A kopárság szépsége^*

Több mint húsz kérdésemre Pilinszky János az alábbi nyolc feleletet küldte. A kurta válaszok tömörségükkel kárpótolnak: Pilinszky ars poeticáját, költői világát az is megismeri belőlük, aki verseit nem olvasta.

 

*

 

– Fellépése után az 50-es évek elejéig verseit rendszeresen közölték a folyóiratok: a Magyar Csillag, a Válasz, a Sorsunk,^*  a Vigilia, az Újhold és a Kortárs. Később azonban, körülbelül hat-hét éven át, nem publikált semmit. Mi volt ennek az oka?

– Akkori hallgatásom oka politikai volt: 1949 tavaszától^* 1956 nyaráig sehol se közölték írásaimat.

– Minthogy igen ritkán közöl új verset, általában szűkszavú költőnek tartják; hallgatását formaérzékenységével, verseinek „művességével” magyarázzák. Így van-e?

– Nem vagyok szűkszavú, s végképp nem „műves költő”. Nehéz erről beszélnem; s egyáltalán magamról mint „költőről” nyilatkoznom. Az írás számomra valami tökéletesen egyszerű és mezítelen funkció, egyszerűbb, mint a puszta cselekvés vagy a beszéd. A lélek kellő „mezítelenségi foka” viszont ritka. Elutasítva minden föltűnést, minden „beöltözködést”: a művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde. A gyereket mondtam, de nem, amikor játszik. A játék a gyerek számára kirándulás abba, ami lehet belőle vagy a világból. Engem az elfáradt gyerek érdekel, aki játéka után visszatér valódi elemébe.

– Mivel magyarázható a tartózkodása minden irodalmi vitától?

– A költészetről idegenkedem közvetlenül beszélni. Illetlenségnek érzem, mintha férfiak divatproblémáikat vitatnák meg egymás között. A vallás és a filozófia közvetlenül érdekel ugyan, de mint olvasmány és meditációs anyag. Ezekben viszont az ismeretlen és bizonytalan elemek köteleznek többnyire némaságra.

– Az írás, különösen a versírás: kitárulkozás. Tehát lényege szerint ellentmond a némaságnak…

– Úgy szeretnék írni is, mintha tulajdonképpen hallgatnék. Talán innét tökéletes formai igénytelenségem. Illendőségből és tapintatból. Elfogultan szólalok meg, s ezt az elfogultságot sose fogom tudni levetkőzni. Ilyen értelemben megrekedtem a gyerekkorban.

– Kritikusai helyesen állapították meg, hogy verseit könyörtelen fegyelmezettség, erős formai zártság jellemzi. Ön nem tartja „műves költőnek” magát – mi az, amit ilyen szempontból mégis jelentősnek tart?

– Formailag tehát: a zörej, az ütések és kopások, vagy még inkább a régi irkák fáradhatatlan kockatengere! Azok a véletlen jegyek, mik elvéthetetlen jelentést adnak egy tárgynak vagy egy élőlénynek. Ez az, ami a világban megrendít, vagy még inkább: ami belőle otthonosan ismeretlen. Az az ösvény, amin át megérkeztem, s amin át egyedül találhatok ki belőle. A kopárság szépsége az egyetlen, amiben reménykedem. Az a gyengédség, amit a véletlen, vagy még inkább egy sokszorosító gép közönye fogalmazhat meg egyedül arról, akit szeretünk.

– Az új magyar irodalomtörténet 6. kötetében olvastam, hogy a fasizmus iszonyatával való találkozása, ezeknek az élményeknek a feloldatlansága „az emberben való hit mélyebb, általánosabb megrendülését is konzerválta” az Ön művészetében.^* Egyszóval: pesszimistának mondják…

– Pesszimizmus ez? Úgy érzem, egyetlen lehetőségem arra, hogy ne legyek pesszimista. Egy olyan csend, igénytelenség, komolyság megközelítése, amilyen a gyereké, mivel egyedül ebből emelkedhet föl az első hajnal vigasztalása. A művészetben egyedül a „megoldhatatlan”, a „sakk-matt” helyzet reményteljes. A többi az élet gondja. A művészet viszont valami olyasmire vállalkozik, amire az élet nem vállalkozhat. Különben mi szerepe is lehetne? Élet és halál közt közvetítő; akkor szól leghathatósabban az élet érdekében, amikor épp a halállal tárgyal.

Vigaszai persze aligha fordíthatók le köznapi vagy fogalmi nyelvre. Ha ezt meg lehetne tenni, nem lenne többé szükségünk rá.

Különben pesszimizmus és optimizmus vitáját a művészetben számomra Simone Weil fogalmazta meg a legmegkapóbban: „Amennyire riasztó a szerencsétlenség látványa, oly egyeduralkodóan szép annak igaz művészi kifejezése.”^*

– Mennyiben önlefejezés a költészet? S mennyiben több ennél?

– Az ember nem magát írja, hanem mindig valamiképpen az egészről ír, hogy aztán az olvasó ismerhesse föl benne önmagát. A részletek elválasztanak a többiektől, míg az egész mindig és mindenkit egybeköt.

Az „egészről” semmit se tudunk és semmit se tudhatunk, ez a „nemtudás” mégis eligazít, ez a „sötétség” mégis világít. Az „egész” sose nyomasztó, ellenkezőleg, enyhítő könnyítés rajtunk; legintimebb birtokunk. A tudomány részleteken át próbál utat törni magának az egész felé, a művészet a felderítetlen részeket maga mögött hagyva, eleve az egészre fülel. A tudomány az emberiség legfőbb gondja, a művészet az egyes emberé. Joga van hozzá, halálának tragikuma jogán. Az emberiség nem ismeri a halál élményét; részlettudását, részletélményét a világról csak a halálra ítélt egyes ember egészítheti ki az egésszel való kimondhatatlan kapcsolatával. Igaz, ez a „tudás” is a részleteken át beszél, de ilyenkor mindig kitűnik, „kihallatszik”, ki is a részletek valódi ihletője. Akinél a részletek zaja elnyomja az „egész” csendjét, szegény gazdag az. Ezzel szemben a valódi beszéd a művészetben mindig a gazdag szegénység beszéde.

– Magatartását engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezte; költészetét keresztény ihletésűnek vallja. Mi ennek a két fogalomnak a szerepe a költészetben – s minthogy itt nem lehet éles határvonalat vonni: az életében?

– Erre már megfeleltem Ars poetica helyett^* című írásomban; annak néhány mondatát ismétlem el.

Albert Camus a Sziszüphosz mítosza (Le Mythe de Sisyphe) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp nem a menekvés irányába – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépésünk, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Camus szerint Dosztojevszkij azzal, hogy egyszerre mondott igent az öröklét boldogságára s a világ boldogtalanságára, valójában a megalázkodást választotta („La réponse de Dostojevski est l’humiliation”). Csakhogy magunkra venni a világ képtelenségének a súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe, Dosztojevszkijnél távolról sem megalázkodást, hanem épp az ellenkezőjét jelenti. Alázat a neve, s túl, messze túl a szabadságon, a teremtés szféráját érinti már. Passzív teremtés, legyen bár a legteljesebb szolgaság hordozója is; vagy épp azért.

Névtelenül és megíratlan, a maga szünet nélküli folyamatosságában, úgy, ahogy azt az Evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy inkarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét.

Szemben velük a gazdagok igyekszenek szabadulni e képtelen tehertől, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deinkarnáció kezdetét jelentik. S amikor e lerakott és szinte láthatóvá és tapinthatóvá lett gazdátlan terhet maga a szellem se hajlandó többé magára venni már – beérve annak puszta és kétségbeesésig menő vagy akár adekvátan frivol szemléletével –, lényegében csak súlyosbítja azt, amit a gazdagok már régen megkezdtek és eleitől elkövettek.

Színre léphetnek a közönséges bűnözők – a végkifejlet szereplői –, kik az abszurditást, a botrányt most már közvetlenül követik el, direkt merényletük pervertáltságától várva valamiféle visszafelé ható meggazdagodás, hatalom és szabadság soha nem volt beköszöntét. Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energiaforrása.

Az így fejünkre idézett katasztrófának volt azonban egy másik tanulsága is. Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is tapasztaltuk már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták.

Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt.

Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának.

Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért e szabadulás, akár az első gyerekkori bűnbeesés.

A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses: valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott elnémíthatatlan csend többé nem is annyira a költészetet illeti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.