A Karamazov testvérek margójára

Jelen cikkemben Zoszima sztarecnek, Dosztojevszkij csodálatos regényalakjának néhány gondolatát és tanácsát szeretném ismertetni és széljegyzetelni. Mit mondott a sztarec egy szerencsétlen férjgyilkos asszonynak?

„– Ne félj semmitől és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs, és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg nem bocsátana az Úr, ha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni, hogy bűnöddel együtt, és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni. Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten. A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet váltod meg vele, hanem a másokét is. Eredj hát, és ne félj.”

Gyönyörű beszéd, a keresztény irodalom egyik legszebb, legevangéliumibb passzusa. Különben evangéliumi ihletettségének egyik legfőbb ismérve, hogy ereje szinte észrevétlenül szelíd erő.

„Ne félj”: ez a fölhívás többször is visszatér az idézett bekezdésben, annak első, középső és befejező részében. S ez nem véletlen, főként a szerző istenáldotta, a nagy szentekéhez hasonló „pillantásának” ismeretében. „Ne félj”, vagyis a félelem meghaladása elengedhetetlen jegye, jegye és gyümölcse, próbaköve és áldása annak, hogy bánatunk csakugyan igaz bűnbánat.

De menjünk tovább, és kövessük Dosztojevszkijt evangéliumi „pedagógiájának” gyakorlásában.

„Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled.” A búslakodás tehát más, mint a bűnbánat. A bűnbánatnak nem kell, és nem is szabad búslakodnia. Se félnie, se búsulnia. Mert amíg félünk és búslakodunk, valami még hiányzik szívünkből. Bűnbánatunkban még nem bízunk eléggé Isten bocsánatában; még alábecsüljük bocsánatának és irgalmának nagyságát. Azt, hogy „emberfia nem követhet el olyan nagy bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét”. És a szent életű sztarec itt másodszor is visszatér, szinte makacsul, a félelemre: „Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el”. Igen, Isten szeretete végtelen; de ennek az igazságnak fölismerése, alázatos és teljes belátása után a sztarec nem keveset kér gyónójától sem. Nevezetesen azt, hogy többé soha semmitől ne féljen, vagyis oly mély bizalmat és bánatot, amely minden félelmet elűz lelkéből. Dosztojevszkij valóban ismerte, s ezért meghökkentő egyszerűséggel és pontossággal tudott beszélni a bűn és a bűnbánat természetéről!

És ezután, mi következik ezután?

„Hidd el – vallja a sztarec –, hogy Isten… bűnöddel együtt és bűnödben is szeret.” S itt álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg önmagunkat: vajon hogy szeretünk mi, emberek, amikor azt mondjuk, hogy szeretünk? Vajon úgy szeretünk, hogy ebbe ellenségeink szeretete is belefér? Igen vagy nem? Ha erőnk van az őszinte válaszra, nyilvánvaló, miért idézi a sztarec előbbi szavai után a sztarec közvetlenül Jézus egyik legszebb kijelentését: „Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak.” És újra, és megint, most már harmadszor is a félelemről: „Menj hát, és ne félj.” Majd: „Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért.” Zoszima áldott figyelme csakugyan mindenre kiterjed, mindenre felkészíti a bűnbánó szívét. Tudja, hogy a félelem elűzése és Isten irgalma után a bűnbánóra a világ szigora vár. De hát akkor hogyan és mivel védheti ki e sokszoros veszélyt a bűnéből még alig-alig kilábaló bűnbánó? Figyeljük fokozottan a sztarec szavait: Az elhunytnak bocsásd meg mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén”. De kinek is kell az asszonynak megbocsátania? Annak, aki megbántotta, és ami sokkalta nehezebb, annak, akit megölt. Döbbenetes szavak, és mindannyiunknak szólnak. Mivel a legnehezebb annak megbocsátanunk, akit megbántottunk és meggyötörtünk. És most meg kell békülnünk vele, mert csak így juthatunk el a szeretetig. „Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz” – mondja e ponton Zoszima. Majd így folytatja: „Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni.” De ki is ez a szent, hogy tanácsot mer adni egy gyilkos asszonynak? Istenre és az Evangéliumra hivatkozva. A kérdés – úgy vélem – jogos, hiszen ékes bizonyság erre Zoszima következő vallomásos félmondata: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy…” Hát igen, ez a mondat csak evangéliumi önismeretből, és alázatból fakadhat, és érezzük, hogy szóról szóra igaz. Semmi köze az olyanféle mondatokhoz, hogy „mindannyian bűnösök vagyunk”, amivel legtöbbször csak valamiféle hamis alázatot szeretnénk sietve bezsebelni. Nem, a sztarec és minden igaz bűnbánó szájából ez a mondat szóról szóra igaz, és úgy is értendő: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon, és megsajnáltalak, menynyivel inkább megszán az Isten”. E bekezdés oly szép, lépésről lépésre haladva oly teljes, hogy méltán lehetne gyónás előtti vagy szentgyónás utáni olvasmányunk. De még nem értünk a végére. Íme a befejezés: „A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet válthatod meg vele, hanem a másokét is”. Nagyszerű konklúzió. Igaz bűnbánata oly erőssé teszi a legnagyobb bűnöst is, és éppen őt, hogy ezentúl mások bűnét is megválthatja. S aki ezt teheti, az mindenképp szeretni fogja még ellenségeit is, fölszabadultan szeretni, hiszen megválthatja őket bűneiktől. És még egyszer, immáron negyedszer és utoljára: „Eredj hát, és ne félj!”

Evangéliumi a megigazulás e csodálatosan fölvázolt iskolája, amit Dosztojevszkij néhány sorban összegez. Igaz, szinte nem is ő beszél. Ihlete makulátlan közvetlenséggel tolmácsolja az evangéliumok sugallatát. Úgy adja néhány egyszerű tanácsát, a fokozatok úgy követik egymást, mint Jákob létrájának fokai. Hatalmas és szelíd minden szava, s végezetül senkit, még a gyilkost, még a képmutató farizeust se zárja ki az önismeretnek, a bűnbánatnak, a félelem meghaladásának, a mindenkivel való megbékélésnek, a kölcsönös megváltódásnak, a szeretetnek és az egyetemes imádságnak mindent átjáró, és mindeneket meghívó kegyelmi valóságából. Jó hírre születtünk!