Először Londonban^*

– Angliában van látogatóban Pilinszky János. A negyvenhat éves költő nemzedékének egyik kimagasló tagja; 1947-ben a Baumgarten-díj jutalmazottja; az Új Ember munkatársa. Mellszobrát Ferenczy Béni mintázta meg – a művész egyik megragadó alkotása. Mostani útján Párizsban, Bécsben, Brüsszelben járt, Belgiumban a waterlooi csatatér mellett lakott egy baráti ház vendégeként. Innen Londonból ismét Párizsba megy, majd – útban hazafelé Budapestre – útjának végső szakaszán Rómának fordul, azt is szeretné látni.^* János, először vagy Angliában?

– Igen, először.

– Jó utas vagy?

– Hát, nem mondhatnám. Az utazás, az úti élmények lenyűgöznek, mint mikor az ember benn ül a moziban. A kritika, az elemzés az később kezdődik. Mint utas szeretem a dolgokat a véletlenre bízni. Térképet rendszerint akkor vásárolok már, ha hazamegyek, és otthon még egyszer újraélem az utazást.

– Másodszor térképpel utazol.

– Igen, a térképen utazom másodszor.

– Mi volt az első benyomásod az angolokról? Hol szerezted?

– Mikor Ostende-ból átjöttem Doverbe, lekéstem a hajót, és végig a telefonálás gondjában éltem, az egész hajóutazáson, úgyhogy nem is néztem a tengerre. Azért az utolsó pillanatban még lefényképeztem a szememmel a doveri sziklákat.

– Féltél, hogy Londonban nem tudsz telefonálni, amikor ideérsz?

– Féltem, mert minden nagyváros számomra először a telefonálási nehézséget jelenti: más készülék, nem tudja az ember, mit kell bedobni…

– Más is fél, nemcsak te.

– Igen. Így szálltam fel aztán a vonatra, és itt ért az első hihetetlen és váratlan meglepetés. Egy ideig kint ácsorogtam a folyosón, s a vonat csodálatos életet élt. Kicsit itókásan férfiak jöttek-mentek a vagonokban: itt csattant egy nevetés, ott csattant egy nagy-nagy kollektív nevetés, mígnem egy idős úr kijött a kupéból, és erőnek erejével beerőszakolt a maga helyére. Itt találtam egy hölgyet, aki három-négy szót beszélt franciául.

– Mert te nem beszélsz angolul.

– Mert nem beszélek angolul, csak németül vagy franciául. Mégis úgy éreztem, ez kedvező alkalom: hogyan kell telefonálni? – reménytelen kérdés volt. Megragadott, végigcipelt a fél vonaton, mindenkit megszólított, hogy beszél-e franciául vagy németül, mígnem találtunk valakit, aki németül beszélt. Elmondta, hogy kell kezelni a készüléket, adott hat pennyt, aztán a hölgy visszavitt diadalmámorban a kupéba.

– Szóval szívesek voltak hozzád az angolok.

– Rendkívül szívesek.

– Az a benyomásod, hogy nyíltak és beszédesek.

– Roppant locsogóak, szinte azt merném mondani.

– Azt hiszem, ez a helyes benyomás, mert ha olyan zárkózottak volnának, amilyeneknek elképzelik őket a lordok alapján, a letűnt lordok világának az alapján, akkor nemigen hiszem, hogy valaha megírta volna Shakespeare és Dickens a műveit. Beszédesek…

– Úgy van, úgy…

– Milyennek érzed Angliát? Közelebb áll Északhoz, vagy közelebb áll Délhez? Mi az érzésed: Stockholmhoz vagy Nápolyhoz van közelebb?

– Ezt rettenetesen nehéz eldönteni, mert a típusok, az arcok északiak, de a szívélyességükben, a segítőkészségükben olaszok. De aztán egy finomabb fokon, amikor az ember nem ilyen eltévedt utasként kerül közéjük, egy még kellemesebb meglepetés vár az emberre: az, hogy sohase agresszívak. Végtelen tapintatosak, de nem közönyösek. Időt adnak a gondolkodásra; a valódi érzelmek, a valódi döntések, a valódi gondolatok érdeklik őket, és van is türelmük kivárni, mert érzik, hogy itt most a gondolat keletkezőben van valakiben, és akkor meghallgatják.

– Milyen London? No, a kérdés vadul hangzik, tudom, hiszen egy országnyi városról van szó és arról kérdezlek, de én a magam útjain rájöttem, hogy az ember hihet az első három-négy napnak, bízhat az első látomásoknak a benyomásában.

– Teljesen igazad van. London olyan, mint az angol könyvek. Akinek volt a kezében angol könyv, az körülbelül a szabását ismeri Londonnak. Ők minden négyzetet kockásítanak, és azt egy kicsit lekerekítik.

– Hát az autóbusznál, a taxi is…

– Az autóbusznál, a taxinál, a házaknál, mindenen érezni ezt a formaadó szerepet.

– Ki tudsz igazodni a városban?

– Ebben a városban nem lehet kiigazodni. A centruma az valóban egy csodálatosan élő, gazdag világváros impresszióját adja, de London egészét nem lehet érzékelni, mert végtelen kis házak sorozata. Az angolok nem lakásokban laknak, hanem a saját kis házaikban. Ezzel közhelyet mondok, de tényleg, ez az átélést szinte lehetetlenné teszi.

– Teljesen igazad van. Egyszer meséltem valakinek és most neked is elmondom, itt a mikrofon előtt: hogyha berepülsz London felé, az olyan, mintha a Tejút felett repülnél. Beláthatatlan, teljesen beláthatatlan este.

– Igen, értem.

– Csillagmilliók felett, sárga csillagok felett… igen, sárga csillagok, mert sárga az út, jódszínű ködlámpák égnek… Eléggé ismered Párizst és Bécset, és azt hiszem, emlékszel még Rómára – mikor voltál Rómában?

– 47-ben.^*

– De bizonyára emlékszel még rá. Meg tudnád mondani, hogy van-e különbség ezek között az európai, jellegzetesen európai városok között? London, Párizs, Róma, Bécs – vagy nem is egyformán európaiak? Mi az érzésed, London európai város, vagy érzel nagy különbséget Párizs és London között?

– Talán a legnagyobb különbséget érzem Párizs és London közt. Londont – minden nagysága mellett – a sziget valamiképpen intimmé tette.

– Ezzel szemben Párizs?

– Párizs viszont az egész kontinensnek kíván valahogy a reprezentánsa lenni. Van valami dekoratív Párizsban, valami túlméretezett. Róma az külön ügy, az a legcsodálatosabb város Európában, amit ismerek. Az egyetlen, ahol nem tudtam eltévedni. Számomra Róma tökéletesen organikus. Ez Londonban nincs meg, de az intimitása, maradjunk ennél a szónál, az föltétlenül rokonítja számomra Rómával.

– Inkább, mint Párizzsal.

– Inkább, mint Párizzsal.

– Szóval úgy érzed, hogy Bécs és Róma a kedvességében és az intimitásában közelebb áll Londonhoz, mint Párizs Londonhoz.

– Igen, érzek ilyesmit.

– Keményebb városnak érzed Párizst, mint Londont.

– Keményebb városnak.

– És ha mondjuk, mert hát ez csak fikció, ha egy-két évig külföldön élnél, kiküldetésben vagy a magad erejéből, akkor hol élnél legszívesebben?^* Van preferenciád?

– Róma és London között választanék.

– Szóval mind a kettőben egy-egy évet.

– Mind a kettőben egy-egy évet.

– Érdekel az angol költészet? Nem beszélsz angolul, de talán ismered.

– Ismerem az angol költőket, talán a legmélyebb hatásfokú… legközelebb Eliotot érzem magamhoz. Tőle tanultam a legtöbbet.

– Kinek a fordításában?

– Vas István, Kálnoky fordításában.

– Megfordítom a kérdést: Te érdekled az angolokat? Baráti tolmácsuk útján vagy pedig – az előbb említetted, hogy tudsz franciául – a francia nyelvtudásod segítségével van kapcsolatod a költőkkel, kiadókkal vagy a rádióval?

– Mikor megérkeztem Londonba, azzal a meglepő hírrel fogadtak, hogy Eliot fiatal barátja, Ted Hughes…

– Kitűnő költő.

– Igen… szándékozna fordítani tőlem, és két kiadó is jelentkezett a nyersfordítások alapján, hogy egy-egy kötetet csinál. Az egyik kötet a Penguinnél lenne, megosztva Haavikko finn költővel.^* Ez a gyakorlatuk, hogy két költőt hoznak lehetőség szerint.

– Igen. Készül egy Weöres Sándor–Juhász Ferenc-kötet, ikerkötet a Penguinnél.^*

– És a Cape nevű szintén jeles kiadó egy teljes kötetet szeretne megjelentetni tőlem.

– Külön kötetet.

– Külön kötetet.

– Ted Hughes fordításában?

– Az Oratóriumomat, idáig úgy van, hogy Ted Hughes. Idáig az Oratóriumról van szó, hogy azt fordítaná Ted Hughes.

– Kijavítom a kiejtésedet: Jonathan Cape – kitűnő kiadó, igen tekintélyes kiadó, ehhez csak gratulálhatok. A rádió vagy a televízió érdeklődött?

– Igen, felvetődött, hogy Ted Hughes fordítása után a BBC előadná az Oratóriumomat.

– Az angol BBC.

– Az angol BBC. És ugyenezek a költők, akikkel aztán találkoztam, és az én francia tudásommal kommunikáltam velük, ők már meg is hívtak, átadták a meghívást egy 1969-es londoni költői találkozóra.^* Láttam, most volt 67-ben egy… a legkitűnőbb költők névsora.

– Nemrégiben folyt le, mi be is számoltunk róla a hazai hallgatóknak. Remélem, eljössz.

– Hát boldogan.

– Mondd, és a terveid, útban hazafelé Párizsban és Rómában, arról tudsz valamit mondani? Vannak terveid, vagy pedig csak sétálni, látni és nézni…

– A véletlen úgy hozta, tényleg, ez isteni kegyelem, hogy egyszerre készül egy francia és egy német nyelvű kötetem is.^* Ezeknél tovább segédkeznék. Rómába viszont a Vatikáni Rádió hívott meg három rövid kis előadásra.^*

– A német köteted hol jelenik meg, milyen városban?

– Bécsben a Müller Verlagnál… vagy Innsbruck, azt hiszem, Innsbruck a kiadó. Innsbruckban van, igen, az is régi kiadó.^*

– A Seuil már több magyar szerzőt ismertetett és adott ki. Regényeket, és a híres Gara-féle antológiát^* is. Jó utat, János.

– Köszönöm szépen.