A kitagadott
Volt benne valami elbűvölő, vonzott és maga ellen lázított egyszerre, mint minden, ami végső elemzésben halált jelent. Már a külsejével is – bubifrizurát viselt, arca krétafehér és fanyarul megnyúlt volt, mint a kimerült, hosszú nyakú lovacskáké – megzavaróan hatott közöttünk, többiek közt, akiktől semmi sem állt messzebb az ő szomorkás hóbortosságánál. Ki is közösítettük, elutasítóan és föllebbezhetetlenül, a magunk kicsinyes, konok gyerektársadalmából, de azért szem elől sem tévesztettük, mint az olyan nyugtalanító elemet, aki beteges varázsával bármikor végzetes válságot jelenthet számunkra. A háború azonban, bármilyen természetű is, nem sokáig lehet meg kézzelfogható fegyverek nélkül, s ez az elháríthatatlan belső kényszer nemsokára nálunk is ijesztő méreteket öltött. Egyszerre valamennyiünket elfogott a titkos, be nem vallott aggodalom, hogy a tőlünk annyira idegen betolakodó talán már el is felejtette észrevenni kitagadottságának mázsás súlyát, megszokta, mint eszkimó a hómezők hidegét és a fókazsír avas ízét. Nem ő, de mi voltunk azok, akik nem tudtunk békében maradni, mi fegyverkeztünk és mi készülődtünk. Ez a készülődés pedig hovatovább olyan
méreteket öltött, hogy már szinte mindegyikünk saját magánügyének tekintette a vele való összetűzést.
Vasárnap történt. Az eső lázasan forrt, pezsgett a nagy templomablakokon, valószínűtlenül búgatva a tág épületet, mint örökké emlékező kagylót a tenger. A kórus éneke testetlenül merült el, zajtalanul, csupán a mélyből világítva, gyöngyként. Mi, elemisták, az öreg, süket papunk körött, de főleg megett, megbújva a leplező homályban, valóságos színházasdit játszottunk. Féktelenül lökdösődve és valami megnevezhetetlen kétértelműséggel. A kedvünk máskor is magasra lépett. De ma – mintha egyáltalán nem akarna elpihenni, míg szét nem pattant – egyre fokozódott, egyre jobban tágult a feszítő, fölszabadult vígságtól. A némaság kényszere pedig valósággal kitüzesítette az amúgy is gyúlékony kedélyeket. És már ebben is volt valami halálos.
Talán nem is kell külön említenem, hogy ő volt az egyedüli, aki nem vett részt a mulatságban. Mereven, szemrebbenés nélkül gubbasztott a padban, mint egy beteg, frizurás csodabogár, míg mi izgatottan mutogattunk, viháncoltunk körülötte. Tette pedig ezt a keveset is inkább unalommal, mint áhítatból, egykedvűen, a szobrokat bámulgatva.
Ma a szokottnál is ünnepélyesebb és siralmasabb volt. Nyitott, prémgalléros kabátja alól szálas, kidolgozatlan két szárával, öblös csokorban, nagy, pöttyös nyakkendő bújt elő, bájos eleganciájával az ódivatú holmiknak. Látszott, hogy aki felkötötte és kiszabta, hittel tette, talán épp egy szép, régi báli ruháját áldozta fel, de ezt is szívesen, habozás nélkül, mert nem érezte súlyosnak a lemondást. A blúz is bizonyára valamilyen múlt századbeli ruhadarabból, talán egy bő, nyári szoknyából született, mert fakó volt, tündéri, hervadt virágokkal mintázott, indokolatlanul fodros és értelmetlenül, a nyaki tájékon sima. Pontatlanság és odaadás, hóbort és szomorúság látszatával hatott, akárcsak a csokros nyakkendő. De hiszen viselőjük maga is szakasztott ilyen volt, ilyen, tehát összeillettek, hóbortos és szomorkás, tehát egyaránt alkalmasak a gúnyra! – És ez remek volt! És nemsokára, kevéssel a mise vége előtt, mire különben már az eső is elállt, megrészegedve fedeztük fel ezt az igazán nagyszerű anyagot!
Az egész méltatlan esetet egy véletlen robbantotta ki. Viki, akit egyértelműleg az osztály vezérének és legerősebbjének tartottunk, s aki mellesleg egy jelmezkölcsönzőnek volt a fia – zsebe épp ezért állandóan tarka rongyoktól dagadozott, egyesek szerint népszerűségét is ennek köszönhette – csak úgy, ötletszerűen, és ma kivételesen nem egy elszabott posztó vagy selyemdarabot, de egy meglehetősen ép, gombos és bojtos sipkát húzott elő valahonnan a kabátja belsejéből, olyat, amilyet a bohócok és az udvari bolondok csörögtetnek a színházban. A hatás váratlan és megbabonázó volt. Egy percre valamennyien megbénultunk, mintha különös cél és értelem után kutattunk volna magunkban. Valamit sejtettünk az indokolatlan jelenés alján. Gyanakodtunk. Míg a hegyes, piros sipka csúfondárosan nyelvet öltött ránk a Viki markából.
Ami most történt, örök rejtély marad számomra, és még ma is eláll a lélegzetem, ha visszagondolok rá. Kegyetlenül, a rendkívüli fölfedezések lázával – ha utóbb meg is bántam, örökre megbocsájthatatlanul – mintegy irányt adva az általános tanácstalanságnak, hirtelen csak rámutattam. Semmi több. De mindenki megértette. Gonoszul értette meg, kárörömvesztegette cinkossággal.
A Duna-parton kerültünk elébe. Lassú, rugózó léptekkel jött az egyenes úton, míg mi egy rövid vargabetűt futottunk, hogy még idejében szembetalálkozzunk. Valamit észrevehetett, mivel nyakkendőjét, amit úgy látszik gondatlanságból a kabátján kívülre gombolt, kapkodva begyűrte. De különben semmi jelét nem adta félelmének.
Mikor körülbelül már csak öt lépésnyi távolságban lehetett, Viki hirtelen elébe ugrott, és vállon ragadta:
– Vedd le a sapkád!
Nem lepődött meg. A válasszal is kész volt, a rövid, elcsukló „miért”-tel, talán már mikor észrevett bennünket, vagy még előbb, kitagadottságának első pillanatától kezdve, és csak az alkalomra várt, hogy kimondhassa, rég kigondolta, rögtön a nyelvére kívánkozott, anélkül, hogy számot vetett volna azzal, hogy mit is fognak vele csinálni, mert afelől egészen bizonyos volt, csakis jogtalanságot, durva, esetlen igazságtalanságot várhat tőlük, amire nem lehet másképp rákérdezni, mint egy rövid, súlytalannak tetsző „miért”-tel. De ahogy ő ezt tette, súlyos volt, végtelenül. Tele szomorúsággal és keserűséggel. És mélyről szólt, a lehető legmélyebbről. Engem mintha harangkötéllel csaptak volna szíven, olyan kegyetlenül végigvert.
A következőkre csak mint rontásos álomra tudok és akarok visszagondolni, megtagadva hitelességét, szétmázolva valós élességét. A legelső durva mozdulatra – valaki odaugrott hozzá és sárba verte a sapkáját – jódszagú, émelyítő ájulás fogott el, megvakítva és megsüketítve, de nem a szemem és nem a fülem által, hanem valamilyen lényegesen finomabb látó- és hallószervek kikapcsolásával, amelyek valahogyan belülről és belülre figyelnek. Egy-két dolgot azonban tisztán látok, az élet számára ismeretlen, csak az álomban tapasztalható szorongással.
Mereven, még mindig kérdezően áll, mikor a sapkája lerepül a sárba, és mielőtt még egyáltalán védekezhetne, Viki durván a fejére húzza a szűk, csúfondáros bohócsüveget, amilyent a bohócok és az udvari bolondok csörögtetnek a színházban. Azután, emlékszem, arcul ütik, hogy leesik a földre. De nem hagyja magát. Rúg és harap. A nyakkendője kikerül kabátja alól, öblös csokorban, bájos eleganciájával az ódivatú holmiknak. Ketten, hárman is kapnak rajta, tépik, ráncigálják, mint a veszett kutyák. Nem elég nekik, hogy egy sár már a kabátja, a harisnyája, erre is éhesek. Pedig valamikor báli ruha volt, tündéri, pöttyös báli ruha. Abból is lehet látni, hogy a széle nincs eldolgozva – hevenyében szabták. De szeretettel. Miért is kell hát letépni? Miért?
Végül – csúf, szomorú vég! – valaki hátulról belekap a hajába. Fáradt, tehetetlen már, esetlenül, végső elkeseredéssel csap hátra, hogy hanyatt zuhan. És egy ideig föl sem kel. csak ül és sír, mint a gyerekek, hiszen igaz, gyerekek voltunk még akkor.
Én emelem föl, és én is sírok, keservesen, mindenért, ami méltánytalanság ért életemben. Tisztítom a kabátját, örülök, hogy a blúzának nincs baja, begombolom a prémgallérját és amikor az arcához érek, tudom, hogy ízléstelen, de akkor úgy kellett, mérlegelni sem tudtam még a tetteim, mint manapság, megcsókolom. Szipogva, nedves szájjal, testvériesen. Mondani is szeretnék valamit, hogy nekem már soha többé nem lesz kitagadott, hogy – de ezt akkor még úgysem tudtam volna megfogalmazni, csak a torkomat fojtogatta – ha én is voltam az, aki elárulta, ez a csók nem júdáscsók, ezt a csókot jónak és vigasztalónak akartam. (Így, bibliásan, mert akkoriban színültig voltunk a csodákkal.) De hát nem szóltam semmit. Hiszen úgysem bírtam volna. És ma már tudom, hogy jobb is volt így. Mert ugyan mit érnek ott a szavak, ahol a legdrágább és a legrejtettebbet sebeztük meg, a gyöngyöt, amely sokat kibír, de ha elpattant, soha többé meg nem gyógyul?
Jegyzet
Kétféle szeretet?
Gyakran elhangzó vád, magam is nem egyszer hallottam, hogy a keresztény hívő szeretetében van valami „személytelen”, valami „hideg”; hogy Isten „közbeiktatása” denaturizálja érzelmét, hiányzik belőle a közvetlenség és a szenvedély, mintha Isten szeretése valamiféle hőszigetelő szerepét játszaná ember és ember között.
Az ilyen vádakban akaratlanul is ott lappang annak hite, hogy Isten személytelen és elvont fogalom, tehát szeretni se lehet valóságosan, s ha igen, úgy az Istent szerető szív üres marad az emberek felé.
De mit is jelent szeretni a másik embert? József Attila gyönyörűen fogalmazza meg: „érdekeimben megértettél”. Nyilvánvalóan szándékosan választotta ezt a veszélyes szót, hogy érdek. Hisz nincs hitványabb, mint „érdekből szeretni”. József Attila fogalmazásában a hangsúly azonban a szeretett lény, a másik érdekeinek elfogadásán van. S az „érdek” szó itt épp nem anyagias jelentésű, hanem a másik ember legszemélyesebb megértését, elfogadását célozza. Innét már csak egy lépés vezet a szeretet keresztény megfogalmazásáig. Valakit Istenben szeretni annyi, mint léte legmélyebb gyökereiben elfogadni, mintegy születésének forrása fölé hajolva. Valakit Istenben szeretni annyit tesz, mint ontológiai „érdekeiben megérteni”.
Lehet ennél többet, forróbbat, személyesebbet kívánni? A keresztény szeretet épp Isten „közbeiktatásával” kíván maximalista lenni. Mert hogy is hangzik ez a felebaráti szeretet nyelvére lefordítva? Valahogy így: „Legmélyebb érdekeidben kívánlak megérteni. Azon a szinten, ahol léted egyszeri csodáját megragadhatom: Isten szeretetében, amely a semmiből életre keltett. A személyes önzés a felszínen elválaszthat bennünket, de itt, a forrásnál, Isten szívében béke van és megértés. Itt, és csakis itten.”
Isten szeretése és a felebarát szeretete számunkra hát épp nem kizárólagos, hanem azonos cselekedet. Ha egyiknek a felebarát, a másiknak Isten a mércéje, és mint ahogy nincs is meg egyik a másik nélkül. A végítélet Istene az Isten-szeretet törvényének teljesítését – a szeretet nyelvéhez híven – egyedül a felebaráton méri le és ítéli meg. Isten „közbeiktatása” épp a válaszfal ledöntését jelenti hát ember és ember között, a szigetelés lebontását, a szeretet legforróbb fokát, legönzetlenebb formáját és legmélyebb igényét.
Valami igazság azonban mégis van a bevezetőben említett vádakban. A hívő csakugyan elismer egyfajta hierarchiát, amikor Istent helyezi szeretete középpontjába. A vád csupán azáltal hamis, hogy ez nemhogy megrövidítené a felebaráti szeretetet, hanem ellenkezőleg, egyedül ez teszi igazán lehetővé a megvalósítását. Isten nélkül a szeretet könnyen válik bálványimádássá, s veszélyesen átcsaphat a gyűlöletbe is. A direkt szeretet szinte nem tud mit kezdeni a másikkal, s a szeretetre éhes ember könnyen válhat a szeretett lénynek akár hóhérává is. Isten szeretése azt a túlságot, ezt a megvalósíthatatlan direktséget oldja fel, formálja épp „emberibbé” szívünket az emberek felé, termékeny erővé szelídítve a robbanó energiákat. Hogy a „direkt szeretet” mennyire megvalósíthatatlan, híven mutatja az az általános törekvés, mely ember és ember közé – szigetelő és közvetítő közegként – elengedhetetlennek tartja valamiféle közös cél, közös munka, közös gond, közös érdeklődés, szellemi tartalom beiktatását, a felebarát szellemi „érdekeinek” megértését.
Igen, Isten szeretése a hívőt nemhogy eltávolítja az emberektől, hanem ellenkezőleg, az Isten iránti szeretet a hívő számára az Evangélium megfogalmazta felebaráti szeretet egyedül lehetséges megvalósítása és megoldása. Egyszerre teremt mélységet és rendet a szívekben. Mert végül is nincs kétféle szeretet. A szeretet egy és oszthatatlan, ahogy azt a végítélet Istene a képmutatók számára oly feledhetetlen szavakba foglalta.
Jegyzet
Éjszaka van?
Hamvazószerdán s a rákövetkező vasárnapon, hamuból rajzolt kereszttel jelölte meg az egyház övéi homlokát. Tudjuk, a hamu gyászt és mulandóságot jelent, a földi élet mulandóságát, a nappali vígság után a természet éjszakáját. A farsang véget ért; a világ ránk sötétedett. De mi is történik az éjszakában? Ebben az éjszakában?
Az esték hasonlatával: sötétedéssel visszatérünk otthonunkba. De már ez a „sötétség” is! A nappali világ, közvetlen kis földi környezetünk kialszik ugyan, de helyette kitárul az egész. Már ez a sötétség is csalóka – hisz a csillagos mindenséget, a teljességet nyújtja cserébe.
De folytassuk a hasonlatot. Megérkezünk otthonunkba, meggyújtjuk odabent a lámpát. S most elhagyva a hasonlatot: elfordulva a földiektől, figyelmünket befelé fordítjuk, afelé a világ felé, amit Avilai Nagy Szent Teréz „belső várkastélynak” nevez. Ezzel már előttünk is áll a kép. Kívül az elcsendesedett világ – cserébe a csillagok szelíd teljességével –, s e „sötétben” a „belső várkastély” kivilágított ablakai. De éjszaka ez még? És gyász ez még?
Nyilvánvaló, hogy nem. Öröm, vagy ami ugyanaz, előkészület az örömre, a bensőséges boldogság természetes többszólamúságával. Olyan csendes és biztos öröm, amely a gyászban még a várakozással is megajándékoz. A közelítő tavaszra esik a böjti idő, visszafogva szívünk természetes dobogását, hogy aztán annál fényesebben köszöntsön ránk húsvét hajnala.
Mert valóban: ahogy az éjszaka képében megidéztük a lét intim teljességét – éppúgy a nagyböjt gyászában, várakozásában is kitárul a krisztianizált világ teljessége, drámaiságában és kozmikus szelídséggel és kiegyenlítettséggel. S épp ily szelíd a dráma, e várakozás feloldása. Jézus újra és újra a hajnal leplében érkezik hozzánk, szinte súlytalanul, szinte észrevétlenül. Hogy vártuk, s mégis ő lep meg minket. Nem baj, ő szereti ezt a hajnali hűvösséget, ezt a kicsit ámulatból ébredező, s ámulatba forduló örömöt. Ezt a csendes, józanodó örömöt, mely épp józanodva éled, s leginkább hasonló „ahhoz a boldogsághoz”…
Mikor tehát az egyház hamuval jelöl meg minket, ne lássunk ebben külsőséges szertartást. Valódi szertartás ez, amely épphogy nem körülményességből fakad, hanem lerövidítést jelent. Liturgiánk különben is, túl azon, hogy minden vonatkozásunkban, tehát testi és közösségi mivoltunkban is megszentel – egyúttal végtelenül összetett szellemi tartalmaknak csodálatosan sűrített rövidítése. Szertartás ez még, ez a mindent és mindenünket releváló gyermeki érzékletesség? Vagy már a lényeg édessége?
Éjszaka van?
Jegyzet
Üvegkrisztus
Novellisztikus riport jelent meg a Fejér Megyei Hírlapban Üvegkrisztus a könyvtárszekrényben címmel. A szerző írását az irodalmias forma meglehetősen hoszszadalmassá tette, holott mondanivalója már az elején nyilvánvaló. A riporter felettébb elcsodálkozik azon, hogy lehet az, hogy egy olvasó, könyvtárlátogató, a történelemben is jártas öreg parasztasszony – vallásos? A szobában, az asztalon „egy üvegkrisztus terjeszti szét kezeit a belépő felé” – olvassuk. Majd valamivel odább: „Nem tudom magyarázatát adni, miért érzem, hogy ez a tárgy sehogy sem illik ide. Talán mert éles ellentétet érzek az üvegkrisztus mesterkélt jósága és a ház asszonyának energikussága, okossága, érdeklődő természete között.”
De ez az ellentétpár nyilvánvalóan mesterkélt. Ha az „üvegkrisztus” helyett a kifogyhatatlanul gazdag keresztény művészet valamelyik népi remeke nézne a riporterre, ő akkor is ellentétet érezne a szobor és az asszony között. Magyarán: a tanulni vágyás és a vallásosság között.
S e csodálkozása oly törhetetlen, hogy igazában nem is érdekli tulajdon problémája, amikor színről színre, hús-vér alakban kerül elébe – hanem a riporter könnyűségével most már csak azon igyekszik, hogy behunyva egyik szemét – a másik szemével már csak egy tanulni vágyó öregasszonyt lásson maga előtt. Vegytisztán, „ellentmondás” nélkül: ahogy azt az elképzelt jövő elébe vetíti.
De nem lett volna egyszerűbb eleve nem zavaros, tétova „ellentmondást” látnia vallásosság és tudásszomj között? Ahogy azt a ma sok-sok példája tanúsítja, s nem utoljára a szóban forgó riportalany „energikussága, okossága, érdeklődő természete” is?
Jegyzet
Keresztény szilárdság
Gyakorlatban sokszor félreérthető a keresztény szilárdság erénye. Ez elsősorban belső dolog, s Istenbe vetett rendíthetetlen bizalmat, hűséget jelent. A világban azonban épphogy hajlékonyságot és nem merevséget. Tehát soha elzárkózást, hanem közeledést. Soha értetlenséget, hanem megértést. Soha elkülönülést, hanem szeretetet. Sohase ítélkezést, de segítséget. Hajlékonyságot jelent, aminek hitem, s hitet, melynek Isten a tengelye. „Szilárd vára” – ahogy a zsoltár mondja.
Jegyzet
Képzelt interjú
Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszeresen azon kapom magamat, hogy beszélgetek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel. De hogy ki is az? – Pontos válasz helyett megpróbálok rögzíteni egy ilyenfajta „beszélgetést”.
Kérdés: Mi is az a költői „kép”?
Felelet: Tulajdonképpen definiálhatatlan, mivelhogy semmiben sem különbözik a világ többi „képétől”. Van Gogh sétája során rábukkan egy fára – és lefesti. Igazság szerint ez a fa semmivel se különb többi társánál. A találkozás ereje emelte, tette megragadóvá. De ez is mit jelent? Olyanféle jelenség ez, amit a vallás síkján kegyelemnek szoktunk nevezni. S épp oly nehéz beszélni róla. Mivel – titokzatos módon – Van Gogh fácskájában nemcsak a világ valamennyi fácskája van jelen, hanem maga a teljes mindenség, beleértve a festő teljes egzisztenciáját.
Kérdés: De mégis hogyan?
Felelet: A kérdésre lehetetlen elméleti választ adni. Egyedül gyakorlati válasz lehetséges. A költőnek még az ecsetnél is kisebb a lehetősége. A világ bármelyik fájának megnevezésére főnévként csak egyetlen főnév áll rendelkezésre. Az, hogy: fa. De – mondhatnánk – itt vannak a jelzők, a különböző formák, fordulatok sokszerű, kombinatív lehetősége, amivel körülveheti, leírhatja, betájolhatja és kellően „megvilágíthatja” tárgyát. De a gyakorlat homlokegyenest mást tanít. A kellően megragadott tárgy megteremtheti környezetét (és itt nyelvi környezetre gondolok), de semmi mesterkedés se képes egy fát a megnevezés erejével fölmutatni. Az ilyen vers minden igyekezete ellenére sápadt műfordításnak hathat legfeljebb. Az irodalom ugyanis nem leírás, még csak nem is kifejezés, hanem a dolgok megszólítása.
Kérdés: De hiszen ez csaknem misztikusnak hat!?
Felelet: Valóság és misztika édestestvérek. Sokan úgy vélik, hogy a tények végső állomást jelentenek a megismerésben. Pedig ez nem igaz. A tényeket el kell vezérelnünk a realitásig. Ugyanaz a tény más egy Dosztojevszkij és más esetleg egy sziesztázó újságolvasó szemében. De térjünk vissza az irodalomra. Ma divatos az irodalmi szövegeket önállósítani, s mint holmi bonyolult tárgyat, vizsgálat tárgyává tenni. Én ebben nem hiszek. Olyan mértékben nem, hogy szerintem ugyanaz a szöveg lehet csapnivaló és csodálatos. Példát is mondok rá. Krisztusnak az a mondata, hogy „boldogok, akik sírnak”, keveset, vagy alig valamit érne, ha Oscar Wilde-tól származna. Ebben az esetben csak kétes értékű paradoxon volna, inkább hamiskő, mint gyémánt.
Kérdés: De hát mi a valóság kritériuma?
Felelet: Nem ugyanaz, mint a tényeké. A valóság túl van a tényeken, és a tények innen vannak a valóságon. Egy rendőri nyomozó munkája fölmérhetetlenül irreálisabb, mint egy nagy íróé.
Kérdés: De ha egyszer befejezte művét, azon ott kell lennie a megtalált valóság elvéthetetlen lenyomatának.
Felelet: Ez igaz. De épp a valóság „definiálhatatlan”. Nem lehet ujjal rábökni. Azt mondanám: attól olyan erős, mert szabad és bekeríthetetlen. Mindent képes megnevezni, de maga definiálhatatlan. Testetlenebb a semminél, mivel a Semmit képzeletünk még úgy-ahogy képes tárgyiasítani. S mégis: a létezés csak létezik. De a valóság van.
Jegyzet
|