Lírai önarckép^*

Az ember lényegében mindig ugyanakörül köröz, és próbálja ezt a kört egyre szűkebbre venni, egyre inkább a dolgok centrumába találni. Az új verseim most egy kötetben fognak megjelenni – a kötet címe Végkifejlet – négy drámával együtt;^* az egyik egy háromképes dráma, a másik három egyfelvonásos. Nagyjából ezeket a verseket a darabok után írtam, és ennek a visszfénye rajtuk van. Van bennük egyfajta objektivizálódás. Nagyon érdekes volt, mikor megírtam a darabokat, egyesek – barátaim és színházi emberek – azt mondták, hogy nagyon nagy rutinnal írtam őket. Később gondoltam csak arra, hogy tulajdonképpen a versekben én mindig drámákat írtam. Ezekben a versekben ez a drámai szituáció még élesebb, még tudatosabb, mint az előzőekben.

A témák a régiek. A darabokban azt próbáltam megfogalmazni, hogy a színház, a mai színház szerintem harc a jelenlétért. A versekben tulajdonképpen újra egyfajta jelenlétért való küzdelem folyik. Elmondok most hirtelen egyet közülük, egy egész rövidet, ami ezt illusztrálja. A címe: Mégis.

 

Látják a bejárati fényben a szőlőlugast? A meszelt padot? A levelek áttetsző,* viaszos zöld távollétét? És mégis itt állt.

 

Ez azt hiszem, hogy mondjuk abból, amit újabban csináltam, egyáltalán nem a legjelentősebb vers, de valamiféleképpen ezért az emberi jelenlétért való küzdelem jegyében zajlott le, s amely kérdés úgy tűnik, hogy másodlagos: itt ülünk, itt állunk, ide megyünk, oda megyünk, de ez nem olyan egyszerű. József Attila világhiányról beszélt^* – lényegében ennek egy változata csak az, amit én jelenlétvesztésnek mondanék: megtörténnek dolgok, nem történnek meg, itt vagyok és nem vagyok itt, jövök-megyek, és nem jövök és nem megyek… Na most, a költészet egy nagy erőfeszítés ezért az elvesztett paradicsomért, ami a jelenlét paradicsoma. Ezt elveszteni sokkal súlyosabb, mint betegnek vagy egészségesnek lenni, vagy örülni – tudniillik enélkül nem lehet örülni, nem lehet betegnek lenni, semmit nem lehet csinálni lényegében. Brecht ezt elidegenedésnek mondta, és Marx is – ők ráéreztek a modern embernek erre a kínjára. Mondjuk nagyjából e körül forognak a verseim. Ezek a versek nagyon egyszerűek. Én nem osztom azt a véleményt, hogy a nyelv elégtelen. Én nem kívánom szétrobbantani. Én vagyok elégtelen a nyelvhez, és nem a nyelv énhozzám. Ha elolvasom az Odüsszeiát vagy elolvasom az Evangéliumot – amit különben nagyon rossz stílusban írtak –, engem tökéletesen kielégít. A szétrobbantott nyelv tulajdonképpen untat. Ilyen értelemben Joyce számomra egy poros író, és Dosztojevszkij egy máig is fölülmúlhatatlan modern szerző. S itt talán egyet mondanék még: egyszer meg kéne tenni a pontos megkülönböztetést az aktualisták és a modernek közt. Az aktualista az mindig a pillanat hőse és balekja. A modern az nem így van. A modern tulajdonképpen – gondoljunk Baudelaire-re, gondoljunk Kafkára, vagy akárkire, Dosztojevszkijre – a pillanat száműzöttje. Nem tudom, tudják-e, hogy Dosztojevszkijt a kora ifjúsága konzervatívnak bélyegezte és elvetette. A modern az az idő teljességének a drámáját éli át. Na most, mi különbözteti meg a konzervatívtól? Az, hogy a konzervatív az az éppen elmúlt pillanatnak a balekja. Olyan, mint egy húsz évvel ezelőtti ruha. A menekvőnek a küzdelme az övé. A valódi szenvedésnek és a kultúra valódi drámájának ehhez semmi köze. Ezek a divatcégek küzdelmei. Fiatal korában az embert terrorizálja mindenféle akadémia. De ahogy öregszik, lassan azt viszi az ágyába, amivel tényleg élni tud még, és amivel egyszer majd meg tud halni.