Költői hitvallás^*

– Ez a hely a szó köznapi értelmében egyáltalán nem hasonlít műhelyre. Nincsenek benne gépek, szerszámok, lombikok. Csendes udvari szoba csupán, ahová csak kívülről hatol néha a ház zaja. Többnyire olyankor, amikor a háziasszonyok a szőnyegeket vagy a gyerekeket porolják. Az itt folyó munkához, alkotáshoz nem kell semmi más, csak egy ceruza meg egy papír, meg hozzá való kéz. Szem, fül, agy, idegek és szív. És – hogy a leírt sorokból irodalom legyen – tehetség. Az irodalomról, a költészetről, az ő költészetéről beszélgetünk most Pilinszky Jánossal, akinek eddig három kötete jelent meg: a Trapéz és korlát 1946-ban, a Harmadnapon című 1959-ben, és a Rekviem az elmúlt évben. Érdekes, sajátos tónusú líra ez, valami melengetően őszinte, igazi humánum árad ezekből a versekből, és mégis valami fájdalmasan, érdekesen sötét tónus. Hogy függ össze ez a kettő?

– Nem csak a tudás törekszik pontos ismeretre, gondolom, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom magamat adni valaminek vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám. A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás, úgy hiszem, nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.

A költő szeretni kívánja a világot, s igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai fele fordulni. Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját.

De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatáról szólhat a költemény. A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

Bevallom, én e téren eddig még rendkívül keveset végeztem.

– Ez valóban emelkedett szellemben és nagyon érdekesen megfogalmazott ars poetica. Nagyon megragadott belőle az a gondolat, hogy az írás nem a világ meglévő dolgait fedezi fel, nem konyhakertészet, hanem expedíció. De valahogy mégiscsak egy kicsit sajátosan szomorkás vagy legalábbis szomorú hangulatú expedíció, amiben kétségkívül benne van ez a nagyon szép és nagyon erős humánum. A szomorú hangulatokat elsősorban a lírai verseknél érzem, ott, ahol nyilván sok-sok személyes élményanyag rejtezik a sorok mögött. A humánumot pedig, különösen a Rekviemben vagy éppen a Sötét mennyországot olvasva, aminek úgy jönnek a sorai, mint hogyha üstdob peregne; aminek a hangja végtére azonos, csak az intenzitása és a ritmusa változik, valahogy úgy hat az emberre. Nyilván ezt is valami mély emberség táplálja, és valami sajátos élményanyag. Megragadó sok gondolat, ami ezekből kicseng. Meg kell mondanom, nem könnyű művek ezek. És azt hiszem, a ma emberének nagyon sokat mondanak, nagyon sokat kell hogy mondjanak, hiszen együvé tartozunk, és ezt az együvé tartozást, az egyik embernek a másikon való segítésének a kötelezettségét jelentik ezek a sorok, amelyek bizonyos korokban, mint a háború alatt, a fasizmus időszakában nagyon is elhalványultak. Ezt az érzést, a közösségi érzést erősítik, a felelősséget, a jóvátétel felelősségét is. Hogy érzi a költő, itt mi a költészetnek a konkrét feladata?

– Az év elején Auschwitzban jártam.^* Az egyik fotó^* hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák közt egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.

Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával –, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm riasztó sivatag maradna, s Albert Camus faggatására: morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.

S hadd tegyem hozzá, Camus a Sziszifusz mítosza című művében csodálkozik azon, hogy Dosztojevszkij volt az első, aki a világ abszurditását a mai egzisztencialisták fogalmazásában fölvetette – mégse írt abszurd regényt, s minden abszurditása ellenére A Karamazov testvérekben Aljosa gyerekes hitet tesz a világ végső megvigasztalódása mellett. Szerintem nem véletlen, hogy Dosztojevszkij száz évvel ezelőtt már mesteri pontossággal fölvázolta Camus mai problematikáját. Ezt csak azért tehette meg, mert már túl is látott rajta, s épp abban, amit Camus naiv ellentmondásnak nevez. Az igazság az, hogy még Kafka sem nőtt ki Dosztojevszkij „köpenye” alól, s korunk még mindig csak útban van feléje.

Nem tudom, hogy optimista vagyok-e, vagy pesszimista, ahogy műveim után nevezni szoktak. Annyit tudok csak, hogy – például – elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.

– Az efajta tiszteletreméltó költői magatartás ugyancsak expedíciónak, küldetésnek nevezhető. Ez a költői hang, ilyen értelemben, valóban nem pesszimista. Sokkal több a költői részvételnél, a részvét gesztusánál. Úgy fejezhetném ki talán: bizalom a világban, bizalom az emberekben. Ez olyan közös gondolat, amely minden embernek sajátja kellene hogy legyen.

Aki Pilinszky János költeményeit és műveit olvassa, az érzi és érti, hogy miről dalol a költő. Azt is, hogy kinek, kiknek, hogyan és miért – ez az eddigi válaszokból még világosabb. Pilinszky János korát tekintve még fiatal ember, tehát túlzottan nem nagyon lehet számon kérni tőle az írásművek mennyiségét. Mégis egy kicsit olyan íróember hírében áll, aki keveset ír.

– Azt mondják, keveset írok, de én ezt nem érzem.

Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húszsoros verset terjengősnek. A műveknek egyedül a minősége érvényes.

Szent János Evangéliuma nem rövidebb a Háború és békénél, s a Háború és béke nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél.

Hasonlóképp: írás vagy nem írás rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak. Számomra a csend periódusa rendszerint sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé. Egy hasonlattal: a madár szárnycsapása szakaszos, de röpte azért egyenletes. És nem is a szárnycsapás a lényeges, hanem a röpte előre.

Mit ér, ha folyamatosan csapkod a szárnyával, miközben egy helyben ül egy háztetőn?

– Azt szeretném megkérdezni, hogy min dolgozik most: ír-e valamit, ha igen, akkor mit, vagy pedig éppen a gyűjtés, az erőgyűjtés és a csend periódusában tartózkodik?

– Azt merném mondani, hogy áldásos zavarban, sakk-matt helyzetben vagyok, de én a hallgatásnak ezt a formáját szeretem a legjobban. Ilyenkor úgy érzi az ember még, hogy mindent csinálhat – aztán ha elkezd dolgozni, akkor kiderül, hogy mégse.

– De ez a sakk-matt helyzet mégiscsak a gyűjtésnek a periódusa jelenleg, nem?

– Igen, ez kétségtelen.

– Az előbb már mondottam Önről, hogy fiatal ember, tehát ideje is van, hogy sokat alkosson, ha úgy tetszik, mennyiségileg is.

– Hát az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. S különös, mint mikor valaki kifele hajózik egy városból – ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött –, ahogy távolodik a kikötőtől, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek ezer évig élni még. Én még csak ott tartok persze, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.

– A tanuláshoz, a költői munkához, mindenfajta íráshoz, az élethez, s mindahhoz, ami ezzel jár, hogy azt széppé tegye, gazdaggá, tartalmassá és eredményessé, még nagyon sok idő és lehetőség áll rendelkezésére Pilinszky Jánosnak, akinek bizonyára készül már új kötete a Harmadnapon óta elmúlt évek terméséből.

– Igen, készül.

– Szeretném, ha búcsúzóul ebből hallhatnánk egy olyan verset, amelyet közel érez magához és véglegesnek tart.

(Pilinszky az Utószó című versét mondja el.)