Első zenei élmények^*

– A zene elég későn nyílt meg számomra a maga teljes jelentőségében, bár énekeltem például kórusban. Az egyik ilyen nagyon szép kórusélményem, mikor Bárdos Lajosnak tanultuk egyik zsoltárját – amit aztán sok iskola énekelt el együtt, de mindegyik iskola külön tanulta meg –, és a végén nagyon sokáig ki kellett tartani egy hangot. Mikor már készen voltunk, eljött Bárdos meghallgatni. Elénekeltük, nagy kínnal kitartottuk a hosszú hangot a végén. Akkor ő átvette a karmesteri pálcát és azt mondotta: az utolsó hangot úgy kell kitartani, hogy mindenki akkor vesz lélegzetet, amikor akar, és akkor a végtelenségig ki lehet tartani a hangot. És elkezdett vezényelni. Bár a mi zenetanárunk nagyon muzikális ember volt, de hogy a karmester létezik, ezt akkor tapasztaltam először, mert tényleg úgy énekeltünk, mint az angyalok, és a végén percekig kitartottuk a hangot. Ez minket is annyira magával ragadott, hogy Bárdos óriási tapsot kapott tőlünk, a kórustól.

A zene szeretete az érdekes módon sokkal később született meg bennem, nem gyerekkorban.

– Hát nem baj, hogy nem a gyerekkorban. Az első motívumot már mondtad, de mikor kezdett benned a zene iránt komolyabb érdeklődés születni?

– Azt hiszem, hogy attól született meg olyan nehezen, mert egyrészt nem voltam olyan muzikális, másrészt gyerekkoromban zongoratanulással gyötörtek, ami tényleg csak kínszenvedés volt számomra.^* Mondom, nagyon-nagyon későn született meg, nem olyan régen, talán tíz esztendeje. Nem szégyellem bevallani, hogy a rádióban Bach H-moll szvitjét játszották. Én nem tudtam, hogy az a H-moll szvit, csak van az a gyönyörű utolsó vagy utolsó előtti tétel, az a gyors tétel, amit aztán dzsesszre is megcsináltak, és egyszerre valami olyan öröm fogott el ezt hallva, hogy tényleg a fajsúlyom megváltozott. A rádióújságban rögtön megnéztem, mi ez? Bach: H-moll szvit. És Pernye Andrást,^* akivel intellektuálisan érintkeztem már előzőleg, teljes komolysággal megkérdeztem, hogy Bach nagyon sokat írt? Azt mondta: rengeteget. – Hát akkor nagyszerű! – mondtam, mert féltem, hogy nem írt eleget, annyira tetszett. És bizony szomorú, de hát mégse volt későn, mert akkor aztán lényegében minden Bach-zenét megszereztem, és akkor éveken keresztül volt, hogy napi hat-nyolc-tíz óra zenét hallgattam.

– Kárpótoltad magad.

– Kárpótoltam magamat. Úgyhogy ma azért, ha nem értek is a zenéhez, de hogy a zene bizonyos pillanatai mit jelentenek, és hova juthatott el a zene, milyen régiókba tudott behatolni, arról azért van némi képem.

– Mondd, és a költészet, a versek, azok már gyermekkorodban is izgattak, tehát írtál már egészen korán, mondjuk ebben az időben, kilencéves korodban verseket?

– Igen, írtam, azt hiszem, nagyon rossz verseket, néhányat, bár talán… Sajnos, ezek elvesztek, mert a lakásunk a háborúban leégett, de azt hiszem, már különben sem voltak meg.^* De például elkezdtem egy regényt is írni tizenhárom éves koromban, valami rémtörténetet. Hogy mi a költészet, a vers, az aránylag hamar beért bennem. Nem az iskolában, mert ott a Toldit elemeztük, és én végtelenül unalmasnak találtam ezeket az elemzéseket. Ellenben tizennégy éves voltam, mikor beszabadultam az önképzőkörbe. Nekünk még akkor nem lett volna szabad bemenni, csak a fölsősök jártak oda. Fölsősök az ötödikesek voltak, akkor nyolc gimnázium volt. Azt hiszem, negyedikes vagy harmadikos lehettem, már nem is tudom. És egy óra alatt megismerkedtem ott Verlaine-nel, Baudelaire-rel, Poe-val, Claudellel, Adyval. Úgyhogy hát teljesen megfertőzve távoztam. És őket tényleg megértettem, szóval tőlük tudtam meg azt, hogy mi az irodalom. És akkor ugye ez visszavetődött a régiekre. Úgyhogy Karinthynak igaza volt, hogy az irodalomoktatást nem a régiekkel kéne kezdeni, hanem a modernekkel, és úgy menni visszafele. Mert azt a fajta aktuális izgalmat, hogy rólunk van szó, azt azért csak a modernekben kapjuk meg. És ha egy népnek nincs modern művészete vagy nincs mai művészete, akkor minden múzeuma fölösleges. Annak nincs értelme. Tudnillik a művészet nem a pedagógia vagy a kultúra tárgya – azzá lesz, van egy ilyen funkciója is, de amikor születik, intenzív élet. Intenzív, gyötrődő, kereső – a mi életünk, az én életem.

– Hát ha már zenéről és versről volt szó, akkor természetesen nem maradhat el az a kérés, hogy mondd el egy versedet ebből az alkalomból. Ha van valami aktualitása, akkor esetleg azt is mondd el, hogy miért éppen azt a verset választod, amit hallunk.

– Indokul csak annyit tudok mondani, hogy ez az utolsó, amit írtam. A címe Szent lator és…

– Ez kötetben olvasható?

– Kötetben olvasható. Törőcsik Marinak ajánlottam.^*

 

Akkorra már belepték a legyek túl az agónián túl a tetanuszon, és messze túl szögeken, sebeken se tárgy, se test nyilvánosan között se ácsorgás (behorpadt szentségtartó), se röpülés barát, barátság mindörökre.

 

– Most nagyon közel vagyunk az Operaházhoz. Gyermekkorodban is itt laktál valahol Pesten? Hol töltötted a gyerekkorodat?

– Gyerekkoromban a Károlyi utcában laktam.^* – akkor gróf Károlyi utcának hívták –, azt hiszem, ma Horváth István utca a neve. A Károlyi-kert volt a szomszédságunkban, akkor még fallal volt körülvéve.

– Akkor ott hangversenyek még nem voltak…

– Még nem voltak hangversenyek. Nagybácsikám,^* akiről mint első említésre méltó zenei élményemről szeretnék beszámolni, szintén a közelben lakott, a Magyar utcában, míg Berlinbe nem utazott. A berlini operaháznak volt a hőstenorja tíz éven át, és közben négy éven keresztül énekelt Bayreuthban címszerepet, méghozzá Lohengrint és Tannhäusert. Hozzá fűződik az első nagyon emlékezetes zenei élményem, ami nem tisztán zenei élmény, hanem az a furcsa érzés, hogy valakit, akit nagyon közelről ismerünk, akivel horgászni megyünk, együtt nyaralunk, nem tudom mi, azt egyszerre a színpadon látjuk valami képtelen, félelmes történet közepette. Érdekes, ezt az élményt azóta is őrzöm, és azóta sem tudok kellő, adekvát figyelemmel olyan színészeket követni, akiket nagyon ismerek. Azokért én úgy aggódom, de nem azért, hogy rosszul játszanak, hanem hogy elesnek vagy betegek lesznek közben, szóval valami abszurd történik velük, és féltem őket ettől az abszurditástól. A nagybácsikám akkor a Városi Színházban vendégszerepelt, és ugye a zenei kíséret, Wagner zenéje ezt az abszurd élményt még inkább fölfűtötte.

– Hány éves lehettél?

– Akkor olyan tíz, sőt még talán tízéves se voltam, mert a Károlyi utcában tízéves koromig laktunk – mondjuk kilencéves.

– És akkor a Városi Színházba miatta kerültél el, hogy őt hallgasd meg.

– Igen, hogy őt hallgassuk meg. Ő hazajött ugye, és akkor a család kapott egy páholyt tőle, s így elkerültünk én és a nővérem is, apámmal, anyámmal.

– Emlékszel az előadásra?

– Emlékszem az előadásra. Nézd, mondjuk azt, hogy nagy énekes vagy jó énekes, ezt én nem éreztem akkor. Az egész szereplés egy kicsit ilyen mitikus ködben maradt. Ugye színház után újra civilként láttam őt, majd el is utazott, ritkán találkoztunk. Nem voltunk igazán jó barátságban, mert különböző világnézeti eltérések voltak köztünk. Nem tudtam fölmérni, hogy milyen művész, mígnem négy-öt évvel ezelőtt a Magyar Rádió lejátszotta egy hanglemezét, a bayreuthi előadásról készült Tannhäuser-felvételnek, a Tannhäuser-operának a második felvonását. Ennek a felvételnek két magyar szereplője volt: az egyik Ferencsik János, aki betanító karmester volt akkor, a másik a nagybácsikám. Csupa világnagysággal énekelt. 30-as felvétel, az első vagy az egyik legelső teljes Wagner-operafelvétel, amit a Columbia Társaság csinált. 30-ban készült, és gyönyörűen, megdöbbentően szól ma is a lemez. Mikor ezt meghallgattam, akkor döbbentem rá, hogy nagyon szép hangja volt. De ami elsősorban megragadott, az az előadásmódja és a hang mögött lévő emberi intelligencia. Hát talán hallgassuk meg egy részletét.

– A gyermekkorodra, ha visszagondolsz, vannak-e olyan élmények, pillanatok, amik máig meghatározóak, akár zeneiek, akár olyanok, amik később talán versekben rezonálódtak?

– Hát ez zavarba ejtő kérdés. Nem tudnék egyes pillanatokat kiragadni, tudniillik engem állandóan és feledhetetlenül átjár a gyerekkorom. Azt hiszem, ha életkoromból ki lehet választani, hogy mi volt a legmeghatározóbb, akkor az a gyerekkor. Egyszer Debrecenben megkérdezték tőlem – kitérhetek erre? –, hogy magyar költőnek érzem-e magamat? A kérdés nem volt rosszindulatú, ezért szép nyugodtan tudtam válaszolni rá. És nem volt egészen jogtalan. Mert a gyerekkorom nagyon rendhagyó gyerekkor volt, magyar viszonylatban nagyon rendhagyó gyerekkor. Kezdem ott, amit mindig ismételni szoktam, hogy az anyanyelvet én az édesanyám nővérétől tanultam, aki szerencsétlenül járt gyerekkorában. Ő volt a mi játszótársunk, s tulajdonképpen sose vált felnőtté. Bizony az nagyon gyatra nyelv volt, amit szegény beszélt, de ő volt mindig velünk.^* Ő már harminchat éves volt, amikor mi gyerekek voltunk, s tulajdonképpen velünk valósította meg először a gyerekkorát. Hát ez volt az alapnyelvem. Úgyhogy ez elég gyatra nyelv, én sokszor éreztem is ennek a nehézségét, de amint ezt egyszer már megfogalmaztam talán, a művészetben próbáltam ezt a szegénységet kamatoztatni. Ugye úgy írtam, ahogy a Bibliában a vakok látnak, a süketek hallanak, a bénák járnak… szóval a művészetben tulajdonképpen épp az a szép, hogy nem is annyira az ember erényei nőnek föl, hanem a hibái. Azt hiszem, az európai kultúrának a legnagyobb hajtómotorja a bűntudat; az, hogy megszülte a bűntudatot az európai emberben. Ez egy hallatlan dinamizmust adott az európai kultúrának, úgyhogy nemhiába mondják azt a liturgiában, hogy „áldott bűn”. A bűnnek is megvan a maga szereposztása és a maga pillanata, és a művészetben a gyengeségeknek és a hibáknak is. A művészet nem belerögzít a hibába, hanem megadja azt, hogy az ember megváltódjon. Ez az egyik a gyerekkoromból, amit én, nem tudom miért, mindig fontosnak érzek. A másik, a rendhagyó környezet. Anyám nővére igazgatott egy javítóotthont,^* ahol csavargó lányok éltek, fiatal prostituáltak, és ők voltak az én első játszótársaim – az én játszótársaim meg a nővérem játszótársai. És ez mindörökre az úgynevezett – én ezt nem fogadom el – „társadalmon kívüli” lényekkel jegyzett el. Fenntartás nélküli szeretet volt ezekben a lányokban, és mi is rajongással kapcsolódtunk hozzájuk. Itt a „viselkedésnek” vagy a kis hamisításoknak azt hiszem a nyoma se volt. Tulajdonképpen én azóta minden emberi kapcsolatban ezt keresem, és legtöbbször egyfajta társadalmi tartás az, ami a valódi kapcsolódásaimat tönkreteszi.