Adyról^*

– Ez a királyi póz vált lehetetlenné. Ma a Lear királyt szeretjük, aki engedett az alázat kísértésének. Ady viszont királlyá akart lenni. Ma azokat a királyokat szeretjük, akik megtagadták a királyságot, és nem azokat a költőket, akik királyokká akartak lenni. Ez lehetetlen.

Vezér: De a másik pillanatban ő is alázatos volt.

– A másik pillanatban. Ő egyszerre akarta ezt is, azt is. Nem lehet egyszerre két lovat… Aki igazán lemond a királyságáról, az az igazi király ma, az a Lear király. A Lear király ezért az egyik legaktuálisabb darab ma.

Vezér: Figyelje meg, hogy Ady csak addig akart király lenni, amíg el kellett magát ismertetnie.

– Ez taktika, ez egy politikus dolog. Egy költő nem lehet taktikus.

Vezér: Egyébként Ady politikus költő is volt. De ez nem taktika. Nézze, egy ilyen tespedt kulturális közéletnek fel kellett robbannia. Itt csak robbantani lehetett. Figyelje meg, hogy A Minden-Titkoktól kezdve milyen halk ez a királyi Ady, és milyen alázatos.

Parancs: Istennel szemben alázatos; ez tulajdonképpen mindig póz volt benne.

Vezér: Próbálja meg maga, Parancs János, mikor tizenöt lap, folyóirat gúnyolja egyszerre, és gyalázza.

– De nem látja, hogy éppen ezzel vesztette el a jövőt, hogy ma ezért nem figyelnek rá? Lehet, hogy akkor nem tudott volna így betörni, de ma nagyon figyelnének rá.

Vezér: Csak éppen nem lenne.

– De lenne.

Vezér: Ha nem tört volna be, leradírozták volna. Nem kapott volna fórumot. Nem lett volna Nyugat.

– Ezt nehéz kiszámítani, hogy s mint lett volna. De nézze, végül is bekövetkezett egy ilyen apály, az ember most keresi, hogy miért következett be. Hát erre egyik felelet ez. Mert ma, amikor azt éltük át, hogy az egyéniséggel egy koncentrációs táborban, vagy nem tudom hol, szinte minden megtörténhet és abszolút lefokozható, és az ember megismerte a hihetetlen kiszolgáltatottságot, akkor e királyi útról nem lehet elindulni. Ez nem egy elindulási alap.

Vezér: S Babits milyen népszerű, aki azt írja, hogy „Csak én birok versemnek hőse lenni”.^*

– Nem Babits a népszerű tulajdonképpen. Ezek közül a nagyok közül ma igazán József Attila a népszerű. Aki egy didergő atom volt tulajdonképpen. Önérzetes atom. De ma egyedül ez az atomönérzet fogadható el.

Vezér: Ki nem istene, és nem papja sem magának, sem senkinek. Így van.

– Ezért aktuális tulajdonképpen a József Attila-i attitűd, máig. Az majdnem valószínűtlen, hogy ez a királyi attitűd egyhamar használható lesz. Azok sem vonják kétségbe Ady nagyságát, akik nem szeretik, csak nem tudnak élni vele. Na most a fordítások szempontjából van még egy nagy nehézség: hogy Ady annyira a sejtetésre, a szuggesztióra rendezkedik be. Éltető eleme a félhomály, magnéziumfényben. Ha értelmetlen, akkor értelmetlen, ha zavaros, akkor széttörik teljesen.

Vezér: De a második periódusú Ady azért egészen más. S itt már nem különböztetünk eléggé. A Minden-Titkoktól kezdve ő már más.

– Igen, de a verseiben a képek se fordíthatók le. Ha lefordítok egy József Attila-képet, az tökéletesen megmarad; ha lefordítok egy Adyt, abból elvész a szuggesztió. Mert rengeteg a szuggesztióra, sejtetésre, a nyelvi erőre… Ő sokkal inkább be van ágyazva a nyelvbe, ha lehet ezt mondani. Ez borzasztóan nehezen definiálható. Mert olyasmi történik itt, hogy vannak arcok, amelyek fotogének, és vannak, amelyek nem fotogének. Ez még nagyobb rejtély, ugye, mint a nyelvi valami. Most fordításban Ady nem fotogén és József Attila fotogén.

Vezér: Érzésem szerint nem keresik meg eléggé azokat a verseket, amelyekben fotogének a képei, mert például hallgasson meg: egy ilyen kép, hogy „úgy csüggnek rólad világok, szivek, / Mint jégcsapok téli kunyhó ereszrül.”^* – ez miért sejtető, miért nem fordítható?

– Ez nem. Ebben igaza van, hogy Adyt a maga egészében éljük át, szükségszerűen, tehát a legilletékesebb, legjobb helyén, a nyelvi szuggesztióiban. Nem tudunk ettől elvonatkoztatni, ez részünkről egy meghamisítás lenne, de én ezt nem tartom kétségbeejtőnek. Mert amennyire egy időben csak magunkkal számoltunk, most a másik végletbe esünk és csak a nagyvilággal; az oda való beérkezéseket kezdjük számon tartani. Ez ugyanannak a tévedésnek a másik oldala. Ez egy olyan érték, amit pillanatnyilag nem lehet eladni. Hát istenem. Ennek a publicitásban való, bálványszerű hitünknek kéne valahogy szintén megszűnnie, ha már erről van szó. Mert ahogy az autók megölték a közlekedést, kezdi a könyvkiadás is megölni a könyvet. S akkor be fog következni egy sokkal ártatlanabb korszak, amikor a költészet önmagából fog táplálkozni, és nem a publicitásból. Mert nézze, fontos a publicitás, költészet nélkül nincs publicitás, de költészet még van publicitás nélkül. Mi most átestünk a másik végletbe, s a publicitásban gondolkozunk.

Vezér: Persze nagyobb baj az, hogy az ifjú szívekben nem él.

– Ezen könnyen lehetne segíteni, ha egyszer egészen őszintén megtárgyalnánk ezt a problémát.

Vezér: Ezt csináljuk most.

– Mert akkor nyilvánvalóvá válna, hogy mi az, ami elválasztja őt; akkor ezt tudatosítanánk, és akkor ki lehetne bányászni egy másik Adyt.

Vezér: Nekem egy nagyon leegyszerűsítő véleményem van: a fő ok az, hogy nem ismerik.

– Hát én nem tudom. Az biztos, ha az ember olvassa Adyt, akkor mindig a szuggesztiója alá kerül, s kialakul benne egy ilyen kép, egy Ady-kép, s akkor elidegenedik.

Parancs: Kéne egy olyan válogatás, ami ezt a képet mutatja be.

– Olyan ez, mint Wagner.

Vezér: Van benne valami. Wagner Adynak és a szimbolistáknak nagy zenei élménye volt.

– Ezt én tudtam, mert mind a kettő egy kicsit szuggerált. Mind a kettő olyan karmester, akit a helyszínen kell hallgatni, és a lemezei iszonyúan esnek. De hát egy orvosság van erre: helyszínen kell hallgatni.

Parancs: Ki kell adni egy olyan versválogatást, ami ezt az Adyt mutatja meg.

Vezér: A kiadók nagyon idegenkednek egy válogatástól. Összes vers kell.

Parancs: De akkor épp ez sikkad el.

– Tudja, mit kéne egyszer? Egy válogatást csinálni, ami valóban sose történt meg. Én amikor Arany Jánost korrigáltam, akkor láttam, hogy Arany Jánosba befalazva megjelent egy teljes Baudelaire. Csak ki kéne szabadítani a nagy epikus költeményekből és töredékekből kis töredékeket, össze lehetne állítani egy Fleurs du Mal-t.^* Én fölajánlottam, hogy megcsinálom. Olyant, amiben izgalmasabb dolgok vannak, mint a Fleurs du Mal-ban. Hihetetlen dolgokat talál az ember, de nincs rá kiadó. Milyen őrült érdekes lenne. Annyi széljegyzetelt teljes kiadása van, hát mi vizet zavarna egy ilyen?

Vezér: Csinálja meg, lenne rá kiadó, biztos.

– Talán ma már lenne. Én körülbelül öt-hat évvel ezelőtt mondtam a Helikonnak.

Vezér: Mondja el Illés Endrének.

– Igen? Mert hát érdemes lenne megcsinálni.

Vezér: Hát akkor erről a kérdésről még?

– Én azt hiszem, hogy tulajdonképpen azt, amit ebben a dologban mondhattam…

Vezér: Most még egy kérdésem lenne. Maga mint költő, hogyan érzi, kapott valamit Adytól?

– Én nagyon sokat. Hogy egyáltalában mi a költészet, azt én Adytól éreztem meg tizennégy éves koromban, amikor beléptem az önképzőkörbe. Nagyon jó önképzőkörünk volt.

Vezér: Erről beszéljen.

– Hát csak annyit, hogy ott szavalták. Én addig nem tudtam róla semmit, s egy egészen hidegrázós élmény volt – az én nemzedékemben azt hiszem mindenkinek.

Vezér: És mint költő – persze ezt nem lehet elválasztani –, a maga költészetében, mit lát Adyra visszavezethetőnek?

– Hát kérem, direkte nem tudnám. Indirekte biztos. Akkora hatása volt az emberre… hát akkor biztos, hogy hat.

Vezér: S a költőtársai közül kinél érzi Ady hatását?

– Én azt hiszem, hogy ma valami formában talán Juhászban találok leginkább Adyt. Ő, nagyon érdekes, a szubjektív Adyt próbálja nagyon sikeresen objektivizálni valahogy.

Szekeres: S Nagy Lacinál?

– Kevésbé, ez nála valami tartásbeli dolog talán. De mégis kevésbé. Te úgy érzed, hogy benne van Ady?

Szekeres: Részben úgy érzem, de Nagy Laci is azt mondta.

– Ezen még nem gondolkoztam úgy, hogy megfogalmaztam volna a magam számára. De talán benne is.

Parancs: Nagy Laci az építkezéseiben és képeiben sokkal inkább a népdalhoz nyúl vissza, nem úgy, mint Ady.

Szekeres: Én arra lettem volna kíváncsi, hogy Te hogy látod? Mert a költő saját magát nyilvánvaló, hogy kevésbé jól látja, mint a társai.

– Én látok benne ilyen törekvést, őrajta látszik, hogy számol ezzel. De Juhász az, akinek sikerül. Én a magam részéről csak azt érzem, hogy az ember egyre kevésbé gondol Adyra. Főként a tartása az, ami engem zavar. Ha a költészetére gondolok, akkor valahogyan ez a tartás – ami a legérdekesebb volt valamikor benne – az, ami zavar benne.

Vezér: S nem gondolja, hogy ez ma nagyon is aktuális lehetne?

– Ez a tartás? Nem, én ezt nem tartom aktuálisnak. Tényleg, maga aktuálisnak érzi?

Vezér: Igen. Én szeretném, ha az lenne, én nagyon szeretném.

– Igen? Érdekes. Ez egy kicsit nietzscheánus tartás, nem?

Vezér: Én nem ezt a részét látom, hanem azt, hogy mindent végigharcolni, és mindent kimondani. És mindenért érdemes harcolni.

– Nem ekkora zajt csapni körülötte.

Vezér: Nagyon csendesen is csinálta; mindig attól függ, hogy mire van szükség. Hát most zajosan nem lehetne. Az a kor ezt igényelte.

– Ez biztos, de ez a kornak a gyengéje is volt.

– Vezér: Hogy egy kornak mi a gyengéje és mi az erőssége, azt nem tudjuk. A kornak vannak olyan tulajdonságai, amelyiktől nem tudja a költő elvonatkoztatni magát, s Ady nem is akarta. Ő aztán tényleg benne élt a korában. No de azt, hogy…

– Nézze, én itt Eliot véleményét kitűnőnek tartom, aki azt mondta, hogy egy költő az nem nagy személyiség, hanem egy médium. Szóval Ady is nagy személyiség és nagy médium egyszerre. Én a médium Adyt szeretem, épp a biblikus verseiben, mert Isten előtt végre kicsinek érzi magát. Míg ezt a nagy személyiséget, mondjuk, ezt korszerűtlennek érzem.

Vezér: Hát ez a kor benne. Ez a nitzscheánus kor.

– De szerencsére volt egy nagy médium is benne. S tényleg ezt az Adyt, ezt a médium Adyt kéne megtalálnunk.

Vezér: Nagyon szépen köszönöm, nagyon tanulságos volt. És hát írja meg azt a Baudelaire–Arany párhuzamot.

– Hát az nagyon jó lenne. Azt én boldogan megcsinálnám.

Vezér: De még volna egy kérdésem. Mit szól ahhoz az egyre inkább hangot kapó és újabban kialakuló véleményhez, hogy nem Ady volt a nagy megújító, hanem Füst Milán és Kassák?

– Hát fene tudja. Lehet, hogy ezek nagy újítók voltak.

Vezér: Hát történelmileg nézve biztos nem.

– Talán azt lehetne mondani, hogy az újításaik inkább hasonlítottak a korabeli nyugati újításokhoz.

Vezér: Hogy inkább szinkronban voltak?

– Igen. De hogy kisebb költők voltak, hát az nyilvánvaló.

Vezér: S ha Ady nem végzi el ezt a nagy úttörést, akkor nehezen lett volna Füst és nehezen lett volna Kassák.

– Hát ezt én nem tudom. Szükségszerűen ebből nem következik, legfeljebb arról lehet itt szó, hogy hát tényleg Ady nagyobb költő. Ezt nem lehet elvitatni.

Parancs: E kettőnek a hatása ma talán nagyobb. Sokkal inkább élő hatásuk van.

Vezér: Kicsi körben.

– Na jó, de ez olyan dolog, hogy mondjuk Ady fölfedezte volna a gyufát, mint Irinyi, s ezek viszont importálták volna a villanykörtét. Kétségtelen, hogy egy bizonyos értelemben modernebb költészetet importáltak, nagyon nemesen és hát bizonyos átértékelésekkel, de Ady az valami egészen sajátos dolgot csinált, ami nélküle nem lenne a világban. S azt hiszem, ezt még nehéz megítélni. Az egész modernizmust még nem tudjuk áttekinteni, nagyon benne vagyunk még. Még nem tudjuk igazán eldönteni, hogy mi micsoda ezen belül. Ezek elhamarkodott vélemények.

Vezér: Mivel ezek nyilvánosságot kapnak, azért beszélek róluk.

– Igen? Ezek az elvek?

Vezér: Ezek itt is elhangzottak bőven. Elsősorban Somlyó.

– Vas?

Vezér: Vas nem olyan, mint Somlyó, aki ezt hangoztatja.

– Igen? Én ezt elhamarkodottnak érzem. Annál is inkább, mert épp most érkezünk talán egy olyan periódusba, hogy az egész modernség kérdéses lesz. És ez a modernség kritikája, első komoly kritikánk lesz talán. Ma még csak olyanokat látunk, hogy ugye Milánóban a maoista nyugatnémet diákok szét akarták zúzni a Biennálé anyagát burzsuj nyavalygás címén, s az avantgárd nevében a szocializmust követelték, amit mindenki megért. Vannak például ilyen dolgok is. Akkor az Odeont is, tudod, hogy megszállták, és azt is burzsuj nyavalygásnak minősítették. Úgyhogy most a modernizmus is valami nagyon erős kritikai revízió alá fog kerülni, rövidesen. Szóval a sok eredménye mellett a fölhalmozódó válságok is a felszínre fognak kerülni.