Egyenes labirintus^*

– Talán az Apokrifet mondanám el…

– De akkor valamire meg akarlak kérni, próbáld meg…

– Igen?

– … könyv nélkül.

– Na jó. (Nevet.) Remélem, nem sülök bele.

– Ha elakadsz, én segítek; ez furcsa, de én majd akkor bemondom. Én súgok.

(Elmondja az Apokrifet, egyetlenegyszer valóban elakad, a szót, hogy „hazátlanabb”, súgni kell.)

 

– Jancsi, a kezeddel mi történt? (Célzás arra, hogy a bal keze láthatóan kicsit bénult.)

– Hát… kis baleset. Hiszen tudod, hogyan is volt ez.

– Nem akarod elmondani, mi volt ez a baleset?

– Elaludtam a karosszékben, írás közben, és órákon keresztül elszorítottam itt (mutatja) egy ideget a karomban, ami állítólag nagyon lassan regenerálódik;^* nagyon nehéz jósolni is…

 

(Elmondja az Utószót.)

 

Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megterítesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki? Van itt valaki? Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon. Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl, ahogy az arcom, ez a kő röpül felém a hófehér tükörből! S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra. Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna. A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra. Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába! Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyújtja felém egy halott város a halottnak. Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban megjönnek a csatakos virradatban.

 

Az előző verseimben a figyelmem teljesen direkt volt; tehát szemügyre vettem valamit, és azt teljes hangsúlyával megcsináltam. Most a mellékzörejekre figyelek, és majdnemhogy a főhangsúlyt elnyomom, hogy halljam a mellékzörejeket… amik tétovábbak… Szóval, amíg az egyik a Duna lehetne, az első korszakom, a második a Tisza.

– Tudod-e valamiféle indokait adni, akár belső vagy külső indokait ennek a váltásnak?

– Igen, talán az ambíció… az ambícióváltás – itt írói ambícióra gondolok. Az elsőben van valami, hogy át akarom verekedni magamat a világon és a dolgokon, míg a másodikban inkább beeresztem őket…

– Ez tisztán egy belső fejlődésnek…

– Ha ezt fejlődésnek lehet nevezni…

– A fejlődést úgy értem, mint folyamatot…

– Folyamat, folyamat… Annyiban következetes, hogy… Az énáltalam annyira szeretett Simone Weil mondta a szépségről – ezt talán elmondhatom: A szépség egy labirintus, sokan megindulnak benne, de a legtöbben feleúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe; ott Isten várja, fölzabálja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik…^*

Most azért mondtam el a labirintust, mert van a hűség a labirintushoz… Tehát – hogy mondjam neked? –, ha egy olyan falszakaszhoz vagy folyosószakaszhoz érkezem, ami látszatra kevésbé attraktív, azt is vállalni kell, mert kihagyhatatlanul megy befele, a labirintus közepébe, amit azért teljes pontossággal nem tudok, hogy mi. Érted? Tehát én ezekben a versekben majdnem azt mondhatnám, hogy lényegesen vakabbul tapogatózom; mintha a labirintus eleje megvilágítottabb lenne, még mintha lenne egy külső, beszűrődő fény… Tehát itt látszatra inkább esett verseket vállaltam már hosszú időn keresztül – azzal a mély hittel, hogy valami felé vezetnek, mert a fal erre mutat, a fal e felé vezet… Mit lehetne… itt nagyon nehéz… Nézd, ha – nagyon primitív szinten – például egy író leírja azt, hogy „fa” – ikszer leírják, mindenki tudja ezt a szót, hogy „fa” –, ha pontosan látja, illetőleg érzékeli azt a fát, amit leír, természetesen csak így, hogy „fa”, akkor az a papíron megjelenik. Ha nem érzékeli, akkor nem. Na most van… ez az a bizonyos misztikus pozíció, hogy leírás és megközelítések nélkül, az egyszerű kimondás a legelemibb, és aztán már a részletezés ebből az elemi magból nyeri az erejét. Nem pedig abból, hogy egy gazdagsággal akarja megközelíteni a mozdulatlan magját a dolognak. Ami lényegében mozdulatlan…

– Így értékeljük például ezeket a majdnem prózai mondataidat a verseidben, ezeket a nagyon egyszerűeket: „Egy kerti szék, egy kintfeledt nyugágy.”…

– Például, igen.

– Ha ez sikerül, akkor ennek mi a titka?

– (Hosszan gondolkodik.) Igen… Az, hogy kikerekedik belőle végül mégis egy egész, és rendszerint egy váratlan egész. Például most megmutatok egy verset, ami látszatra semmi felé se vezet, szóval összevissza kanyarog, és akkor a végén kiderül, hogy pofonegyszerű.

– Jó.

– Itt most ne formális kanyargásokra gondolj, amit én mindig eltolok magamtól, mert félek, hogy azzal lefedem a lényegest… Hogy mondjam neked? Nemcsak meta-tartalmak vannak, hanem meta-formák is. Mármost, a meta-forma, ha túljátszom a formát, nem tud megjelenni. A meta-forma az valahol a hatókörömön kívül esik: vagy beúszik, vagy nem. Ennek elébe lehet menni…

– Tudatosan nem megcélozható, úgy gondolod?

– Tudatosan nem megcélozható, de azért megcélozható, körülbelül úgy, ahogy az álomban is… ahogy vissza tudsz keresni egy álmot… Nagy gyakorlatot lehet szerezni, annyi a lehetőség…

– Ennek is vannak trükkjei?

– Mondjuk, a költői munka, szerintem, az egyszerre rendkívül passzív, abszolút passzív és abszolút aktív… Mint a vadászat, amely hihetetlenül aktív figyelem, és várakozás, és semmittevés. De akkor, amikor a vad megjelenik, abban a pillanatban a koncentrálás maximuma. Körülbelül az a jellege, mint a gondolkodásé is: az igazi gondolkodás az a semmire koncentrál – tudniillik mindaddig, amíg tudod még, hogy mire koncentrálsz, addig ismert dologra koncentrálsz. Az igazi gondolkodás az a semmit se gondolás, de egy problematika közepébe érve, és ott megragadva a semmit. Na most, ebből a semmiből vagy kijön a felelet – tehát az a fajta összegezés, amit nem tudnál a részletekből összerakni –, vagy nem. Ez a vadász esélye… Ezért tehát az a fajta figyelem, amit mondtál – hogy be lehet-e manipulálni, be lehet-e játszani az anyagot –, ezt a legjobban akkor lehet, ha minél eleresztettebb vagyok. Tudniillik a figyelemnek van egy direkt ága és milliónyi indirekt ága… Na most, ha a direkt ágat túlzott vérrel látod el, akkor szinte elzsibbadnak a mellékágak. Tehát majdnem azt lehetne mondani, hogy a figyelem mostani állapotában a figyelem mellékágaiba igyekszem ugyanannyi vért adni, mint a főágba…

– Jancsi, ebben a pillanatban prózát írsz. Most próbáld meg ennek a munkának a vetületében elmondani ezt az állapotot.

– A cím mindjárt megmondja, hogy mire gondolok. A regényem címe, mert konokul regénynek nevezem magamban, az lenne, hogy Önéletrajzaim.^* Ez egy ötéves kislány önéletrajza, egy öreg filozófusé, saját magamé, egy fiatal prostituálté, egy apácáé – és ez mind én vagyok. Ilyen értelemben igyekszem meghaladni a pszichológiát és a történetet is… És kiderül, hogy ezek összeillenek, hogy ez mind én vagyok; a figyelmemnek az önéletrajza ez. Nem az én önéletrajzom, hanem a figyelmemé… A figyelmem önéletrajza az lényegesen szélesebb, mint saját magam önéletrajza. Azt merném mondani, hogy ez egy megkonstruálatlan Szent Lajos király hídja^*, ahol híd nélkül, valamennyien eleve zuhanunk, és egy közös gravitáció súlyával. Na most, hogy ezt meg tudjam csinálni, visszatérek ahhoz a régi rögeszmémhez, hogy egy író újra és újra semmit se akar tudni,^* szemben egy filozófussal. Tehát egy fordított művelet; ugyanolyan intellektuális művelet, mint a filozófusé, aki a megismerésig akar eljutni, de… Irtóztató erőt kell kifejteni ahhoz, hogy újra semmit se tudjak, hogy újra mondjuk először lássam (rámutat az asztalra) ezt a poharat, először érintsek egy asztalt…

– De Simone Weil például filozófus. Nála is érzed ugyanezt az irányt, hogy a megismerés felé dolgozik, vagy végső szinten…

– Na most az a furcsa, hogy a végeredmény ugyanaz.

– Ezt akartam kérdezni.

– Azt hiszem, hogy egy igazi író legvégül ugyanannyit tud, mint egy igazi filozófus a világról. Az egész ugyanolyan, mint a Jákob létrája, amin az angyalok föl-le közlekednek; a fölfele közlekedő angyalok éppúgy angyalok, mint a lefele közlekedők, és a küldetésük is ugyanaz. És ugyanazon a létrán másznak, illetve hát szállnak föl-alá… Tehát nem le- vagy megfogalmazom a világot, hanem valamiféleképpen megismétlem a keletkezést. Persze nem én ismétlem meg, az ismétli meg önmagát, vagyis a régi fordulattal: a mű akkor kezdődik, amikor önmagát kezdi elírni… Ha egyszer elindul ez a sarjadás egy művön belül, akkor majdnem jó – és ez most ellene mond annak, amit idáig elmondtam –, majdnem jó, hogy előtte én írtam, én fogalmaztam… mert a hirtelen föllépő keletkezés vagy sarjadás – tehát, amikor a mű önmagát kezdi elírni – visszavetül és megváltja a megfogalmazott anyagot. És valami egészen különös kettős életet ad neki, és egy olyan reményt… hogy mondjam neked?… A terveinkbe mindig belebukunk; egy megrendezett ünnep az sose sikerül, ellenben ha az eső elől összefut egy társaság, az remekül érzi magát. Na most, az összes megrendezett és elképzelt és tervszerű életünkért, ami megbukott, ez a keletkező pillanat megmutatja azt, hogy visszafele is megváltódhatunk. Tehát az elrontott ünnep jóvá változhat. Ez világos?

– Mégis, Jancsi, hogy lehet – profánul kérdezem – a „semmivel” foglalkozni? Mi ennek a fiziognómiája?

– Nézd, ez a semmi, előbb megmondtam, hogy egy bekerített semmi azért, tehát megelőzi egy nagyon is nagy fölkészülés, ami végül is befut a semmibe. Ugye, Rodinnek a Gondolkodója az így gondolkodik (mutatja) – így nem gondolkodik senki. Mindenki nyitott szájjal, kiürült arccal és hülye szemekkel, bambán gondolkodik, ha igazán gondolkodik…

Például az Oratórium írásakor^* egy ponton elakadtam, és egyszerűen nem tudtam megoldani. Éreztem – úgy, ahogy egy elfelejtett nevet nem találunk meg –, hogy itt van megoldás, csak nem tudom megtalálni… És akkor elmentem – hát ez rég volt, 61-ben – a Paradisóba, délután, hol tömeg táncolt, szólt a dzsessz, a fejem tetején táncoltak… Ittam egy pohár konyakot, és két perc múlva megvolt a megoldás. Még a sorra is emlékszem, az volt, hogy „Boldogságig lelassult pusztulás”.

 

(A film egyik vágóképe után, mintegy új bekezdésként:)

Tudjuk jól, hogy ami irodalmi, az már nem irodalom. De én ki akarom kerülni az antiirodalmat is, ami lényegében ennek az irodalmi továbbfejlesztése. Tehát ugyanazon a szinten marad, ugyanarra reagál. Na most, kerestem valamit, ami erre a bizonyos mellékfigyelemre jellemző, amiben látszatra nincs semmi újdonság; a meglepetést ugyanis én mindig valahol máshol várom. Majd talán itten (célzás az elmondandó versre) meglátjuk. (Elmondja a B. I. kisasszony című verset.)

 

Küldj fésüt és konzervet. A régi fésü, szóval, eltörött. Küldj cipőt. Meleg alsót. Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó. Még három év. A kert vacak. Vigyázz, hogy ne kerülj ide. Bár a karácsony szebb, mint otthon. De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan. Az is mi? Nincsen folytatása. Holnap vagyok itt utoljára. Kezet csókoltam mindenkinek. Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntetnünk. Holnaptól ellenállás nélkül, egyenletesen gurulok.

 

– Arról beszélsz, hogy látszólagos banalitásokkal indít?

– Igen, igen. Ez viszont jobban előkészít bizonyos belépéseket, amit a direkt figyelem nem tud produkálni; legalábbis így gondolom. Mondjuk egy flaubert-i figyelem nem tud, egy dosztojevszkiji igen, tudod? Most ennek egy másik változata például a Vázlat:

 

Üss le. A bajuszod tovább nő, nekem viszont van egy-két oly emlékem, hogy pontosan tudom a különbséget a természetes testmeleg és a szerelem melege között. Pedig én csak öt éves voltam, s a lány tizenhat. A legcsodásabb az, hogy két meleg tudhat egymásról; mai szóval, milliárd közlés lehetséges két test között, anélkül, hogy találkoznának. Micsicsák rabruhát viselt, én habos gallért és bársony ruhácskát. Ő elpusztult, én pusztulok.

 

(A vers elmondása után a film vágóképe, amely új fejezetet nyit a beszélgetésben.)

 

– Te ugye hívő vagy?

– Nézd, ha megkérdezik, és egy szóval kell válaszolnom, hogy hiszek-e, azt mondom, hogy hiszek. Pontosabban azt, hogy igyekszem hinni. De ez egy olyan igen, amin a sírig el lehet vitatkozni és töprengeni.

– Önmagaddal is?

– Önmagammal is, önmagammal is… A hit tulajdonképpen, mondjuk, egész szimplán az, hogy… például az ember elkezd egy regényt írni, hát nyilván, hogy… – újra azt mondom: ismét a semmittudásra törekszik, állandóan, hogy semmit se tudjon, bízik a keletkezésben, és bízik abban, hogy ebből a dolog egy lesz; egy darab. Tehát bizalom az áttekinthetetlenben, az eleve áttekinthetetlenre tervezettben. Azt merném mondani, hogy ha ezt kérdezed, akkor itt van a bizalmam, tudod? A legvégén azt mondanám, hogy bízom abban, hogy meg fogok halni, mert ez idáig mindenkinek sikerült. Nem tudom elképzelni, de bízom abban, hogy nekem is fog sikerülni.

– Benned az Istenhez való viszonynak nyilván története van…

– Igen.

– Ez egy gyötrő viszony?

– Ezt nehéz így mondani, mert ennek megvan a gyötrelmes és megvan a másik oldala. Nálam a hit az majdnem egy – azt merném mondani – animális hit. Tulajdonképpen érettségi után én hitetlen voltam. És egy nagyon nehéz éjszaka után elmentem gyónni. Sose felejtem el, a domonkosok templomában gyóntam, kora hajnalban. Nem tudtam aludni egész éjjel. Vártam, hogy mikor nyitják ki a kaput, és akkor hallottam, hogy kinyitják, és lementem hosszú esztendők után gyónni. És elmondtam a bűneimet. A rács mögött, nem tudom elfelejteni a pap arcát, olyan volt, mint egy tisztára mosott kavics. Fiatalember volt. Amikor befejeztem bűneim felsorolását, azt mondta: „Édes fiam, magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.”^* Na most, ezután jött a háború, és ott volt egy tapasztalatom. Teletömtem a hátizsákomat könyvekkel – és a könyvek kezdtek anakronisztikussá válni. Sorra dobtam ki őket a vagonból; emlékszem Romain Rolland Dante-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az úgy maradt velem, mint egy kutya.

 

(Vágóképek után elmondja a Van Gogh imája című verset:)

 

Csatavesztés a földeken. Honfoglalás a levegőben. Madarak, nap és megint madarak. Estére mi marad belőlem? Estére csak a lámpasor, a sárga vályogfal ragyog, s a kert alól, a fákon át, mint gyertyasor, az ablakok; hol én is laktam, s nem lakom, a ház, hol éltem, és nem élek, a tető, amely betakart. Istenem, betakartál régen.

 

(Ezt újabb vágókép követi Simone Weilről. Erre vonatkozik Pilinszky következő szövege, amit a filmben felolvas: „Ez a fénykép Londonban készült Simone Weilről, nem sokkal azelőtt, hogy éhen halt.”)

 

– Ő tökéletesen világosan kibontotta azt, amit én csak a homályban tapogatózva kerestem. Fiatalságában részt vett a spanyol polgárháborúban; ma mint talán a század egyetlen autentikus misztikusát tartják számon. Ő hitt abban, hogy a szerepe… a tiszta intellektus, az elfogulatlan intellektus – hogy mondjam? – kontrollja a világ és az események felett. Ezért, bár hívő keresztény lett, soha nem lépte át az egyház küszöbét, nem keresztelkedett meg. Barátai java része nem tudott a megtéréséről. Ez a később publikált könyveiből derült ki – különben a könyveit először Franciaországban a Gallimard-nál Camus publikálta. Egy rövid előszóban említi, hogy egyszerűen nem tudja felmérni a nagyságát, annyira elvakítja.

Mondanék egy mondatát (ez is Weilre vonatkozik). Lényegében ezek a „füzetei” semmiféle életrajzi részletet nem tartalmaznak, ezek tisztán gondolati följegyzések, és elevenen látható bennük, ahogy az anyaggal küszködik. Mert lényegében ezek a napló szintjén vannak. Tehát ahonnan visszatérnek gondolatok, állandóan látod őket a keletkezésükben és a kibomlásukban. Eljut egy-egy szinte aforisztikus mondatig is időnként. Például az egyik ilyen csodálatos tétele: „A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, jó és reális.”^* Ezzel egy nagyon kemény és nehéz csomót vág át – tudniillik élesen különbséget tesz a tények és a valóság közt. Egy másik ezzel kapcsolatos nagyon kedvelt mondatom Rilkéé: „Rettenetes, hogy a valóságot sohase ismerjük meg a tények miatt.” Mármost a művészet ambíciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig. A másik nagy tanulságom, amire Weil megtanított, amit ő a „figyelem iskolájának” mond. Ő például az iskolára azt mondja, hogy az, hogy matematikát, földrajzot vagy bármit megtanulunk – ő maga patologikusan művelt volt különben –, az másodrendű. A fontos a figyelmünk iskolázottsága. És mond egy példabeszédet erre: az irgalmas szamaritánus esetét.^* Ott fekszik a sebesült ember az árok szélén. Elmegy mellette valaki, akinek iskolázatlan a figyelme. Tovább hagyja heverni a sebesültet. Jön másvalaki, ugyanez megismétlődik. És akkor jön az irgalmas szamaritánus, akinek – még így is mondhatnám paradox fogalmazással – „szerencsétlenségére” iskolázott a figyelme. Mi történik ekkor? Pontosan diagnosztizálja a szerencsétlenséget. Amint fölmérte a szerencsétlenséget, nem tud nem cselekedni; nem tud nem segíteni. Ez fordítva is érvényes: az, aki valóban bajban van és valóban szerencsétlen, nem tűr meg jótékonykodást, nem tűr meg melléfogást. Egy súlyos beteg, ha rosszul nyúlnak hozzá, félrelöki a segítséget. Viszont a pontos diagnózisnak nem tud ellenállni. És ebben a pillanatban a két ember tökéletesen automatikusan cselekszik… és tökéletesen egy. Ő [Simone Weil] egyedül ezt nevezi szeretetnek, egyedül ezt nevezi jótékonyságnak. Jótékonykodást ugyanis nem ismer, mert az a melléfogások hálózata.

 

(Elmondja a Visszafele című verset.)

 

Visszafele, visszafele: a nyírfaerdő lángban áll, s a kerti ünnep hó alatt. Visszafele, visszafele: közeledünk, távolodunk, mint a cirádák közelítenek és távolodnak. és távolodnak. Valahol gyönyörű lányok siklóröpülésben azt állítják, hogy jól van, ami van. Visszafele, visszafele: a legszebb minden teremtmény között oldalra dőlve készül földet érni.

 

– Mikor írtál utoljára verset?

– Verset már elég régen.

– Körülbelül mennyi ideje?

– Körülbelül egy éve.^*

– Azóta csak prózát?

– Azóta csak prózát.

– Azt megelőzőleg viszont a saját életművedhez képest mennyiségileg meglehetősen sokat írtál.

– Meglehetősen sokat.

– Mivel magyarázod ezeket a hullámzásokat? Tehát mitől pattant fel például az a korszak, amikor egyszer csak hirtelen elkezdtél önmagadhoz képest nagyon sok verset írni?

– Nézd, azt hiszem, hogy az elnémulásomban, a mélyebb elnémulásomban nagyon nagy szerepe volt éppen a Weillel való megismerkedésemnek. A legkevesebbet én 64 és 70 között írtam. És amikor ennek a rettenetes konzekvenciáit, nem azt mondom, hogy eltoltam magamtól, hanem elfáradtam tőlük… érted?… akkor jöttek föl ezek a bizonyos versek, és… attól ilyen rövidek ezek, mert tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy hol tartok. Tehát ezek csupa ilyen – hogy mondjam? –, ilyen próbaérintések, próbafúrások.

 

(Ezek közül az ún. „rövid versek” közül elmondja az Átváltozásokat és az 1970. december 22. címűt.)

 

Távolodol. De hiszen lány vagy, hát közelítesz. Ahogyan a hold fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor, mint egy katonatemető. * Rühes ebek, vérzünk a párnán. Gyönyörűek vagyunk. Azután csak ügyetlenek és halhatatlanok.

 

(Mindkét vers összefügg Jutta Scherrerel^* való megismerkedésével és kapcsolatukkal. A filmen Jutta Scherrer képe látható, ezt követően a beszélgetés megint új szakaszba érkezik.)

 

Azt hiszem, hogy minden eltökéltség nélkül organikus, amit csinálok, és sokszor az az érzésem, hogy már erősen kifele megyek. De önmagamat kell befejeznem.

– Ezt hogy érted?

– Pontosabban nem is önmagamat…

– Mint teljesítményt?

– Igen, igen, hogy a korból kifele megyek, és… annál inkább meglep…

– A kor mondanivalójából?

– Szóval hogy mondjam? Igen, igen.

– Ez fontos tényező?

– Nem fontos tényező. Nézd, nagyon fontos tényező; de hogy mi a kor mondanivalója…? Tudniillik nem biztos, hogy az, amiről beszél. Hát hiszen mikor – nagy példát mondok, ugye – úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka. Tehát nagyon nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mi a kor; mert a kor nem biztos, hogy azonos azzal, amiről beszél. Illetőleg: nem teljesen azonos.

– De ennek a fajta költészetnek mi az összefüggése a korral?

– A korral…?

– Mert mást céloz be láthatólag…

– Mint a kort?

– Igen.

– (Az egész beszélgetés során a legbizonytalanabb.) Hát… erre… én… én… én… én… itt, én nagyon bizonytalant tudok erre válaszolni. Én ezt nem tudom eldönteni.

– Van egy szóhasználatod: a huszadik század „botrányáról” beszélsz. Mi értendő ezen?

– Na, ez igen! Itt kétségtelen, hogy egybeesett a kor és – mondjuk így – a személyes.

– De magyarázd is meg a fogalmat.

– Nézd, számomra akkor, azokban az években egy olyan dolog történt, ami nagyon ritkán történik a történelemben. Most nem akarok túl pesszimista lenni, de valahol ott a létünk tulajdonképpeni alaphelyzete lett hirtelen nagyon nyilvánvalóvá… Majdnem elviselhetetlenül nyilvánvalóvá. Sőt, hát elviselhetetlenül nyilvánvalóvá.

– Én tudom, hogy miről van szó, de szeretném, ha megneveznéd az időszakot és a jelenséget, hogy nyilvánvalóvá váljon.

– Igen. Hát én pontosabban a koncentrációs táborok univerzumára gondolok, ami mint egy fenyegető alapképlet létezik azóta is. Most mint lehetőség, mint visszatérhető lehetőség, mert hiszen megtörtént egyszer. Akármilyen iszonyú ez – ahogy én ezt már többször megírtam –, itt készültek el a század betűformái. Azok az „ütések” és „kopások”… erről is már többször írtam, úgyhogy most csaknem magamat idézem… Ugyanúgy, ahogy a passiójátékok tárgyai, civilizációnk szinte minden eszköze megmerült ebben a krízisben, ebben az infernóban, ebben a passiójátékban. Az auschwitzi múzeum hajhegyeire, szemüveghegyeire gondolok. És – ezt azt hiszem, egyszer megfogalmaztam, és ma sem tudnám jobban megfogalmazni – ezekben a tárgyakban, ezekben az emlékekben és eseményekben éreztem meg azt, hogy mindaz botrány, ami megtörténhetett, és mindaz szent, ami megtörtént.^* Érted?… És ez a feszültség, ez számomra egy feledhetetlen ollója maradt az esztétikámnak. És ilyen értelemben a konkrét, ami már majdnem átcsap a képletesbe.

– Ezt akartam kérdezni: mert a konkrét botránynak a lecsapódása a te anyagodban már egy általános botrány. A létezésé.

– Egy általános botrány… Pontosabban nem is általános botrány, inkább ott, annak a határán mozog. Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító.^* Ilyen értelemben talán. Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá.

Most elolvasom a Harbach, 1944 című versemet.

 

Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában inganak. A falvak kitérnek előlük és félreállnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut. Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál.

 

Én nem akarok egyéb lenni, mint tanúságtevő… És ahogy azt mondtam, hogy „önéletrajzaim”, ez kétségtelenül önéletrajzom egyik nagy fejezete, és a saját önéletrajzomé. De talán a valódi összefüggésünk szintjén. Mert minden látszat ellenére és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk – a Sheryl-könyvemben, a mostani, színpadi könyvemben írtam ezt, hogy a nagy drámák mélyén, dübörögve vagy csendben, ott gurul, mint egy vasgolyó, az, hogy egyek vagyunk. A hősök vívják a maguk párharcát, s a mélyben gurul ez a golyó. A nagy művekben. Többnyire csöndben.^*

 

(Elmondja az Aranykori töredék című versét.)

 

Öröm előzi, hirtelen öröm, ama szemérmes, szép anarchia! Nyitott a táj, zavartan is sima, a szélsikálta torlaszos tetőkre, a tenger kőre, háztetőre látni: az alkonyati rengeteg ragyog. Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot. Az össze-vissza zűrzavar kitárul, a házakon s a házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a nyár! És ugyanaz a lüktető öröm; dobog, dobog a forró semmiben, ellök magától, eltaszít szivem és esztelen szorít, szorít magához! Mi készül itt e tenger ragyogásból? Ha lehunyom is, süti a szemem; mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn! A világ is csak vele fényesűl, az örömtől, aminek neve sincsen. Mint vesztőhelyen, olyan vakitó és olyan édes. Úgy igazi minden.

 

(Utána látszik, hogy elfáradt; hosszú csend után:)

– Most már több verset nem tudok…