A költészet igénye^*

Mint kisiskolások régóta foglalkoztunk már az osztályban költészettel; elemeztük a Toldit, a János vitézt. Én bevallom, hogy a süketek közé tartoztam, s végtelenül unalmasnak találtam ezeket az elemzéseket és ezeket a magyarórákat. Még olvasónak is rossz olvasó voltam. Tizennégy éves lehettem, amikor beszabadultam az önképzőkörbe, ahol épp a modern költészetről beszéltek. Volt egy előadássorozat Baudelaire-ről, Verlaine-ről, Rimbaud-ról, Verhaerenről, a magyarok közül Ady Endréről – József Attiláról még nem, de például érdekes, Claudelről már beszéltek, és Francis Jammes-ról is. És hát ámulva vettem észre például azt, hogy mindegyik őrültekházába került, vagy alkoholista volt, vagy vérbajban szenvedett. Szóval e rettenetesen extrém sorsok után a versek is valami hihetetlen intenzitást közvetítettek, tehát pont az unalomnak a fordítottját. Végül – talán aznap – én is elkezdtem hasonló verseket írni, s ott ébredtem rá arra az egyszerű valamire, hogy az irodalom intenzív élet. A hőfokára ekkor ébredtem rá. Aztán az értelmére vagy annak a keresésére – ez már egy nagyon hosszú folyamat volt, és majdnem a fordítottjához jutottam el. Tudnillik rém érdekes nézni századunkban a költőtípusoknak a kifejlődését: például nálunk ugye Ady Endre még királyian ül a New Yorkban, József Attila már egy kis didergő atom. És a költő mint ember egyáltalán nem különbözik a többitől – majdnem feladata, hogy a költészete ne legyen költői, mert lényegében mindannyian költők vagyunk. Folyik a világban egy ilyenfajta fölismerés, egy ilyenfajta érdeklődés. Túljutva elemi igényeken, majd bizonyos luxusigényeken, kétségtelenül a költészet igénye születik meg mindenkiben. Hogy mi lesz ennek a kifejezési formája vagy a publikációs formája, azt én nem tudom. De valamiféle egyetemesebb típus felé közeledünk újra. Nagyon érdekes, hogy sokszor leírtak olyan sorokat – engem döbbentett meg a legjobban, nem is igaz –, hogy formaművész vagyok. Erről szó sincs.

A legnehezebb ars poeticáról beszélnem, tudniillik mindig kikerültem magamban, szívem mélyén, gondolataim mélyén azt, hogy a költészetről direkte gondolkodjam. Minden egyébről [igen], de a költészetről direkte nem. Azt rábíztam a pillanat sugallatára. Sokszor ennyi volt, mint esztétikai jegy azon, amit csinálok… Fölvettem, mint egy ruhát, mint egy inget vagy mint egy nyakkendőt. A lényeg nem ez. Lehet, hogy ez nagyon súlyos tévedés, látva olyan kitűnő költészeteket, amelyeknek sikerült tisztán formai oldalról végiggondolva dolgokat tényleg elemi mondanivalókig eljutni, de azt kell hogy mondjam, mindig minden formai meggondolás nélkül írtam.

Az írásban az élmény kétségtelenül fontos, de mégse elsődleges. Amikor az ember elkezd írni, akkor még az indítóélményét is el kell felejtenie. Csak tökéletesen üres lapra kerülhet valóságos szöveg. Ez sokszor egy szó, sokszor egy kép, amiben a költőnek nem lehet nem hinnie, nem lehet nem bíznia. Ekkor kezdődik – ezt most idézőjelben mondom – a munka, tehát bizonyos értelemben a személyes rész, a tudatos rész.

Egy vers nagyon ritkán jut el a zavartalan kifejletig az első képtől az utolsóig. Van ilyen véletlen is, de ez nagyon ritka. Legtöbbször az ember belebukik – mondjuk így – az élmény, majd az előbb említett ingyenes indíttatás után a személyes munkájába; valahogy belezavarodik, valahogy elakad, valahogy belebukik. És csak ezt a bukást – mintegy a halálát, vagy mintegy az egész emberi pályafutásának, az egész életünknek a görbéjét – beépítve kapjuk meg aztán a befejezést, majdnem olyan ingyen, mint az indíttatást.

Azzal, hogy a magam részéről a folyamatot így élem át, jeleztem bizonyos értelemben a kiszolgáltatottságomat. Ez jó is, rossz is. Az az érzésem, hogy az ember, hogy az író épp ha így sikerül egy mű, akkor csinál valami tényleg általánosat. Valamit, amiben az egyéni manipuláció a legkevésbé jut szóhoz. Rettenetes primitívnek tartom azt a nézetet, hogy például az, aki a magányról ír, magánypárti költő. Az embereket abban, hogy egy futballmeccsen együtt érezzék magukat, nem kell megsegíteni. De az, hogy a magányos pillanatuknak van egy hasonló tanúja, amelyhez betársul a szerző, az író vagy a költő, ez megteremt egy közösséget, ami különben nem jönne létre. Sokszor vonaton utazva befut a vonat egy alagútba, és az ember meglát hirtelen ott egy mészfoltot mondjuk. És egyszerre valami őrült magányérzete van, azt érzi, hogy ezt csak ő látja, és milyen egyedül van ezzel a mészfolttal, holott ez az élményünk biztosan a legegyetemesebb.