Mindenkor újra semmit sem tudni*
Pilinszky Jánost, a költőt nem ismerjük. Azon a pár versen kívül, amely a Nolit Kiadónál megjelent Újabb magyar líra* című antológiában olvasható, olvasóink alig tudnak valamit életművéről. Az Újabb magyar líra című válogatást Danilo Kiš és Ivan Ivanji fordította, s benne olvasható Pilinszky csodálatos Apokrif című verse, amely valósággal lenyűgözte az Októberi Írótalálkozó résztvevői számára rendezett irodalmi est közönségét.
Mégis, ha e pár vers ismeretében beszélget el valaki a költővel, egy pillanatra sem szabadulhat attól a benyomástól, hogy kivételes költői jelenséggel van dolga. Nem mindennapi költővel, még a kortárs költészet gazdag színképében is. Mély benyomást gyakorolt mindazokra az alkotókra, akik találkoztak vele az Októberi Írótalálkozó során. „Pilinszky bámulatos jelenség, van benne valami angyalszerű” – mondta róla Pero Mužijevič, a világirodalom tanára a belgrádi egyetemen. Mužijevič egyébként nem tartozik a túl hamar lelkesedő emberek közé.
Pilinszky Jánosra, mint a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb költőjére, először Vasko Popa hívta fel a figyelmünket; ugyanazt mondta el róla, amit magunk is éreztünk később. Azután Danilo Kiš is ugyanazt mondta. Éppen ezért jó lenne, ha a Bagdala Kiadó minél előbb megjelentetné Pilinszky verseit. A kötet címe Ikoni velegrada lesz* (Nagyvárosi ikonok), sajtó alá Stojan Vujičić rendezte, aki már eddig is sokat tett a magyar irodalom jugoszláviai megismertetése érdekében.
Pilinszkynek eddig négy kötetben jelentek meg a versei. Ezek: Trapéz és korlát; Nagyvárosi ikonok; Szálkák és Végkifejlet.* Mindössze két-három esszét írt. Műveit több világnyelvre lefordították. Ted Hughes angol költő, Sylvia Plath férje nyolc év alatt ötvenkét verset fordított le Pilinszkytől. A nagyszerű Apokrifet ötször fordította le, s most végre elkészült vele. Kész már a leendő angol kötet előszava is. Ted Hughes szerint jelentős kötet lesz az angol Pilinszky-válogatás.* Ted Hughes odáig ment, hogy félbeszakította a mű nyomását, hogy a
legújabb négy költeménnyel is elkészüljön.
Bizonyos értelemben először mutatkozván be közvéleményünk előtt, Pilinszky János a születéséről beszélt nekünk, majd második születéséről, a költőiről, ars poeticájáról, világlátásáról, pontosabban világélményéről.
– Tehát az ember először megszületik. Én 1921-ben születtem Budapesten, Nyilas jegyében; az asztrológia szerint egy hajszálon múlott, hogy nem lettem bűnös. Ennyit a születéssel kapcsolatban.
Művészi születésem? Nem ismervén még az egzisztencialistákat – ifjúkorom személyes problémák jegyében telt el –, homoszexuális voltam, az egyedüllét értelmében, nem pedig a gyakorlat értelmében.
A háború és a belőle következő társadalmi változások, a szörnyűségek, a háború botránya és a gyűjtőtáborok (Pilinszky megismerkedett velük – R. S. megjegyzése) számomra a legnagyobb sértést jelentették; nem élményt – sértést. De ugyanakkor a személyes problémák váratlan megoldását is jelentette. A személyes és szexuális elszigeteltségből kikerülve újra megtaláltam az emberi közösséget és a természetet.
Mi az ars poeticám? – Tehát a legbensőségesebb kapcsolatom a nénémmel alakult ki, aki gyerekkorában a fejére esett, és gyengeelméjűvé vált. Beszélni nagy megerőltetést jelentett számára. Ötéves voltam, amikor beszélni tanítottam… Látott egy fát, de még nem tudta, hogy azt egy szó: a fa jelöli. Megkérdeztem tőle: „Szereted-e ezt a fát?” Azt felelte: „Nem.” „Miért?” „Azért, mert mindig szelet kavar.” Később azt mondtam neki: „Bébi (Barbara),* mondd azt a szót, hogy fa.” Nagy erőfeszítésébe került, mire néhány nap múlva ki tudta mondani ezt a szót.
Tudják-e, hogy én tulajdonképpen nem is tudom pontosan, vajon az avantgárdhoz vagy arriergarde-hoz tartozom-e. Én például nem tudok megérteni sok fiatalembert, aki azt hiszi, hogy a nyelv nem elégséges. Soha nem tudom elfelejteni gyengeelméjű nénémet, aki végtelenül boldog volt, amikor rátalált erre a szóra: fa. Én pedig, aki talán nem vagyok gyengeelméjű, teljes egészében egyetértek nénémmel, s ma is azt vallom, hogy a nyelv túlhalad rajtam. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy Dosztojevszkij ma is modernebb és szerényebb, mint Joyce.
A szabályos szintaxis mondatai
– Ha azt kérdeznék tőlem, mi az esztétikám, erre többféle választ is adhatnék. Az egyik zenei: zene és antizene. A másik: hogy a saját személyes forradalmamat igazi anarchistaként kell végrehajtanom. Ez annyit jelent, hogy sohasem fogok kiáltványokat írni, hanem szürke felöltőben, kis kofferral a kezemben fogok megjelenni. Abban a reményben, hogy kis kofferomban igazi robbanóanyag lapul.
Nem különösebben fontos, de el szeretném mondani, hogy nagyon jól ismerem a német konkrét költészetet. Egy négyzetben három szó található: ember, kutya, tenger. E szintaxist mellőző versről manapság hosszú tanulmányokat írnak, s azt bizonygatják, hogy képzeletünk szabadon mozog a három szó közötti világban, s hogy „e vers szavai szabadon csavarognak”. Ám a bűnök után, amelyeket nem lehet beismerni, sírva, az ágyamban fekve, jobban szeretem azt a mondatot, amely a szintaxis szabályai szerint mondatott: „Boldogok, akik sírnak.”
Számomra két mondat nagyon fontos alkotásaim szempontjából. Előbb azonban ki kell mondanunk: a költészet nem filozófia. A bölcselő mindent tudni akar, a költő viszont szeretne mindenkor újra semmit sem tudni. Megtörténik azonban, hogy bizonyos gondolkodók meghatározott definíciókat állítanak fel, amelyek a költő számára talán fontosabbak magánál a költészetnél is. Simone Weilnél rábukkantam egy mondatra, amely meghatározza, sőt talán meg is haladja ars poeticámat. Ez a mondat így hangzik: „A világ létezik. A világ rossz, képtelen, és valótlan. Isten nem létezik. Az isten jó és valós.”*
(Simone Weilről mondta Eliot, hogy „a legintelligensebb, legzsidóbb, legkeresztényebb és legfranciább lény, akivel életemben találkoztam”. Én pedig azt mondom, hogy ugyanakkor ragyogó demagóg is. Ezt mondta: „Vannak jó írók, még a modern korokban is – például Shakespeare, amikor a Lear királyt írta.” De ezt is mondta: „Korunk intellektuális kisszerűsége olyan egyoldalúsághoz vezetett, mint például a szürrealizmus.”*)
Simone Weilt kiegészítve idézhetnék még egy mondatot, amely nagy szerepet játszott életemben, de amely nincs összhangban az ő mondatával. Ez a mondat Rilkétől származik, s így hangzik: „Szörnyű, hogy a tények miatt sohasem ismerhetjük meg a valóságot.”
– Mindazzal összefüggésben, amit mondott, és az adott valóság keretében mit tehet a költészet?
– A költészet életét éppen úgy nem ismerik, mint egy mag életét. A költészet bizonyos értelemben metanyelv, vagyis beszéd. Korunk emberét a másodrendű dolgok érdeklik. A világot azonban a költészet, a hallgatag nők és a magok tartják fenn.
– Így van ez – az ember mindent tud a világról, de semmit sem tud. Ebben a pillanatban az emberi gonosztett érdekel. Filmet szeretnék csinálni az emberi viselkedés komplexitásáról… Egy tehetséges egyéniséget látok, az ifjú Bartókhoz hasonlót, akit kegyetlen testvérek vesznek körül. Az ifjúnak tökéletes hallása van. De ő nem zenész. Vászoncipővel a lábán éjszakánként kasszákat tör fel. Térdre ereszkedve látható New York éjszakájában. S hallja a kasszák belső zenéjét, mint a tabernákulum hangját. Útjára mindig anyja kíséri ki. Egy nagy halaskosárból nyújtja át neki a kasszafúró szerszámokat. Ezen a bűnről szóló történeten keresztül szeretnék eljutni az abszolút bűnig.* Filmem utolsó képe Hitler utolsó napja lenne. Egy zárt szoba lenne látható, amelyben Hitler ül, és állandóan süteményt eszik. Ez történelmi tény. S a különböző bűnök elemzése után a filmet a művészet mérlegére szeretném vetni, e művészet
serpenyői zenei képességekkel vannak megáldva; számomra ezek a serpenyők az ima és az alázat serpenyői – Bach. (Filmem zenei kísérete Bach zenéje lenne.)
És végül – én megbélyegzett ember vagyok. Gyermekkoromban, a véletlen kegyelméből, tiszteletes nővérek és bezárt utcalányok között éltem (ez két dolog). A börtönben* tehát részese voltam az ünnepségeknek és a felejthetetlen ceremóniáknak – a tiszteletes nővérekkel és az utcalányokkal együtt –, míg az első sorban ott ült egy szerzetes, a tiszteletbeli vendég. Ismerem az utcalányok és a tiszteletes nővérek könnyeit, öleléseit; ezek a könnyek és ölelések felejthetetlen dallamként jutnak eszembe, ha valamit tenni kísérelek meg.
Most pedig szeretném befejezni. Egy titkolt anarchizmusról beszéltem, beszéltünk a gyengeelméjűek nyelvi érzékenységéről, s azt mondhatom most, ha számolhatok azzal, hogy van valamiféle esztétikám, akkor az: mindenkor újra semmit sem tudni.* Antifelvilágosult vagyok, s a valószínűleg összetett dolgokról szeretnék nagyon egyszerű és elmélyült módon írni – úgy valahogy, mint amiképpen nővérem* költő volt a fa megnevezésének pillanatában.
(Belgrád, 1975. október. Fordította: Jung Károly)