A kereszt szálkái^*

– Egy aszkéta arca. Vagy egy élveteg római szenátoré? A haja egészen szürke, arccsontja éles. Ez a világítás nem előnyös, véníti. Sokkal csontosabbnak látszik, mint valójában. A szeme egy kisiskolásé, álmélkodó. Környéke sötét, két nagy árok fut le a belső sarkokból. Mintha hosszú és fájdalmas zokogás után ülne most itt. Keze puha, akár egy ápolónőé. Mozdulataiban gyöngédség és tartózkodás van, de feszültséggel terhes minden gesztusa. Hangja egy mutáló kamaszé, aki lélekben folyton ministrálni készül. Mégis, az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy álarcot visel, bújócskát játszik. Mindez csak máz, ami valami váratlan dologtól lepereg, leázik; titkok és csodák rejtőznek mögötte. Talán éppen azért kell a kendő, hogy zavartalanul ministrálhasson, adorálhasson a világnak?

– Németh László mondta, hogy egyszer könyvet szeretne írni arról, hogy a tehetség hogyan leplezi magát. Ismerte Móricz Zsigmondot, aki teljesen hamu alá rejtőzött; tanítványai, a fiatalok körülvették, Zsiga bácsinak hívták, a vállát veregették, és közben az öreg pillantása mint az ágyú csöve járt körbe rajtuk. Sejtelmük sem volt a híveinek és azoknak, akik olyan urambátyám stílusban kezelték őt, hogy milyen pillantás figyeli őket. Egy nagy veszély van, mondja Németh, ha a tehetség tökéletesen, direktül kijátssza magát. Azt megölik, azt nem tűrik. Ezért ölték meg József Attilát is, tette hozzá. S ez nagyon szép volt tőle, mert ő annak idején bírálta József Attilát. Ez járt az agyamban, amikor én József Attiláról egyszer azt írtam, hogy stílusában mozarti volt, és tartásában jézusi.^* Mindkettő, Mozart is és Jézus is, egyik a stílusában, másik a lényegében, hihetetlenül direktül valósította meg azokat az igazságokat, értékeket, amiknek hordozója volt. Gondolj Goethére, aki roppant diplomatikusan és nagy stratégaként valósította meg magát. Vagy Dante. Elégni a közönség szeme láttára, és direkt módon megmondani, végigélni, ami a szívünkben lakozik, ez életveszélyes.

Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a „sűrűjében”, hanem a „ritkásban” sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy működik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia.

– Ember és költő nem mindig azonos. Amit kimond a költő, nem biztos, hogy állja az ember. A költő nem magát mondja, szava nem az övé, csak az ember rendelkezhet szabadon, csak gyöngesége a sajátja. Szellemét azonban nem fogja vétke. Milyen törékeny! Eletében hányszor, de hányszor fogadhatta meg, hogy valamiképpen emberileg is hozzánő a „feladathoz”. Hányszor negyvennapi böjtöt osztott ki már magának elégtelenül?

– Emberi gyöngeségem sok van. Súlyos. Az a baj viszont, hogy az embernek a gyöngesége sem egyértelmű, mint ahogy a jósága sem. Az embernek az úgynevezett jó oldalai is veszélyt jelenthetnek. Gondold el, hogy a szentség és az álszentség közt mekkora rokonság van. A hibákkal sem ilyen egyszerű. Mert én például rettenetesen kíváncsi vagyok. Ez bűn, de nemegyszer átsegített majdnem embertelen szituációkon, mert mint egy regényíró, szinte a magam személyes sorsától érzelmileg függetlenül, kíváncsi voltam, hogy az élet milyen következő lépést produkál számomra. Saját magam regényírójává tudtam válni kíváncsiságból. A másik súlyos vétkem: bizonyos infantilitás, gyerekesség, ami másokat gyakran hoz zavarba, és van, aki elveszti a türelmét amiatt, főleg az úgynevezett hivatalos társaságban. A protokoll számára ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. De tudod, mégiscsak költői tulajdonság! Hogyan tudnék enélkül csodálkozni, örülni, szárnyalni önfeledten?! Látod, ez is kétoldalú. A harmadik dolog, ami nálam vétekszámba ment, az az érzelmi életem volt. Nagyon sok problémát és nehézséget okozott, ami talán a neveltetésemből is adódott. Tulajdonképpen szerelemre születtem, és az egyik boldogtalan szerelemből gázoltam a másikba, rettenetes intenzitással. Akkor meg az történt, hogy annak ellenére, hogy én voltam, aki kudarcot vallott, én bűnhődtem. Mert ha az ember lélekkel nem győz egy szerelmet, akkor az visszaesik a testbe, és átváltozik merő szexualitássá. És a szexualitás kísértései is borzasztóan meggyötörték az életemet.

A hiúság nem volt nagy problémám. De nem állítom, hogy nem voltam hiú. Ez nálam inkább a féltékenység, irigység formájában jelentkezett. De talán két percig, ha tartott. Nem mondom, hogy nem éltem át. Ha csak egy indulat erejéig is. Nem okozott hosszan tartó problémát. Azt hiszem, végül is objektív voltam; nagyon boldoggá tett, ha valakit találtam, akire egy pillanatig irigykedhettem. Mert ezután feloldódtam benne, felnéztem rá. Ha például Bachot hallgatok, bizonyára furcsa lenne, ha irigykednék. Vagy Bartókot, Vivaldit. Ezek értékek, amelyekben nyugodtan fel lehet oldódni, és fel kellene oldódni. Persze egészen mások a kortársi mértékek! Amik a kortársaknál hellyel-közzel nehézséget okoznak, azok az érdemtelen elismerések. Most a jó tehetségekről szólok elsősorban, mert az ember a tehetségtelenre, még ha nagy sikere is van, tulajdonképpen nem féltékeny. Mérges, de nem féltékeny. Nehézség csak a tehetségesnél van. Ha egy tehetséges ember szerepet kap akkor, amikor te levegőhöz se jutsz, egyedül ez okozhat gondokat. Jóllehet az éremnek megvan a másik oldala is, hogy ez azért mégiscsak valódi érték. Én nem, ő igen. Istenem…

Beleszülettünk térbe és időbe. S addig, amíg nem vagyunk legalább olyan nagylelkűek, mint a természet, és legalább olyan nagyvonalúak, nem vagyunk igazán keresztények sem. Legalább a természetes szintjét el kellene érnünk, ami pedig nem is a végső aspirációnk. Ahhoz már olyan nagyvonalúnak kellene lennünk, mint maga az univerzum. Mindig éreztem, hogy tőlünk ötmillió fényévre egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le minden publicitás nélkül, halálos precizitással, évmilliók óta, tökéletes és fáradhatatlan rendezésben. És a szellemi életnek, ami nem a mennyek szellemi élete, hanem itteni, nagyon is földhöz ragadt, nagyon is emberi élet, még akkor is, ha csak természetes aspektusból nézem, magán kellene viselnie ennek a nagyvonalúságnak a bélyegét. Ha erre nem képes, akkor mindig kevesebb és szegényebb lesz annál, mint amit kifejez. Most persze nem beszélek arról, hogy hiszek abban, hogy ez bizonyos transzcendenciának vagy a természetesen túli fölismerésnek ad vagy készít helyet. De elég csak a természetesnek eleget tenni. Elég. Ezt Jézus nagyon jól tudta. Ezért volt annyira igénytelen a parancsolataiban. „Elég a mai napnak a maga gondja” – és tanításai tele vannak ezekkel a nagyon pici dolgokkal.

– Amíg a költő fiatal, saját dicsőségének árát is megkeresi. Hajtja a hírnév utáni vágy önzése. Később pedig, az évek fogytával, szűkebb a tér, és benne a lehetőségek is szűkebbek. A hírnév sem meglepetés, hanem teher. A korral az energiák összesűrűsödnek, és egy irányba terelődnek: a költő várakozásszerű állapotba kerül. Mi jöhet még? Ekkor törnek rá az ártalmas erők, a megszerzett babérkoszorú fojtogatni kezdi. Epigonok visszhangozzák sorait, tehetségéből és dicsőségéből csipegetni akaró fűzfapoéták, féltehetségek ostromolják, árnyékában próbálják kiépíteni karrierjüket. Irodalmi linkek zászlót bontanak mellette, a sznobok szentté avatják, a sok „jóbarát” misztifikálja és tömjénfüstözi. És a költő kezd beleroppanni.

– Az úgynevezett hírnév, ha van ilyesmi, ugyanolyan veszély, sőt körmönfontabb veszély, mint a teljes elhagyatottság vagy a teljes ismeretlenség. Én, a mi nemzedékünk ebben az egyedüllétben nőtt fel. Emlékszem, Németh László egyszer, amikor még fiatal voltam, azt mondta nekem – nagyon szeretett, észrevette, hogy semmi kontaktusom nincsen senkivel, az, amit csinálok, versek, visszhangtalan –, azt mondta, hogy ez a nemzedék szürke nemzedék. A szürke szép szín. Ő ezt nem szánta lebecsülésnek vagy pejoratív értékelésnek. Az ő szemében a mi nemzedékünk szürke nemzedéknek tűnt, szemben az ő nemzedékével, amelyik már fiatalon az Ady kitaposta úton haladt, aki még drámaibban vívta meg a harcát, és rögtön belekerült a nemzet életébe. Nekem volt egy felolvasásom Párizsban, egy vacsora keretében, amit Pierre Emmanuel adott, a kelet-európai művészet útjáról és problematikájáról. Elmondtam, hogy Magyarországon, ha el is tűnt már, de jelen van, mint egy halott emléke, még élő emléke, a népművészet. Úgy, ahogy a friss sírok hatnak még. S ez más időélmény, a kultúrának másfajta – hogy is mondjam csak – szerepét, fekvését, akusztikáját jelenti. A népművészetet én végtelenül csodálom, nem annyira formai elemei miatt, mint inkább tartása miatt. A nép addig alkotó a művészetben, amíg bele nem jut a nemzet életébe, föl nem szívódik műveltségébe, tehát amíg nincs közéleti szerepe, és valamiféle időtlenségben él. Egész másfajta időélménye van; élet-halál, generációk egybemosódnak, együtt van, szinte egy időben az enyészet és az újjászületés, és ezeket a műveket nem a publicitás reménye szüli. Végtelen gyöngédség, finomság, mélység van bennük. Megismételhetetlenül. Alkotásban tényleg nem lehet megismételni, de egyénileg, az egyéni sorsban igen. S bármennyire örvendetes is, de egy fiatal írónak, költőnek rögtön katedrát adni és beereszteni a Nemzetbe, ami az Illyés-generáció sorsa volt, tulajdonképpen rendkívül veszélyes. Az én nemzedékemnek a szerencsétlenség volt a szerencséje. Egyénileg mi ugyanúgy írtunk, olyan kirekesztetten, ahogy a nép, ahogy a népművészet születik – tartásunkban, nem formailag. Végül is így írt Hölderlin vagy… vagy nagy neveket lehetne mondani. És a művészetben ez nagyon-nagyon jó pozíció.

Egy szép napon arra ébredtem, ez volt 59-ben, ugyanis tíz évig nem publikálhattam,^* hogy újra megjelent a kötetem. Azt hittem, mindenki elfelejtett, s az unokaöcsém feljön egy reggel, mert még akartam venni néhány példányt, és azt mondja, már elfogyott. Nem akartam elhinni. Azt hittem, teljesen elfelejtettek. És azóta valóban van egy mély, érzékeny és megható kontaktusom az olvasókkal, akikről tulajdonképpen nem tudom, hogy kicsodák. Mégis teljesen rájuk gondolok, amikor írok, nem azokra, akikkel rendszeresen érintkezem, és akikkel megbeszélem a dolgaimat. Ez azonban nem tesz – azt hiszem – elbizakodottá, mert az élet gondoskodik arról, hogy az embert olyan pontokon eltörje, megsebezze, amikre érzékeny, és olyan váratlanul támad, hogy minden siker átmenetinek hat és kiegyensúlyozódik.

Valamibe belehalunk. Halálunk nincs előzmények nélkül. Ez nagyon logikus. És a törések, a sebek jönnek egymás után, és az ember a sikert, ha bekövetkezik, már észre sem veszi, mert közben mindig másfelé kell figyelnie. És én, mint drámai lény, az erkölcsi lénnyel szemben, vallásos lény, tehát eredendően rossz vagyok. Számolnom kell tehát a büntetéseimmel, a vezekléseimmel. Ezért a siker számomra csak pillanatnyi mákony végzetes küzdelmeim közepette, amiket magammal vívok. A művészetben a művész az emberből, abból a meghasonlott lényből, aki szenved, aki szégyell, aki felemás, megpróbál újra egészet csinálni, megpróbálja összerakni, hogy tökéletes legyen. Én így írok. Ezért írok. Hogy valahol, valami más szinten, nem az én életem szintjén, magasabb szinten egészet csináljak magamból is, az emberekből is, a világból is. Ebben a gondban aztán az olyasfajta gondok, mint a siker, eltörpülnek, eltűnnek, annál is inkább, mert az ember nem éli át igazán a sikerét.

– Latolgatom: Dosztojevszkij Karamazov Aljosája vagy inkább Miskin hercege hasonlít-e hozzá? Az alázata mindenképpen az övék. Sok versén érződik, hogy a lélek elfüggönyözött ablakain át be-beszűrődik a félelem: hátha egyszer elapad a láz, vége lesz a versnek, csak dadogás és felhevült parázs marad az elhasznált gondolatok után. Ő ezt a lehetőséget is alázattal fogadja. Pedig sokan jósoltak neki könnyű álmot, érdektelenséget, keserű bukást. De hogyan is fejezné be az, aki az Egészet akarja megmarkolni? Aki kerekre akarja hajlítani a négyszöget? És tisztába tenni az emberiséget, hogy többé soha ne piszkoljon oda.

– Az egészet ott, azon a szinten akarom megcsinálni, ahol az ember drámája kisimul, ahol a ráncok elvesztik barázdájukat, és sima, egészséges és újra ép lesz minden. Ezt szeretném megragadni, megfejteni, rögzíteni. Hiszen számomra Istennek végül is két definíciója maradt, és két reménységem. Az egyik, hogy Isten a létező legnagyobb intelligencia. Olyan valóságos szellemi lény, akinek élménye olyan, mint mikor az ember hosszú-hosszú vándorút végén megérkezik a tengerpartra, ahová kezdettől fogva vágyott megérkezni. A másik, hogy olyan lény, aki el tudja viselni, hogy szeretik. Az a furcsa, hogy az ember megéri azt, amikor szeretik, de rettenetesen nehéz valakit találni, aki ki is bírja, el is viseli, hogy szeressék. Ettől úgy félnek az emberek, mint egy merénylőtől. Félnek, mert azt hiszik, ki akarják fosztani őket, úgy látszik, van valamilyük, amiről maguk sem tudnak. Nyilván rosszul szeretünk, de az Isten az, aki a rossz szeretetet is kibírja, de még nagyobb dolog, hogy a jót is. Azt tudniillik, hogy a centrumot szerethetjük. A jóságot magát, a szeretetet magát. Valakinek a tengelyét. Bizonyos értelemben az anyai szeretet előképe ennek, csak anyánk bírja ki, hogy szeretjük.

Persze a félreértésektől sohasem lehet megmenekülni. Hiszen abszolút módon semmit sem tudok definiálni. Egy gyufásdobozt sem tudok tökéletesen definiálni, mert például nem ismerem az atomstruktúráját. És ha ismerném, még nem tudom, az atom mire támaszkodik. Ezért például nekem a francia nyelv majdhogynem reménytelen, mert a definíció reménye élteti. És ez reménytelen. A magyar megelégszik a szuggerálással. Okfejtésének és érzékeltetésének van határa, ahol úgy érzi, evidenssé vált, amit mondani akart. És ezzel beéri. S maga a nyelv tovább nem mehet. Nem véletlen, hogy nálunk a strukturalizmusnak, amit a nyelvbe vetett kétely táplál, nincs olyan területe, mint a franciáknál.

Egészet csinálni, nálam ez annyit tesz, mint belépni az univerzumba. Mert az univerzumnak – nem mondok természetet, nem szeretem ezt a szót – tökéletesen nagyvonalúak a törvényei, és ekkor már valami természetfölöttit csinálunk. A természetet azért nem használom, mert úgy, ahogy mi használjuk ezt a szót, és amit értünk ezen, új keletű szó, és nem az értelemmel, hanem a racionalizmussal függ össze. Körülbelül ugyanazon a törési vonalon, törési ponton helyezkedik el, ahol a jó stiliszták kezdődnek. A rációkkal ugyanis valahol mindig baj van! Brueghel már tudta, mi a természet. Cranach számára még az univerzum létezett. A természet az univerzumnak az a hullámverése volt, ami az univerzum lábáig jutott, ami testközelbe ért. De mi különbséget teszünk. Természeten földi dolgot értünk, körülhatárolt, általunk birtokolt valamit, mintha az univerzumot, a mindenséget valaha is birtokolhatnánk! S ami a természeten túlcsap, szerintünk az az univerzum. Egyre inkább toljuk vissza az univerzumot, és a természetet szélesítjük ki. Azt hiszem, ő az univerzumot élte át, és érezte, hogy a természet ugyanannak a nagy tengernek a partra érkező hulláma. Arra a partra, ahol állunk.

– Léteznek-e törvények egy lírikus szerelme és szeretete számára? És betű szerint kell-e értelmezni őket? A vallás szerelme a lelkét, szellemét követeli tőle, az ember szerelme a testét, a vérét veszi. A szenvedéstől semmi sem váltja meg. Kompromisszumot kell kötnie ahhoz, hogy boldog lehessen. Legalább átmenetileg.

– Ez nagyon nehéz kérdés. Annyit talán mondhatok, hogy én az élet dilettánsa voltam minden vonatkozásban, kivéve a költészetet. És pontosan azért, mert a költészetben mindig tudtam – ösztönösen –, hogy az ember sohasem lehet boldog a szíve mélyéig. Írás közben – pedig találtam dolgokat, amik relatíve fölülmúlták képességeimet, legalábbis így éreztem, rátaláltam egy sorra, egy képre – rájöttem, hogy nem örülhetek neki, nem vehetek részt benne azzal az örömmel vagy inkább élvezettel, amivel kellett volna, ha természetesen reagálok. De akkor nincs meg az áldozat eleme! Színésznél veszem észre, amikor színpadon van, hirtelen egyenesbe kerül, észreveszi, hogy a közönség kapcsol, vele van, és abban a pillanatban túlénekli a dolgot. Rájátszik. Egyedül az a színész, aki le tud mondani a találkozásnak erről a hirtelen megszülető öröméről, az képes a darabot végigjátszani azon a szinten, amelyen szükséges, de mégsem boldog ezáltal. Ez borzasztó! Hiába remekel, belül mélységesen szomorú.

A szerelemben is dilettáns voltam, pedig én ott direktül boldog akartam lenni. Úgy, ahogy a gyermek boldog, azzal a direktséggel. Ez nincs! A szerelem kétféle lény számára realizálható: az egyik, akinek az érdekei teljesen máshol vannak, mint például egy selyemfiúé, habár azok, akik így szeretnek, egyáltalán nem boldogok; vagy nagyon nagy érettség fokán, amikor az ember már a másik lényt, a partnert is másképp látja, a saját érdekeiben szemléli, és nem a viszonylatuk értékében. Ez bekövetkezett nálam is, mert egy érettségen túl és egy fáradtságon belül megszűnt ez a direkt igényem. Talán az érzelmek kiégettsége, apálya, mérsékeltsége teszi ezt. Az ember megtanul spórolni a szeretet hőfokával, nehogy megégesse a másikat. Igen, éreztem már a boldogságot. Éreztem. De pillanatnyilag nem vagyok boldog. Abban az értelemben nem. Szerintem a boldogság személytelen dolog. Ott követünk el hibát, azt hiszem, amikor be akarjuk kebelezni, körül akarjuk határolni azt, amit nem lehet.

A kereszténységet kétfelől lehet nézni. Lehet nézni úgy, hogy az erkölcsi kódex. Ez azonban a kereszténység meghamisításának egyik leglátványosabb, legplauzibilisabb módja. Ha a kereszténységet morális vetületéből közelítem meg, akkor feltételezem, hogy az ember folyamatos lény. Tudniillik az erkölcs azt sugallja, hogy az ember fő jellemzőjeként azt fogadjuk el, mit nem követ el, mit nem szabad cselekednie. A kereszténységet így leszűkítjük egy negatív és folyamatos útra. Ez a vallás meghamisításának nagy-nagy veszélye. A vallás ellenben más, és a kereszténység tökéletesen más. És Krisztus tökéletesen más volt. Ő tudta, hogy az ember drámai lény. A jót és a rosszat úgy építi össze, mint hegy a köveket. Egyszerre jó és egyszerre rossz, és ezt a konfliktust fantasztikus drámai küzdelemben éli meg, aminek a kimenetele valamiképpen Isten szívében játszódik le. Különben nem lehetne alázatos valaki. Ez a nagy különbség: a farizeusok erkölcsösek voltak, tökéletesen erkölcsösek. Jézus tökéletesen elutasítja ezt az attitűdöt. Ő ismeri az embert, tudja, hogy ez gyökerében nem lehet igaz, és hogy az ember csak mint drámai lény tud jó is lenni. Tud szeretni.

– Szálkák sebzik, de lelkében gerendákat hordoz. A kereszt szálkái ezek. A kereszt gerendái azok. A költő már tudja, hogy küldetésünket nem tudjuk tökéletesen bevégezni, a talentumokkal sem gazdálkodunk mindig okosan. Akaratlanul is sokak csalódásának vagyunk okozói, sebeket ejtünk, pedig nekünk az volna a dolgunk, hogy orvosoljunk.

– Ez pedig elkerülhetetlen. Talán így készíti elő az Isten, éppen az egyház laicizálódása folytán, azt a találkozást, amikor Krisztus lesz minden mindenben. S a kereszténység valóban csak só vagy kovász lesz, kicsiny massza a világban, amely azonban megtermékenyítheti a világot.

A kereszténységért nem aggódom. Sőt az egyházért sem. Az egyház mindennek ellenére mégiscsak hű letéteményese és megvalósítója a jézusi koncepciónak. Mondok neked egyet; senki sem törődik az öregasszonyokkal. Őket minden forradalom leírja, hulla, érdektelen tömeg. Ezzel szemben az ifjúság mindenkit izgat. De itt vannak ezek a réges-régi templomok, amelyek ellenálltak a századoknak. Mégiscsak ezek őrzik az időt és a történelmet. Az öregasszonyok is számunkra a múlt csodálatos ékszerei, kincseket rejtegetnek magukban, amiket ki kellene bányásznunk, mert a jövőnk függ tőlük. Az ifjúság sem pusztán önmagára, hanem az öregekre építheti tartósan önmagát. Az egyház is végeredményben egy ilyen ősrégi templom, öreganyánk, a múltat őrzi, de közben állandóan az idők teljességére készül. Amikor majd a múlt hirtelen jelenné és jövővé változik át, a nagy elszámolás pillanatában.

Nézd, én egyben vagyok teljesen biztos: hiszek Istenben a magam módján, végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél, és hiszek az egyházban is – túl mindenen. Az egyház nekem olyan, mint egy nagy hajó, amin rengeteg dolgot kifogásolok. A tatján ott vannak a gőgnek és a kevélységnek a láncai, a hatalom kísértései, de mégiscsak ezen a hajón van az én helyem, és mégiscsak ez az a hajó, amely átszállít a zúgó folyón. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket – ez a maximum. Ha az egyházat tökéletlenségében nem szeretjük, akkor magunkat sem szabad szeretnünk, és sem önmagunknak, sem másoknak nem bocsáthatunk meg soha. Az egyház is, a maga hibáival, bűneivel, egy tökéletlenség. Hajó, amin rettenetes súlyok és terhek vannak, de ami tendenciájában és hirdetett igazságaiban valódi közösséget jelent, amely révbe visz mindannyiunkat, átszállít a túlsó partra, az üdvösség mezejére.

Szegény Tamási Áronról hallottam, hogy halála előtt fölvette az utolsó kenetet, ő, aki végig agnosztikus módjára élt. Mint kemény agglegény, konokul. Tudjuk, hogy egész élete kínzó kísértésekben telt el. És halála előtt, amikor már rettentő dagadtak voltak a lábai, ereje pedig fogytán, az utolsó kenetet kérte. Közben pedig ezt mondta: – Mennyit gúnyolódtam ezen! Meg a többi szentségen is. És milyen szép!

A költő is lassacskán ráeszmél arra, hogy valami, ami eddig határtalannak tűnt előtte, hirtelen zsugorodni kezd, s fokozatosan kimérhetővé válik. Valami megfogyatkozik a kezében, s amíg minden, amit belülről rejtőzködve őriz, terebélyesedik, gazdagodik; a kis, de megnevezhetetlenül létező birtoka csöndben fogyni kezd. Úgy hívják, élet. Úgy köszöntik, álom. Úgy búcsúznak tőle, fiatalság.

(Vigilia, 1973. február, 123–128.)