Képzelt interjú

Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszeresen azon kapom magamat, hogy beszélgetek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel. De hogy ki is az? – Pontos válasz helyett megpróbálok rögzíteni egy ilyenfajta „beszélgetést”.

 

Kérdés: Mi is az a költői „kép”?

Felelet: Tulajdonképpen definiálhatatlan, mivelhogy semmiben sem különbözik a világ többi „képétől”. Van Gogh sétája során rábukkan egy fára – és lefesti. Igazság szerint ez a fa semmivel se különb többi társánál. A találkozás ereje emelte, tette megragadóvá. De ez is mit jelent? Olyanféle jelenség ez, amit a vallás síkján kegyelemnek szoktunk nevezni. S épp oly nehéz beszélni róla. Mivel – titokzatos módon – Van Gogh fácskájában nemcsak a világ valamennyi fácskája van jelen, hanem maga a teljes mindenség, beleértve a festő teljes egzisztenciáját.

Kérdés: De mégis hogyan?

Felelet: A kérdésre lehetetlen elméleti választ adni. Egyedül gyakorlati válasz lehetséges. A költőnek még az ecsetnél is kisebb a lehetősége. A világ bármelyik fájának megnevezésére főnévként csak egyetlen főnév áll rendelkezésre. Az, hogy: fa. De – mondhatnánk – itt vannak a jelzők, a különböző formák, fordulatok sokszerű, kombinatív lehetősége, amivel körülveheti, leírhatja, betájolhatja és kellően „megvilágíthatja” tárgyát. De a gyakorlat homlokegyenest mást tanít. A kellően megragadott tárgy megteremtheti környezetét (és itt nyelvi környezetre gondolok), de semmi mesterkedés se képes egy fát a megnevezés erejével fölmutatni. Az ilyen vers minden igyekezete ellenére sápadt műfordításnak hathat legfeljebb. Az irodalom ugyanis nem leírás, még csak nem is kifejezés, hanem a dolgok megszólítása.

Kérdés: De hiszen ez csaknem misztikusnak hat!?

Felelet: Valóság és misztika édestestvérek. Sokan úgy vélik, hogy a tények végső állomást jelentenek a megismerésben. Pedig ez nem igaz. A tényeket el kell vezérelnünk a realitásig. Ugyanaz a tény más egy Dosztojevszkij és más esetleg egy sziesztázó újságolvasó szemében. De térjünk vissza az irodalomra. Ma divatos az irodalmi szövegeket önállósítani, s mint holmi bonyolult tárgyat, vizsgálat tárgyává tenni. Én ebben nem hiszek. Olyan mértékben nem, hogy szerintem ugyanaz a szöveg lehet csapnivaló és csodálatos. Példát is mondok rá. Krisztusnak az a mondata, hogy „boldogok, akik sírnak”, keveset, vagy alig valamit érne, ha Oscar Wilde-tól származna. Ebben az esetben csak kétes értékű paradoxon volna, inkább hamiskő, mint gyémánt.

Kérdés: De hát mi a valóság kritériuma?

Felelet: Nem ugyanaz, mint a tényeké. A valóság túl van a tényeken, és a tények innen vannak a valóságon. Egy rendőri nyomozó munkája fölmérhetetlenül irreálisabb, mint egy nagy íróé.

Kérdés: De ha egyszer befejezte művét, azon ott kell lennie a megtalált valóság elvéthetetlen lenyomatának.

Felelet: Ez igaz. De épp a valóság „definiálhatatlan”. Nem lehet ujjal rábökni. Azt mondanám: attól olyan erős, mert szabad és bekeríthetetlen. Mindent képes megnevezni, de maga definiálhatatlan. Testetlenebb a semminél, mivel a Semmit képzeletünk még úgy-ahogy képes tárgyiasítani. S mégis: a létezés csak létezik. De a valóság van.

 

Jegyzet