Angelika presszó^*

Pilinszky János szerzői estjén Kállai Ilona és Bálint András működik közre, mint látják, mint hallják. Most következne az a rész, amelynek rövid címe, megjelölése, műfaja: beszélgetés. De a beszélgetés nem színpadi műfaj, és noha eszpresszóban vagyunk, mégis a színészek jelenléte, a versek azt sugallják, hogy ez előadói est, szerzői est, tehát egy kicsit színpad akaratlanul is, bármennyire is családias az együttlét, különösen azáltal, hogy sokan az utcáról jöttek be, és most szorongva állnak, ami egyébként igen barátságossá és átvitt értelemben is meleggé teszi a hangulatot, és azt szeretném, ha ez így maradna az este folyamán. Azt mondom, hogy a beszélgetés nem színpadi műfaj, tehát nem tűri az ünnepélyességet, de általában az ünnep adja rá az alkalmat. A versolvasás mindig valami ilyesféle, és hogyha megpróbáljuk most ezt megtörni beszélgetéssel, ez egy kicsit kényszerítő, nem egészen természetes dolog, mégis megpróbálunk neki természetes lehetőséget teremteni. Tegnap beültünk Jancsival egy eszpresszóba, és arról kezdtünk gondolkodni, hogy mit lehetne az első részben, mit lehetne a második részben röviden elmondanunk, ami nem a költemények kommentálása, ami reménytelen és fölösleges, hanem valami mást, ami az Önök számára is érdekes, de a költő számára is érdekes, mivel ez feltétele annak, hogy Önök élvezhessék és természetesnek érezhessék ezt a beszélgetést. Valami olyanról volt szó köztünk, hogy mit ér az a művészet, amelyik igényeket akar kielégíteni ahelyett, hogy szükségletet teremtene. Egy üveg sör volt az asztalunkon, és mellettünk ült egy fiatalember, alig fértünk el tőle, a kabátunkat úgy kellett odaszorítani, és közben a beszélgetés hevében rá akartál gyújtani. És akkor gyufát kért ettől a fiatalembertől a Jancsi, ezzel ő közönséggé vált, és feljogosítva érezte magát arra, ami amúgy is elkerülhetetlen volt, hogy beszélgetésünket végighallgassa. Tehát mi elkezdtünk beszélgetni az említett témáról, mindarról, ami majd most következik, és utána ez a fiatalember (nem mutatkozott be) elmondta, hogy a metrón dolgozik, keszonmunkás; és utána – nem anekdotának szánom ezt – valami káprázatosan megható volt abban, ahogy azt mondta, milyen szépen beszél az a számára ismeretlen valaki, fogalma sem volt, hogy költő vagy micsoda, a Pilinszky János, de milyen szépen beszél, mennyire érti, mennyire ugyanígy gondolja, amit hallott, és nem tudta megállni, hogy ne helyeseljen, és azt mondta, hogy szeretném, hogyha maga volna a főnököm. Mondom, nem anekdotának szánom a történetet, szó szerint így történt, és rögtön eszembe villant egy gondolat, amit most meg kell említenem, hiszen talán éppen Jancsinak is tegnap mondtam el, hogy a Jelenkor legutóbbi számában^* pont egy olyan beszélgetéssorozatot közöltünk, amiben egyik részben Jánosnak korábbi rádiónyilatkozatai jelentek meg némi kommentárral, hogy mit jelent az, ha a költő maga olvas verset, és mellette Hincz Gyulának is egy interjúja, amiben pont azt mondta el, hogy az úgynevezett „egyszerű emberek”, azok, akik még valahogy tisztán tudnak látni, nem azzal, ami már a tudatukban van, hanem frissebben, tehát ha nem tudják is megfogalmazni azt, amit mondanak, azért pontosan jól látják, és úgy fejezte be akkor Hincz Gyula, hogy a művészet különb varázslat annál, mint amit mi magunknak meg tudunk magyarázni. És ez az a gondolat, amivel én elvetettem azt, Jánossal egyetértésben, hogy a versekről beszélgessünk. Ehelyett valami mást mondtunk. Azt mondtuk, hogy a jelenségek mindig jellemezhetőbbek, bizonytalanabbul magyarázhatók, az is, ami egy írót egész életén át műveihez, olvasmányaihoz köt. És azt mondtam, hogy szűkítsük le a vitát, hogy mit olvastál gyerekkorodban, és akkor most hirtelen azt mondom, hogy melyek azok a könyvek mert ezeket nem beszéltük meg már részletesen – akkor mely könyvek jutnak eszedbe, és miért?

– Erről tényleg nagyon nehéz beszélgetni nyilvánosan, mert a beszélgetés mindig egy csodálatos alkalom, véletlen szüleménye. Az ember mindig zavarosan beszélget, abban a reményben, hogy valami mégis kikristályosodik a beszélgetés során. A zavarosság éppúgy hozzátartozik, mint ez a remény. Én rossz olvasó voltam. Egész gyerekkoromban nővéremmel együtt kaptunk könyveket, ő két évvel idősebb volt, első olvasmányom Verne Gyula. Irtó irigyeltem őt, ő mindig olvasta a Verne-könyveket, én csak a képeket nézegettem. A későbbiek során ő abbahagyta az olvasást, én viszont elég jó olvasó lettem – ez kamaszkoromban volt –, hát ha ez érdekes, hogy én miket szerettem? Tulajdonképpen mindig véletlenül jutottam el egy-egy könyvhöz, némely izgalmas olvasmányhoz, egy-egy valódi olvasmányhoz.

Emlékszem, 12 éves voltam, rossz latinos, és jártam valakihez, egy olasz páterhez,^* aki latinra tanított. Mentem a Múzeum körúton, és egy antikváriumban láttam négy kötetet, négy nagyon silány kötésű kis kötet volt. 70 fillér volt az ára, az volt ráírva: Dosztojevszkij: Megmételyezettek. Volt ennyi pénzem, bementem, megvettem, de éreztem, hogy ez a könyv nem való gyereknek. És főként, ha latinórára megy. Most térdnadrágom volt, és két-két kötetet bedugtam a térdnadrágomba. És ez egészen dosztojevszkiji volt; egy öreg térdnadrág volt, és mert a kapcsolója nem működött pontosan, a kötet állandóan ki akart csúszni, miközben Tacitust fordítottunk.

Hogy a véletlen és a kegyelem és minden hogy számít, tényleg ez életem egyik legdöntőbb olvasmánya volt, és már a Dosztojevszkij-kutatók is azt mondják, hogy ez Dosztojevszkij legérdekesebb regénye. Na, akkor volt egy idő, most ugrálok az időben, lóugrással – amikor nem publikálhattam, hanem korrektorként működtem.^* Ebben a minőségemben rengeteg kötelező olvasmányt korrigáltam, amit gimnáziumban kihagytam. Egyike volt ezeknek például Homérosz Iliásza. Mint korrektor én ezt négyszer olvastam végig huszonnégy órán belül. Hexameterekben aludtam is. Ezen kívül egy másik abszolút döntő élményem, itt láttam azt, hogy az irodalomban tényleg az a fajta fejlődés, ami hát nyilvánvaló, hogy mondjuk a természettudományokban megvan, nem létezik. Egyet mondanék, ma sem tudom a titkát, irtó figyeltem akkor, hogy Homérosz például bedob egy hasonlatot, és az az egész költeményen át húzódik. Szóval nem fixálódik egy képre. Na most, hogy hogy csinálja ezt, ma sem tudom. Ehhez képest még ma is barbárok vagyunk. Mit tudnék még mondani? Teljesen véletlenül 1963-ban először eljutottam Párizsba,^* ott egy kirakatban láttam egy könyvet, Simone Weil könyvét. Én rossz tanuló voltam nemcsak latinból, hanem franciából is, de hát valami emlékeim voltak azért a francia nyelvről. Megvásároltam egy kötetét, hazavittem, és két év múlva, pontosan tudom, 1965. július 12-én^* egy kis szótárral nekiültem, hogy megfejtsem, úgy éreztem, hogy ez most számomra életbevágóan fontos. (Most egészen közbevetve azt mondom, azt hiszem, hogy a jó olvasás nem kultúrtevékenység, inkább hasonlít a tehenek ösztönéhez, akik a jófajta füvet legelik.)

Így jutottam hozzá ehhez a Simone Weil-kötethez, mely az újabb kori, legutolsó tíz évemnek egyik legdöntőbb élménye volt. Ez a világ egyik leg-legcsodásabb szerzője. Még demagóg is, szellemzsandár, néha olyan kihívó. Vannak ilyen mondatai: „Vannak nagy művészek még az újabb korban is, példa rá Shakespeare”.^* – Az az érzésem, hogy sohase kell teljességre törekedni egy jó olvasónak, hanem meg kell keresnie azokat a szerzőket, akiket igazán szeret, nagy a választék, én most hirtelenében ezekről beszéltem, van csomó más is. Zárjuk le most ezt a részt. És most áttérünk a versek olvasására, jó?

 

*

 

– Jancsikám, az előbb könyvekről beszéltünk, a verseknek valahogy az elevenen tenyésző világához mi ilyen tematikus alagutakat találtunk ki, az egyik mottója az volt, hogy könyvek, a másiké, amit megbeszéltünk az, hogy városok. Városok, ahol gyerekkorodban jártál, ahol azóta jártál, hát persze ezekből most csak néhány mozaikot lehet nyilván valamilyen módon élővé tenni, ha sikerül nekünk itt a nagy melegben. Valami azért motoszkál bennem, amikor ezt az ötletet szerettem volna neked adni, valahol egyszer mondtad nekem, talán tíz-tizenöt éve, és talán meg is írtad, azóta vagy közben, de talán mintha olvastam is volna, hogy gyerekkorodban egyszer elvittek kirándulni a Gellért-hegyre. Ugye tudjuk, hogy pesti gyerek voltál, tehát nem valahonnan messziről, innen a városból, pár száz méter, és ez olyan feszültséget, izgalmat okozott, hogy lázasan jöttél haza.^*

Az utazás és a láz története az, ami minden városban izgalmas, és minden városban valami újat jelent, és biztos, hogy ez a versekhez áttételesen kapcsolódik. Mely városok ezek?

– Nézd, azt hiszem, hosszúra nyúlik az est, és tulajdonképpen kár lenne kitérni minden dalra. Egy érdekes, ami ma a legjobban érdekel úgynevezett utazásaimból és úgynevezett városi élményeimből, hogy léteznek történelmi városok, ilyen Róma vagy Párizs. Ezeket hosszan meg kell ismerni. El kell menni a Louvre-ba, akkor el kell menni ide-oda, képtárakba, királyi várba, Versailles-ba, nem tudom, hova. Ezek közül a történelmi városok és élmények közül talán egyet említenék, Chartres-ot. A dómot, ami újra több volt mint megnézni egy múzeumot, tájékozódni vagy begyűjteni bizonyos kulturális adatokat. Ott tudniillik egyvalami realizálódott számomra, látva a dómot, mi az, hogy egy szép templom, mi az, hogy egy szép épület. Ásványok, formák? Nem. Énszerintem a nagy stílusok – sajnos az Akropoliszt nem láttam csak képekről, de nyilván ott is erről volt szó –, minden nagy stílus lényegében egy világmodell. Az univerzumra kívülről sohasem pillanthatunk rá. Nem tudjuk, hogy milyen az univerzum a maga egészében, tehát formailag nem tudjuk. Ellenben hogy mondjam, változatokat, lehetséges változatokat készíthetünk róla. Számomra például, amikor Chartres-ban a dómot megláttam, éreztem, hogy itt mérhetetlenül többről van szó, mint arányokról. Ez a mi univerzumunknak modellje. Ez nagy élményem volt.

A másik, amely most ért, és ami talán még nagyobb élmény volt ennél, ez New York.^* Nem sok időt töltöttem ott, fölösleges is. New Yorkot az ember vagy felfogja, vagy nem. Ez olyan, mint világháborút látni. Azt nem lehet körbejárni, olyan, mint a Vezúvot látni, vagy a tengert, ahogy rápillantasz, és valami abszolút elemi az élményed.

New Yorkban az volt az érzésem, amikor megláttam – egészen döbbenetes élmény –, hogy ez egy mitológiai város. Nem történelmi város, szemben az európai városokkal, szemben Rómával, ahol látod a történelmi rétegeket. New York mindaz, ami… Tehát valahogy úgy, ahogy Brueghel megfesti a Bábeli tornyot, az a Bábeli torony.

Most New Yorkra is, ha te rápillantasz – olvastam egy Besandors-t [?], az mind hülyeség –, New York elemi élmény. Teljesen felesleges utánakutatni, hogy ezt a hollandok alapították, aztán angol város lett stb., stb., ez mind mellékes, teljesen mellékes. New Yorkban mindenki otthon van, és senki sincs. Például mondjuk, ha Pesten egy kanász végigmenne a Váci utcán, és az ostorával pattogtatna, ez föltűnő lenne, New Yorkban nem. New York olyan város. És akkor az volt a döbbenetes, hogy én már régóta New Yorkról írok. Például az a kötetcím, hogy Nagyvárosi ikonok, New York, tehát ez nem Pest, nem Párizs. Ilyen értelemben tulajdonképpen felesleges volt ideutaznom, de azért mégis megerősített. Egy csodálatos néger színésznő^*, akit én még Párizsban ismertem meg, beteg lett a félelemtől New Yorkban (Harlemben lakik), átköltözött Párizsba, és vidékre akar jönni, mert Párizsban is nagyon fél. Mondtam, jöjjön el Balatonfüredre. Vele beszélgettem New Yorkról, és azt mondta, hogy maga sokkal többet tud New Yorkról, mint bárki, aki ott él, tudod? Nahát, nézd, én így utazom, én nagyon rossz beszámolókat tartok. Én látom a felhőkarcolókat, és nem tudom a nevüket. A felhőkarcolók is irtó érdekesek. A felhőkarcolók tudniillik nem nagyok, mert felhőkarcolónak kicsik. Tudniillik törékenyek, mint egy flamingó, az arányuk is teljesen másképp tükröződik. Én nem azt mérem fel, hogy ez milyen nagy, hanem hogy az utca, amely állítólag olyan széles mint a Champs-Élysées, az olyan intim, mint egy budai kis utca, ahol hangulatlámpák égnek stb.

Ez például új volt, ezt nagyon érdekes volt New Yorkban látnom. Hát erről ennyit, és akkor most folytassuk, jó?

– Most akkor verseket mondasz?

– Akkor verseket mondok.

– Jó, köszönöm.