Az ember itt

 

A lámpa fukar fénye mögül hirtelen ugrik elő a könyvek tömege; az asztalon papírlapok; balról egy elnyomott cigaretta; egy fénykép – talán a múlt szerelem nyoma^* –, Pilinszky János szobája.

 

– 1944 – számomra a háború egy marhavagonba sűrűsödött össze, a front felé tartottunk. A népirtás kellős közepén Bovaryné, a Buddenbrookok, Thibault-k nyomták hátizsákomat. Sorra dobáltam ki őket, mert ízetlenné, értelmetlenné váltak, míg kezembe került a legalul meghúzódó Biblia. Véletlen ez? A legkevésbé sem, hiszen a Biblia, mint végsőkig kiélezett mű, csak egy abszurd helyzetben, a háborúban nyerheti el igaz jelentését. Hát így erősödött bennem egy hit, az emberszeretet hite, ha tetszik, vallásosság.

 

Gyufát keres az asztalon. Megcsúszik egy könyv. Leesik, odanézünk: Pascal. Elmosolyodik.

 

– Nincs nagyobb didergő, mint Pascal. Hisz a kultúra nem valamiféle páholy, hanem inkább a lét drámájának vállalása. Nem lehet belépőjegyet szerezni ebbe a nem létező páholyba az emberi tudás bizonyos hányadának megszerzésével. A tudás nem abszolút, mindig újabb kételyeket nyit. Én sem szeretem, ha valamiről a véleményemet kérdezik. Nem merek „ex katedra” kijelentéseket tenni. Úgy érzem, a tudnivágyók tudatlanságából táplálkozom.

 

„Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, / egy tű hegyén hány angyal férhet el?”^*

 

– Sokat foglalkozom a halandóság problémakörével, bár tudom, hogy ez megoldhatatlan, de csak az elérhetetlenről érdemes gondolkozni, mert az az igazán emberi. Sok kis állomást megismerhetünk, ha nagy utazásra szánjuk el magunkat! Például a rákkutatás művészeti forrás? Nem kifejezetten, mert csak időben átmeneti problémát ábrázol, hiszen tudjuk, hogy lesz kiútja, épp ezért nem lehet átérezni drámaiságát.

– Persze az „öröklétnek gondolatja” is borzalommal tölt el, akárcsak Vajda Jánost: „Ember, boldogtalan szegény féreg, te, / Meggondolád-e, mit jelent e szó, / E gondolatkísértet, fogalomszörny: / Örökkévalóság, halhatatlanság?”^*

 

Egy erős kávé zökkent ki Vajda és az örökkévalóság hangulatából. Igazán jól jön néhány másodperc szünet. Pergő gondolatváltások, újabb és újabb ötletek vágtató ritmusából pihenünk, de csak egy pillanatra. Amint megköszönjük a feketét, nevetve mondja.

 

– „Er sagte Dank. / Sie sagte Dank. / Er, Sie, Es sagte Dank…” Nem kell megijedni – ez egy vers, vagy legalábbis annak készült. Londonban hallottam a szerző előadásában egy összejövetelen. Mi ez? Művészet, modern művészet? Lám, első pillanatra annak látszik, hiszen a sokkhatás alól nehezen tudjuk kivonni magunkat. Velem is ez történt, ám másodszori hallásra már csak unalmas szavak halmaza volt. Alkotóját nem merném modern művésznek nevezni, inkább csak amolyan aktualista, a jelen balekja. Balek azért, mert erőlködve akar újat hozni, a tartalmi űrt pedig ijesztő formákkal próbálja leplezni.

Viszont a modern művész meghasonlott lény, hiszen nehéz megtalálnia helyét ebben a deromantizált világban. Mindennek az indulópontját már az avantgárd jelzi, ezért oly népszerű ma például Apollinaire. Verseinek nagy része hangulatokra épül, akár egy Chagall-kép, mellyel szemben meddő próbálkozás a régi értelemben vett mondanivaló kutatása. Egy térben plasztikus pillanatot, az ihlet pillanatát adja vissza. Logikailag ezt sohasem lehet megmagyarázni, mégis szépnek és igaznak érezzük.

Szorosan kapcsolódik ehhez a színház örök problémája: a színházi jelenlét. Hiába ragyogó egy darab, ha nem érzem, hogy ott ülök a mű születésénél. Hiszen a leírt dráma csak a színpadon érik teljes művé, így aztán előadásról előadásra változik, alakul.

 

A fentiek szellemében két dráma született, mintegy az elvek mércéjeként. Őszintén reméljük, hogy a 25. Színházzal folytatott megbeszélések eredményeként mihamarább viszontláthatjuk színpadon a szerző megfogalmazása szerint e két „abszurdnál is abszurdabb” drámát.^*

„Mérd az időt, /de ne a mi időnket…”^* – dobtuk oda a kapun kilépve a Körút öreg órájának, mikor durván figyelmeztetett bennünket az idő megállíthatatlanságára.