben jelent meg. Bob Wilson színházában láttam először, valamikor 1971-ben^* ezt a csodálatos fiatal színésznőt. A könyv alcíme Egy párbeszéd regénye. Ebből a párbeszédből szeretnék most monodrámát csinálni. A vázlat, egy tizenkét oldalas novella már készen van, a nehezén túl vagyok.^*

A színpad engem filozófiai szempontból kezdett érdekelni. A modern színpad válsága. Gyermekkorom óta zavart, hogy ha a nézőtéren köhintett valaki, az számomra valóságosabbnak tűnt, mint ami a színpadon történt. Wilson öt felvonásban ezt a „nézőtéri köhögést” vitte színre, bizonyította, hogy lehet ma is valóságos színházat csinálni. Miért halt meg például a színpadon a párbeszéd? Mert százszor nem lehet egyforma őszinteséggel egy spontán beszélgetést elismételni. De Shakespeare-t mégis lehet játszani? Mert versben beszélhetek ugyanolyan hőfokon akár százszor is. Olyan, mintha valamilyen szertartást ismételnék. A Rekviem számomra ugyanilyen szertartás. Az oratórium – mozdulatlan dráma. A „drame immobile” az időtlenből jön és állandó állapotot tükröz. Éppen úgy, mint valamikor a görögöknél, hiszen ott is csak később kezdődött a mozgás. Az Oratóriumomból Franciaországban lett egy csodálatosan szép rádió-előadás.^* Tökéletes volt. A legtisztább zeneként tudták megszólaltatni. Szegeden Paál István, fiatalokkal, szintén csodálatosan hangszerelte.^*

Az oratórium – ének, prózában. Kocsis Zoltánnal úgy próbáltunk operát írni, hogy énekhangok nélkül szóljon csupán a zene. A három egyfelvonásosomból készített opera bemutatója Győrben lenne, ha minden úgy sikerül, mint ahogy tervezzük.^* Még nem merném késznek mondani, s a valóságban azt sem tudom, sikerül-e megoldani amit képzeltünk. Igaz, annak soha nem szabad örülni ha valami sikerül. Főleg írás közben nem. Ha az író elkezd örülni, a közönség megfagy.

Most eltávolodtam a verstől. Prózát írok, amit én úgy hívok: vertikális regény. A címe? Önéletrajzaim.^* Történet, úgy, ahogy eddig volt, többé nincs. Pszichológia úgy, ahogy eddig volt: nincs. A regényem, egy figyelem története is. A várkioszk előtt egy férfi áll, sötétben, hosszú árnyéka előrevetődik. S ebben az árnyékban kerekednek majd ki az én önéletrajzaim.^*

Pilinszky János, a költő „készült” Pilinszkyből, az íróból. Kézirat nélkül hosszú-hosszú fejezeteket idéz a regényből, varázslatos víziókkal vázolja fel drámája láthatatlan színpadának félelmetesen nyers tablóit, széke karfáján végigkopogja az opera nyitányának első taktusait. S a félhomályos szoba már mintha a világ színpada volna; benépesül képzeletének alakjaitól.

1974-ben, a Végkifejlet megjelenése előtt így nyilatkozott: „Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz azért – ez a maximum.”