Miért nem szereti a büszkeséget?^*

– Egy lírikus naplójából címmel jegyzetet közöltél az Élet és Irodalomban.^* Gondolataid, melyek Száraz György Egy előítélet nyomában című könyvének olvasása közben születtek, azt a filozofikus kérdést vetették fel, hogy miként szabad szeretni a hazát? Hogy a történelem zűrzavarairól gondolkodó ember ne azon töprengjen, hogy mikor ki vétett, hanem hogy mi is lenne a „megoldás”. A faji, a nemzeti, vagy bármilyen formáción alapuló büszkeséggel szemben te a részvétet tartod a szeretet legszebb formájának és egyben a legszebb megoldásnak is, holott mint tudjuk: az előbbi aktív, az utóbbi pedig passzív tényező. Manapság, amikor a nemzetek közössége is a legszebb „megoldást” keresi a faji, a nemzeti „büszkeség” túlkapásai ellen, jelenthet-e komoly biztosítékot ez a jézusi javaslat? – Hiszen, amint már fentebb is mondtam, a részvét passzív.

– Csak látszatra az. Az igazán gondolkodó ember látszatra a legmozdulatlanabb, holott egy gondolkodó Platón nem hinném, hogy kisebb szerepet játszott az emberiség pozitív történetében mint mondjuk Napóleon, akit aktivitása napi háromórás alvásra ítélt. A részvét minőségi cselekedet.

– Mi a te szóhasználatodban a részvét értelme?

– Ezt a szót a francia compassion szóból fordítottam, ami együttszenvedést, együttérzést jelent. Én a magyar részvét szóban talán valamivel több tárgyilagosságot érzek, mint a francia compassionban, de ugyanakkor több aktivitást is. A Simon Weil-i koncepció szerint igazi szeretetre csak kiművelt figyelem képes. Ő ebben látja a felebaráti szeretet szinte egyetlen föltételét is. Az árokparton heverő szerencsétlen, mint minden szerencsétlen, csak a tökéletes diagnózisnak hajlandó engedni. Minden egyéb segítséget ellenségesen visszautasít magától. De a tökéletes diagnózisnak nem tud ellenállni, mint ahogy a segítő fél se tud nem segíteni, ha egyszer már a szerencsétlenséget a maga igaz mivoltában felismerte. Azt kell mondani, hogy ilyen esetben segítő és megsegített, megértő és megértett tökéletesen egy, és automatikusan és ellenállhatatlanul cselekszik.^* Ezért maradtam meg a részvét szónál, vállalva annak a franciánál objektívebb és ugyanakkor cselekvőbb árnyalatát.

– De hát a hazát hogy hasonlíthatod egy árokparton heverő szerencsétlenhez?

– A hazaszeretet pontos fogalmának megközelítéséhez azért hoztam fel az árokparton heverő szerencsétlent, mert őt a legnehezebb szeretni. Az ember megfut mások és saját maga szerencsétlensége elől. A szerencsétlenség fölkeltette részvéttel én a szeretet legszélesebb dimenzióját kívánom meghatározni. Ugyanakkor azonban milyen szeretet az, amelyik mindennel szemben nem kívánja a legszélesebb mértéket alkalmazni? A nagy irodalmak és nagy drámák nem azért keresik a szélsőséges helyzeteket, hogy kivételességükkel elszórakoztassanak, hanem épp ellenkezőleg, azért, hogy eljussanak az általános törvényig. Tehát: amikor hazaszeretetről beszélek, beszélhetnék háromnegyedes mértékkel is, de van ilyen? És kinek jó?

– Szerintem van egyötödös mérték is. Vagy nem?

– De igen. És ez azokra a legmegalázóbb, akik beleférnek és ezért kiváltságosnak vagy ami még rosszabb, példaadónak tarthatják magukat.

– Mit értenél egyötödös mérték alatt?

– Mindazt, ami stilizált. Mindazt, ami iskolázatlan és eleve stilizált figyelemből fakad. És itt nem kívánom kifejteni az egyötödös szeretet manipulált formáit. Megelégszem azzal, hogy kétségbevonom a jóindulatú elfogultak gyakorlatát.

A cselekvő szeretet, amiről fentebb hosszabban beszéltem, különös módon iskolázottságot és tárgyilagosságot követel. Ezért érzi egyedül a szeretet fehér izzását. Ezért merném egyedül ezt a szeretetet minőségi szeretetnek nevezni. A minőségekről tudjuk, hogy egyedül ők nem zárják ki egymást. Attól, hogy megértem Bachot, elmélyíti Beethoven-ismeretemet is. – A nacionalizmus, a huszadik századi fasizmus előestéjén Ady és Bartók nem hiába menekült hazájában a minőségi hazához. A népdalokra és népköltészetre gondolok. Tudták, hogy románt, magyart és szlávot szembeállíthatunk egymással, de nem a román, a szláv és a magyar népdalt. Vagy ha igen, szellemüket kell meghamisítanunk. Nyíltan hazudnunk és csalnunk kell.

A népművészetből nem annyira a formák tanítása a lényeges, hanem az áhítat, ami szülte őket. Ezért van az, hogy a kései Bartók, aki formailag eltávolodott a népi ihletéstől, művében éppoly áhítatos maradhatott, mert a népdalokból lényegében és végső soron az áhítat érdekelte és az áhítatot tanulta el.

– Te a népdalokban nem érzel soha némi büszkeséget?

– A kérdés jogos, főként az után, hogy a népdalokban lényegében szemléletmódjukat, világszemléletüket tartom a legfontosabbnak. Igaz, néha megjelenik bennük némi büszkeség, hangsúlyozom: némi, de szerintem ha van gyöngéjük, hát ez az. Bevallom, a fiatal József Attilánál olykor zavart kakukkmarcis fütyörészése. Persze ez is a sötét erdőben fütyörésző emberhez hasonlított, mint a büszkeség hanghordozásához.

– Hát már semmire se lehetünk büszkék?

– Sajnos, igen. Én majdnem mindig, ha csak a magunk igazára gondolunk, és azt keressük, és nem az igazságot. Szerintem az emberiség történetében hazájukat a legszebben talán a görögök szerették.

– Talán ezért kellett eltűnniük?

– Mint egy zseniális egyénnek? – Lehet. De ahogy eredményeik érvényessé váltak a világban, gyönyörűen példázza azt, amire az elébb utaltam, akkor, mikor a minőség győzelméről beszéltünk.

– Mért gondolod, hogy a görögök példaadóan szerették hazájukat?

– Mert hazájuk földjét figyelmük univerzális rangra emelte. A parciálisban és a mulandóban szeretetük és figyelmük új mélységekig hatolt. Fölfedezték benne a mindenség rendjét.

– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a hazát kozmikusan kell szeretni?

– Az ember nemcsak egyén, nemcsak egy nemzet fia, nemcsak az emberiségé, hanem az univerzum polgára is. A haza. Ezért volt boldog Görögország. Fiai közül százával járták ki a mindenség iskoláját. A nagyvilág elidegeníthet valakit hazájától, de aki a mindenség polgára, annak hazája nemcsak azt a földet jelenti, ahova megszületett. Fényes példáját adva annak, hogy aki valóban szereti hazáját, teljes lelkével és teljes figyelmével, az egyúttal a mindenség polgára is. S az ilyen szeretet sose szülhet büszkeséget. Az igazság oszthatatlan közegében él és lélegzik. S közérzetének nagylelkűség a neve. Hogy eltűntek a történelemből? Én inkább azt mondanám: még a halottaik is örökre benne élnek mindannyiunk történetében. És az ilyen sorsot inkább kellene áhítanunk, mint riadoznunk tőle. S az ilyen nép már szókratészi nyugalommal mondhatja: a többi vak véletlen, aminek fölébe nőttünk! Amihez hozzátehetném még, hogy ezen a szinten mára büszkeség is megengedett. Ez az a pont talán, ahol Szókratész és Jézus már nem válaszolt vádlóinak. S nemzetekben gondolkodva ez az a helyzet, mikor egy nép már eljut odáig, hogy némasággal felel egy-egy méltatlan kihívásra. Jogos büszkeségről beszéltem, de ha jól meggondolom, itt is csak a nagylelkűség példáit emlegettem.

– Mindez amiről beszélgettünk, mit jelent számodra a gyakorlatban?

– Mindent és semmit. Mikor a semmit mondom, újra a görögökre gondolok, akik azért jutottak el a derűig, mert teljes egészében fölmérték a tragikumot. Tudom, hogy fejtegetéseimben túl messzire mentem, de ismét gyakorlatból tudom, hogy bizonyos értelemben a nehéz út a legkönnyebb. A radikális követelmény az egyedül gyógyító. S én bízom abban, hogy az a minőség, ami számunkra, magyarok számára Ady, József Attila és Bartók – nem szívesen mondom, hogy tanítása, inkább azt, hogy – fölismerése jelentett, sokkal hatékonyabban él közöttünk, mint erre számos ellentmondó jelenségből következtethetünk.