Kedves lemezeim^*

– Kezdjük Bachhal. Tulajdonképpen erről, azt hiszem, már egyszer beszélgettünk, hogy számomra a zene birodalma nemrég nyílt meg. Lehet olyan tíz-tizenkét éve, és épp Bachhal. Bach számomra valahogy túl van a művészeten. Bachhal szemben olyan dilettáns vagyok, mint az életemmel vagy a természettel szemben. Olyan dilettáns, mint a tengerrel szemben. És aki a művészet egy bizonyos területén tudatos, vagy legalábbis úgy érzi, hogy tudatos, annak a számára végtelenül jó találkozni olyan művészettel, ahol a tudata kikapcsolódik, és teljesen gyermekien viszonyulhat hozzá. Számomra ezt jelenti Bach. Bizonyos tudatos irodalmi problémákat gyermeki módon tudok ellenőrizni vagy korrigálni a zenét hallgatva. Ez számomra a zene. Például a zenében – szemben az irodalommal – én nem a modernekhez vonzódom, hanem a régiekhez. A régiekhez, mivel a művészetben lényegében nincs evolúció. Úgy vagyunk a művészettel – és ez kivált a zenénél érvényes számomra –, mint életünk különböző korszakaival. Gyerekkorunkban tudunk valamit, azt elfelejtjük, akkor a kamaszkorban újra megtudunk valami mást, de elfelejtjük a gyerekkor tudását; a férfikor újra új tudást jelent, de ez nem fejlődés, csak más. Innét van az, hogy minden művész vissza-visszamenekül – öreg művész a férfikorához vagy a felnőtt művész a gyerekkorához. Általában a gyerekkorhoz menekülünk újra és újra vissza, hogy tisztázzuk, elmélyítsük azt, amit az időben és a tapasztalatok során megtanultunk vagy megtanulni véltünk. Bach számomra egy ilyen rendkívüli és kimeríthetetlen tanulság, úgy, mint a természet, úgy, mint az életem a maga kifürkészhetetlenségével. Egyik kedvelt gondolatom, hogy van Bachnál valami, amit a modern művészetben elfelejtettünk, amit én úgy mondanék, hogy a modern művészet fél az unalomtól. Valamiféle tériszonnyal unalom előtti műveket teremt, frappírozni kíván, míg a nagy művészet beépítette az unalmat, amely egy nagyon nagy tartomány, mert idetartozik például a testi szenvedés is, a maga monotóniájával. A nagy művészet valami formában unalmon túli, testi szenvedésen túli. A modern művészet valahol unalom előtti és a testi szenvedést is valahogy kívülről oldja meg. Valahogy úgy, mint egy exhibicionista… szóval sokkal inkább exhibicionáló. Na most az irodalomban valahogy az ember inkább él együtt a kortársakkal, inkább van kiszolgáltatva a kor gyöngéinek – viszont egy idegen művészetben, amilyen a zene, ott sokkal inkább tudok ilyenfajta, mondjuk kortalanabb lelkiismeret-vizsgálatot tartani.^*

 

*

 

– Én tengert mondtam az előbb Bachra, de a Musikalisches Opferben számomra az a csodálatos, hogy ott Bach engem nem a tengerre emlékeztet, hanem olyan erdőre, ahol a fák ágai mozognak, írnak, írnak a levegőbe, tudod, kifogyhatatlanul írnak, írnak, az ember megérti, elfelejti, nem érti meg, ez egy… ez számomra mindig… ez a csecsemők nagy szórakozása. Nézni az ágaknak ezt a furcsa ákombákomát, ami a legtisztább beszéde a természetnek, a legtisztább írásjegye, ugyanakkor megfejthetetlen persze – hát ez nekem a Musikalisches Opfer.

A Goldberg-variációkban – nincs rendkívüli ízlésem – mindjárt, mikor megvettem a lemezt, olvastam a borítólapon, hogy a 26. tétel egy híres romantikus tétel, és hát tényleg kiválik a műből, Bach összes erényét tartalmazza. Itt ebben a 26. romantikus tételben Bach tényleg valami egészen lehetetlent művel, mert elővételezi a teljes romantikát, azt lehetne mondani, hogy esszenciálisan Chopin vagy esszenciálisan Schumann – és úgy érzem, hogy Ružičková ezt hangsúlyozottan érzékelteti az előadásmódjával^* –, de azzal a különbséggel (majd később fogunk romantikusokról beszélni), hogy a romantika az a nosztalgia, ugye… az a nosztalgia. De ez egy olyan nosztalgia, Baché, amely valahol a centrumban marad. Ettől valami olyan rettenetesen romantikus és nem romantikus, és annyira feszült, hogy tényleg azt hiszem, ez a zeneirodalom egyik legpéldátlanabb remeklése.

 

*

 

– Nagyon szeretem a romantikusokat. Például nagyon szeretem Chopint (most nem tettünk ki Chopin-lemezeket), aki a zongorán oly tökéletes törékenységgel és invencióval beszélt, ami szintén egyedüli. De szeretnék beszélni az öreg Schubertről, aki számomra például sokkal többet jelent Beethovennél. Beethoven számomra minden kitűnősége ellenére egy olyan titáni alkat, aki nem tud eljutni a szabadságig. A legérzékenyebb, legátszellemültebb tételeiben is én a börtön, a bezártság jelenlétét érzem. Én nem tudok összehasonlításokat tenni… ugye a romantikát végtelennek és formátlannak mondjuk, de ugyanakkor számomra mindig a börtönt is jelenti a romantika. Ahogy például – mit tudom én – Bachnál ez a kérdés így nem vetődik fel. Vagy akár Mozartnál sem, ugye? Minél nagyobb ez a formátlanság, a nosztalgia, az elvágyódás, a határtalanság, annál inkább jelen van egy leláncoltság. Szóval ez a titánok, a Prometheuszok… a bezártaknak a zenéje. Az öreg Schubertnél van viszont valami gyerekkori nosztalgia, úgy látszik, a gyerekkori romantika, a gyerekkori nosztalgia képes átlépni ezen a börtönrácson. Kikészítettem a Schubert-kvintettet, amit az öreg Gabriel Marcel filozófustól kaptam,^* együtt hallgattuk – ő már vak, olvasni nem tud hosszú ideje, napi tíz-tizenkét órát hallgat zenét –, s itt szólal meg oly csodálatosan a romantika, hogy valóban az ember úgy érzi, nincs fejlődés a zenében, hogy ez újra egy rendkívül érvényes, tiszta és pótolhatatlan állomása a zeneirodalomnak. Az új kötetemben írtam is egy rövid verset, nem Schubertnek ajánlottam, de rá gondoltam. Ezt még elmondanám, mielőtt a lemezt lejátsszuk. Kivált a lemeznek van egy tétele, ami lehet, hogy tévedek, de számomra mindig olyan, mintha cigányok adnának szerenádot télen, és aztán mennének a havazásban. Nem tudom, hogy ez tényleg cigánytétel-e. S erre írtam ezt a kis rövid verset, címe: Baleset.

 

Madarak vérzik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, ez a gyönyörűségen ejtett örökös baleset.

 

*

 

A templom [Párizsban]^* egy kertben állt, a fákon gyertyák, mécsesek égtek. Maga a templom olyan volt, mint egy emeletes dácsa, a templom közepén gyertyák közt egy fiatal, hófehér ruhába, szinte menyasszonyi ruhába öltözött mongolidióta lány állt, akit az egész közösség végtelen szeretettel megcsókolt. A szertartás előtt a jövésmenés arra emlékeztetett, hogy ez nem is templom, nem is Isten háza, hanem Isten istállója. Itt éreztem át – minden pejoratív jelző nélkül –, hogy az a kultúra, ahol én felnőttem, és amit a magaménak érzek, és amit végtelenül szeretek, tulajdonképpen a kultúra istállója. Nálunk teljesen mást jelent az idő, nálunk jelen van még a népművészetnek az időtlen – Isten istállójára vagy a kultúra istállójára emlékeztető – atmoszférája, olyan értékekkel, a gyöngédségnek, a szépségnek, a tisztaságnak, mondjuk azt, a szolgálatnak olyan jegyeivel, amit többé már nem fogunk tudni megismételni. Ez egyszerre szép, és egyszerre tragikus.^* Az ehhez való hűséget én, aki mondjuk stilárisan soha nem voltam népi író, mindig kötelezőnek éreztem. Amikor a költészetem elérkezett egy bizonyos intellektuális zsákutcába, olyanfélébe, amire egyesek túlzással azt mondták, hogy mallarméi zsákutca, akkor eltűnődve ezeken a dolgokon, megpróbáltam nagyon könnyű kézzel írni, és rábízni magamat ennek a sokkal ősibb, sokkal tisztább, sokkal mélyebb, öntudatlanabb és tudatosabb kultúrának a sugallatára. Hogy ez aztán mennyire sikerült, azt nem tudom, de személy szerint mégis megkönnyebbülést hozott számomra, mert összefirkáltam két-három hét alatt hatvan verset, amire azelőtt egy másfajta tartással képtelen lettem volna. Amit most elmondtam, látszatra kívül esik a zenei műsoron, de hiszen zenével kezdtük, orosz zenével, és úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy ezt a lemezt játszottam le vagy kértem lejátszani utoljára, mert az, amit utoljára írtam, valamiképpen korrespondál ennek a zenének a szellemével és azzal a fajta korrekcióval, amit én Bachhal kapcsolatban beszélgetésünk során kezdetben említettem. Elmondanék két ilyen verset utoljára, ennek a szép húsvéti éjszakának az emlékére ajánlva, utólag.

 

(Elmondja a Vesztőhely télen és a Nincs több című verseket.)

 

Kit fölvezetnek? Kik fölvezetik? Vágóhíd vagy vesztőhely? Ki és kit öl? Ember öl állatot vagy állat embert? S a zuhanás, a félreérthetetlen, s a csönd utána? S a hó, a téli hó? Talán száműzött tenger, Isten hallgatása. Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.

 

*

 

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, az a bizonyos merev tekintet, mely szigorú, akár a nap, és berajzolja komoran és ugyanakkor fényesen a vágóhidak s a földi királyok színehagyott, szomorú méltóságát. Ezek a szemek, egyedűl eme pillantások méltóak észrevenni a halált és a virágok átöltözködését. Egyedűl ők tudják elkiáltani a világ minden bánatát, és egyedűl ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.