Poetry International 72^*

– János, mikor hangzott el első ízben versed Angliában? Angolul vagy magyarul…

– Angolul, magyarul egyszerre hangzott el, ez tudtommal a 69-es költőfesztiválon volt Londonban az Elizabeth Hallban.^*

– Magad is ott voltál. Azért hangzott el magyarul, mert magyarul Te mondtad.

– Igen, nagyon jó megoldás volt ez az angolok részéről. Úgy volt, hogy először mondták el angolul a verset, és utána én magyarul. Tehát a közönség már egy ismert versnek kapta meg a személyes akusztikáját.

– Emlékszel, hány vers hangzott el abban az időben?

– Kétszer mondtam akkor verset, öt-hat vers hangzott el kétnyelvűen az első alkalommal és a záróünnepségen vagy -felolvasáson kettő.

– És most, idén hány versed hangzott el?

– Idén háromszor olvastam fel. Először hét verset…

– Ez volt múlt pénteken.

– Ez volt múlt pénteken, igen, akkor szombaton műsoron kívül a Frankfurtot mondtam el, és vasárnap két verset, ez újra egy zárófelolvasás volt.^*

– Mondd, az angol rádióban is szerepeltél és van lemezen hangod, versed?

– Igen, 71-ben jelent meg,^* de most kaptam kézhez, a 69-es költőfesztiválnak kétoldalú lemezét. Itt szintén kétnyelvűen hangzik el a Harbach, az Introitusz, a Ravensbrücki passió és A szerelem sivataga.

– Ki van még a lemezen?

– Auden, Ritszosz…

– … a görög Ritszosz…

– Igen, Robert Creely…

– És úgy emlékszem, Ogden Nash, nem?

– Ogden Nash, aki azóta meghalt.

– Szóval nagyon jó társaságban vagy.

– Igen.

– Mondd, ki fedezett fel az angolok számára téged? Van erre vonatkozólag valami emléked?

– Hát időrendben én ezt nem tudnám neked megmondani, mindenesetre kint élő magyar költőknek, literátoroknak, érzékeny civileknek nagy szerepe volt. Úgy érzem, egyáltalán nincs recept, a vers annyira érzékeny anyag. Kell, hogy valaki nagyon szeressen egy költőt, s hogy személyes odaadással – nem akarom ezt a szót használni, hogy szerelemmel – próbálja közvetíteni.

– Az angolnak kell „szerelmesnek” lenni vagy a magyarnak?

– A magyarnak.

– A magyarnak, aki az angol felé közvetít.

– Igen, így. Na most, hogy talál-e egy angolt, ez a véletlennek és a csodának egy második etapja, mint a rakétáknál… És hogy ez az angol jó költő-e – sőt, azt kell mondani, hogy kitűnő költő-e…? És a harmadik nagy kérdés, hogy van-e affinitása.

– Az angol költőnek a magyar költőhöz.

– Igen.

– Ez végeredményben mindegyik magyar költőre vonatkozik, akit át kell adni.

– Mindegyikre, mindegyikre.

– Gondolok itt – rajtad kívül – József Attilára, Nagy Lászlóra, Kassák Lajosra, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre, mert hiszen 1971 és 1973 között az említettek – és Illyés Gyula és még mások – megjelentek és megjelennek angolul.^* Vagyis amit mondtál – affinitás, szerelem, csodálatos találkozás –, ez végeredményben azt hiszem, kell hogy működjék. A te esetedben elsősorban kinél, melyik angol költőre gondolsz?

– Én elsősorban Ted Hughes-ra gondolok, akivel most már valóban baráti kapcsolatom alakult ki, túl a költői affinitáson. Nagyon boldog voltam, utolsó találkozásunkkor meghívott vidéki házába, hogy bármikor tölthetek ott egy hónapot. Hozzátette, hogy itt élt Emily Brontë és itt írta az Üvöltő szeleket.

– Azon a környéken.

– Azon a környéken, két kilométerre az ő házától.

– Hát akkor bizonyos fokig – áttételesen szólva – Nemes Nagy Ágnes közelébe kerülsz, mert az ő költészetének a hangjában valami megismétlődik az Emily Brontë lírájából.

– Igen?

– Hogyne, úgyhogy ti otthon is – legalábbis a mi szemléletünkben – nem vagytok egymástól távol, tehát hogy úgy mondjam, egy kicsit abba a környezetbe kerültél vissza, amelyik környezetben a Nemes Nagy Ágnes lírája kialakult. Emily Brontë lírája – persze egy romantikus és történelmi stílusban – nagyon emlékeztet Nemes Nagy Ágnesre. Igénybe veszed ezt a meghívást?

– Szeretném.^* Brontë az egyik nagy szerelmem. Én a nagy szerelmekből élek. Két nőnek volt így nagy szerepe az életemben. Az egyik Emily Brontë, akinél oly csodálatos az általad előbb említett romantika, hogy szerintem már hiperrealizmus, míg Jókai csak romantikus. Van valami hasonló, de Brontë ezt egy csodálatos realizmussal művelte.

– És ki a másik?

– A másik Simone Weil, aki szintén Angliában halt meg, bár francia volt. Az éjféli beszélgetésünk során kiderült, hogy Ted Hughes kivételes rajongással szereti Simone Weilt, és korunk legizgalmasabb szellemének tartja.

– Kérlek, ez nagyon érdekes, itt van tulajdonképpen az affinitás gyökere. Magamat kell plagizálnom, én egyszer leírtam rólad azt, hogy lírád, Pilinszky János lírája bizonyos fokig Simone Weil szabad magyar lírai parafrázisának tekinthető, és nem hiszem, hogy a költő Pilinszky János ezt megtagadná.

– Nem, semmi szín alatt. Erre büszke vagyok, ha igaz, de érdekes, Jugoszláviában valaki egy hosszú kritikát írt rólam, és ott kimutatta a Weil-hatást az Oratóriumra.^* A dolog annál szebb, mert az Oratóriumot én két évvel azelőtt írtam, hogy egyáltalán egy sort is ismertem volna Simone Weiltől.^* Viszont ez épp a valódi és mély összefüggés…

– Nagyon is. Talán humorosabb az én példám: mikor visszajöttem Franciaországból, mint egészen fiatal író, egy novellámat elfogadta Zolnai Béla a szegedi Széphalomba. Le is közölte. Nem ismertem személyesen, és azt üzente nekem, hogy tetszett a novella, de vigyázzak, túlságosan Girodoux hatása alatt állok. Erre beszaladtam a legelső könyvesboltba és megvettem Giraudoux-t, mert addig egy sort se olvastam tőle. És valóban a hatása alatt álltam, de csak utólag, miután a novellát megírtam.

Mondd – térjünk vissza Ted Hughes-ra –, van-e arról emléked, hogy amikor fordított Téged – annak ellenére, hogy nem tud magyarul –, megérezte, hogy miről van szó? Szóval vannak-e bizonyítékaid arra nézve, hogy az általad említett affinitás, költői rokonság, lélekrokonság működött bizonyos szavakban vagy ahogy észrevett dolgokat; a nyersfordítást hogyan kezelte, van-e erre vonatkozólag valami emléked?

– Ő egy nagy, csöndes óriás. Hatalmas koncentrálóereje van. Egészen kivételes költő, de alig beszél. Az intellektuális élete tökéletesen rejtett. Majdnem egy vadember benyomását kelti.

– Úgy érted, Kalibán.

– Igen. Itt csak apró jeleket kap az ember, de azok annál meggyőzőbbek.

– Na most visszatérve a kérdésemre: Ő milyen szövegből dolgozott?

– Nyersfordításból.

– A nyersfordítást ki készítette?

– Pontosan nem tudom, többen dolgoztak.

– És ő hogyan érintkezett veled? Érintkezett veled a fordítás során? Kérdezett tőled valamit?

– Utólag. Mikor már a versek készen voltak.

– Milyen nyelven?

– Franciául. A nővére franciául közvetített.

– Ted Hughes nővére franciául közvetített. Te franciául beszéltél, és a francia–angol tolmács köztetek Hughes nővére volt.

– Igen.

– Kérdezett tőled valamit?

– Apró részleteket.

– Tudsz erre példát?

– Igen. Egyet mondok el, ami nagyon egyszerű és nagyon plasztikus. Az egyik versemben azt a kifejezést használtam, hogy „puha éj”. A francia tolmácsolás szerint kétséges volt a doux-douce szó.

– Doux-douce, vagyis édes…

– Vagyis a nyersfordító szelídnek fordította, „szelíd éjszakának”. Összefüggésében így is értelme volt a jelzőnek, de számára gyanús volt. Megkérdezte – mondom: nem, puha, úgy, mint egy kelme. Erre ő azt mondja: úgy fordítottam.

– Vagyis mou-molle. A különbség pedig angolul, hogy a szelíd az gentle, a puha pedig soft. Teljesen más a vetülete és az akusztikája a két szónak.

– Igen.

– És ezt ő megérezte.

– Rögtön. Ugye elfelejtettem már, ez 69-ben volt, vagy 70-ben, most nem vagyok már biztos, mert 70-ben is volt egy közös felolvasásunk, ami egy majdnem önálló est volt – még volt egy amerikai költőnő –, te ott voltál akkor.

– Ott voltam, az is Londonban volt, emlékszem, 1970-ben.

– Az egy hosszabb est volt, nem tudom.

– Ott tizenegy verset mutatott be, ott is te olvastál magyarul, ő pedig angolul.

– Azt hiszem, akkor volt ez a megbeszélésünk.^*

– Na most a közönség, a publikum, az angol publikum. Mik a benyomásaid róla most, hogy másodszor is találkoztál velük az Elizabeth Hallban, mégpedig nagy tömegben, ezren felül hallgattak. Azonkívül Te Németországban, Bécsben is, máshol is olvastál fel, tehát vannak élményeid, közönségélményed. Erről tudnál valamit mondani? Angol közönség, más közönség – mi a felvevőképességük, hogyan reagálnak?

– A kérdés nagyon érdekes. Részt vettem nemzetközi felolvasásokon különböző országokban, és azt mérném mondani, szinte földrajzi egymásutánban változik a közönség. Ausztriában – ezt nem kritikával mondom – a nagy neveknek nagy taps jár, a kisebbeknek kisebb, szóval van egy ilyen sznobisztikus terror.

– Császári vagy királyi hierarchia?

– Hierarchia, amit nem nagyon mernek átlépni.

– Az irodalomban is van udvari tanácsos és segédhivatalnok.

– Igen. Őszintén szólva egy kicsit ezt még Franciaországban is éreztem. Angliában egyáltalán nem. Félelmetes pontossággal reagál a közönség, legalábbis mondjuk ösztöneit, spontán érzéseit tökéletes pontossággal fejezte ki. Nem mondom, hogy ez tévedhetetlen ítélet volt, de minden esetben független. Egyedül a pillanattól függött, a pillanatnyi értéktől vagy benyomástól. Egy nagy nevet esetleg jobban megtapsoltak az elején, de nem feltétlenül a végén – aszerint, hogy hogyan vagy mit olvasott. A közönség impressziója halálpontos és minden vonatkozástól független volt. Se politikum, se hírnév, se kor, öltözék, se semmi nem befolyásolta ezt a döntést.

– A vers befolyásolta.

– Egyedül a vers és mondjuk a felolvasásnak, a személyes kontaktusnak a minősége.

– Az volt az érzésed, hogy ez a legfüggetlenebb publikum.

– Ez a legfüggetlenebb publikum, amivel találkoztam.

– Végeredményben pár évvel ezelőtt nem így volt, és minél jobban visszamegyünk a múltba, annál kevésbé volt így – a költészet az utolsó években vált ennyire, hogy úgy mondjam, közszükségletté itt Angliában. Ebből a szempontból London ma jobban hasonlít Budapesthez, mint azelőtt. Mivel magyarázod ezt, mi az oka? Van erre elgondolásod, hogy miért van most nagyobb érdeklődés az idegen irodalmak, és ezen belül a kis népek iránt, mint azelőtt, mert kétségtelenül van.

– Igen… Énnekem az az érzésem – mert ugye a hallgatóság java része fiatal?

– Ó, túlnyomóan az.

– … aki egy rendkívül felgyorsult világban él és valami olyan érzése lehet, hogy az értelem már nagyon nehezen tudja – a tiszta értelem, a tiszta ráció – osztályozni, definiálni azt, ami benne, körülötte, ösztönvilágában, sorsának a mélyén lejátszódik. És így nyúl valahogy a költészethez, amely talán szintén nem tudja definiálni ezt a csomó új és kiszámíthatatlan benyomást, jelenséget, érzelmet, ellentmondást, de kifejezi, napvilágra hozza, szemlélhetőbbé teszi – betársul. Betársul ebbe a sokszor nagyon magányosnak hitt, holott nagyon kollektív élménybe, az újdonságnak ebbe a záporába, illetve annak megfejtésébe. Ez az egyik. A másik az, hogy a világunk egy lett.

– Úgy érted ezt, hogy kicsi lett.

– … kicsi lett. A Föld hazánk lett. Mondjuk itt olcsó lenne az asztronautákra hivatkozni, de kétségtelenül, mikor azok hazafele jönnek, az első impressziójuk az az öröm, hogy újra a Föld vonzásában vannak. Tehát a Föld mint haza ilyen értelemben – a technika világán belül – megszületett. Később érkeznek, közelednek egy kontinenshez, az ő kontinensükhöz, és aztán az ő hazájukhoz. És gondolom, hogy ezek a nagyon erős képek és új szituációk, új emberi szituációk a testvériségnek, az összefüggéseknek egy új hálózatát fogják megszülni.

– Mondjuk, azt lehet mondani, hogy bizonyos fokig, a vers hallgatása erejéig valami globális testvériség van kialakulóban.

– Igen.

– Értem. Talán szerepet játszik az is – ezt nem tudom, gondoltad-e -, hogy elsüllyedt a gyarmatbirodalom, és ezért aztán az angolokban nagyobb az alázat, mint azelőtt, mint például Tennysonnak a korában. Amilyen helyzetben Auden van, nem lehetne elképzelni Tennysont, aki a világbirodalomnak volt az udvari költője. Szeretnék azonban még valamit kérdezni. Odahaza általában vannak népiek és urbánusok, és elég nagy különbséget látnak a hazaiak a saját költőik között. Én azt tapasztalom, hogy idekint az angolok ezt sokkal kevésbé látják. Mi ennek az oka? Vajon az, hogy valamennyien egzotikusak vagyunk a számukra? Mi volt a Te benyomásod, mert hiszen ők azért nemcsak téged fogadnak érdeklődéssel, ők Weöres Sándort, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Illyés Gyulát is olvassák, és kezdik megismerni. Van-e tapasztalatod arról, hogy köztetek tesznek különbséget, mint a magyarok, olyan alapon, hogy urbánus és népi? Azt hiszem, hogy ilyen megkülönböztetést ők nem tesznek. Te egzotikus költő benyomását teszed rájuk vagy nem? Betjamen is hallgatott téged, Auden is hallgatott téged – szóval nagynevű, világhírű angol költők is hallgattak. Mit tudsz az a benyomásukról, mi az ő képük Pilinszkyről?

– Nézd, erről így nem beszélgettünk. Betjament mondtad, ő odajött az utolsó felolvasásomkor és azt mondta: Uram, a könnyeimmel küszködtem a felolvasása alatt.

– És mi volt a felolvasásod?

– A Fabula^* című versem és a Ravensbrücki passió – akkor, amikor Betjamen ott volt és ezt mondta. Nézd, költészetről sokat nem beszélgettünk egymással, nem volt konferencia. Ugye nagyon kialakult egyéniségek voltak jelen, a legkülönbözőbbek, gondolok például Rühmre, aki osztrák, konkrét költő, és akiből tulajdonképpen Handke is jött. Akkor Auden egészen más, és Betjamen… szóval mindannyian annyira különbözőek voltak… mindenki körül csoportosultak emberek, a költők túlzottan nem érintkeztek egymással, és ha érintkeztek, akkor poharat koccintottak és elmentek.

– Vagyis itt, ezen a ponton úgy viselkedtek, mint Magyarországon.

– Mint a magyarok… de nem lehetett, tényleg nem volt erre alkalom, mert konferencia soha nem volt.

– Mindent összefoglalva az az érzésed, hogy szívesen visszajönnél és szívesen részt vennél megint nemzetközi költői fesztiválon?

– Hát hogyne. Na de egyhamar most nem, én már kétszer voltam.

– De sor kerülhet arra, hogy ezt is lemezre veszik. Van erről szó?

– Lemezről nincs szó, de hát várom a könyvemet, mert ez végül elindult.

– Ezzel akartam tulajdonképpen befejezni. Mikorra várod a könyved megjelenését?

– Azt hiszem, hogy mind a kettő ez évben még kint lesz.^* A Penguin-kiadás, amit David Wevill fordít, és amivel nagy nehézségek voltak, mert David Wevill eltűnt valahol Amerikában, és senki nem tudott vele érintkezni. Most gyönyörűen dolgozik és úgy néz ki, hogy szeptember elsejére befejezi a munkát.

– És a másik köteted? Azt Ted Hughes fordítja.

– Azt Ted Hughes fordítja.

– És kinél jelenik meg? Azt hiszem, Oxfordban.

– Azt hiszem, az Oxford Kiadónál.

– Úgy van. Illetőleg Oxfordban jelenik meg egy újabb kiadónál.

– Weissbort a kiadója. Valahol a kiadó összefüggésben van az MPT-vel.^* Ez egy új sorozat lenne.

– Nem Weissbort a kiadó, csak összefügg vele, egy más ember csinálja. Azt mondd meg nekem, hogy a két kötetben azonos versek vannak vagy…

– Részben igen.

– Részben azonos versek kétféle fordításban. Hát igazán elmondhatjuk azt, hogy nagy fényűzésben élünk: egy magyar költőt az angolok két angol költőnek az interpretálásában is hallhatnak. Köszönöm szépen.