1980

 

Szeretet, igazság, igazságosság

Ifjúságomban divatos volt megkérdezni: „Ha örökre egy magányos szigetre kellene menned, melyik három könyvet vinnéd magaddal?” Éppígy meg lehetne kérdezni bárkitől, ha három szót kellene választania a szótárból – ilyen vagy olyan okból –, melyik három szót választaná. Ismerek és mélyen tisztelek valakit, aki a következő három szót választotta: igazság, igazságosság, szeretet. Jól tudta, hogy miért. Rögtön hozzá kell fűznünk azonban, hogy e három szót igazi, még közelebbről, evangéliumi értelemben emelte ki.

Igazság, igazságosság, szeretet: e három szó egyszerre kulcsa földi és természetfölötti életünknek. Ugyanakkor: soha annyi csalást, igazságtalanságot és kegyetlenséget nem követtek el, mint éppen e három szó jegyében és nevében.

Jézus előre tudta ezt, s ezért semmi kétséget nem hagyott afelől, hogyan is kell e szavakat értelmeznünk. Mi több: egyenesen azért nyílt szólásra, hogy e három szót megtisztítsa az emberi, nagyon is emberi visszaélésektől. Mivel embernek lenni, a tragikus fogalmazásban úgy is mondhatnánk, annyit tesz, mint élni és – visszaélni. Az érzékelhető világban visszaélésre csakis az ember képes. Fák, madarak, kövek soha.

De hát akkor miként is élhetünk igazságban, igazságosságban és szeretetben anélkül, hogy visszaélnénk velük? Lapozzuk fel az Evangéliumot.

– Mi az igazság? – kérdezte Pilátus. És Jézus hallgatott. Hogy miért? Mivel ő maga az igazság. Én vagyok (az út), az igazság (és az élet). Ő ismerte az embert, és tudta, hogy a legszabatosabban megfogalmazott igazságot is kifacsarja. Hogy helyette majd sokan fogják mondani: „ez az igazság” –, hogy azután levonják belőle ítéletüket. „Ne ítéljetek!” – kiáltotta és könyörögte még a kereszten is. Az igazságot ugyanis, a teljes igazságot (és más igazság nincsen) egyedül Isten tudja. Pontosabban ő maga az igazság. Ilyen értelemben minden ítélkezés egyenlő az élő Isten detronizálásával, az Atya trónfosztásával. Aki ítél, az igazság teljes ismeretét tulajdonítja önmagának, az igazsággal azonosítja magát, fölöslegessé téve az Atyát, önmagát helyettesíti be az élő Isten személyének helyébe. A tények tények, az evangéliumi törvények törvények – de ítélni végső soron csak az ítélhet, aki maga az Igazság. A végtelen irgalom akarta így, és a legfőbb szeretet. Pilátus kérdésére ezért felelt hallgatással Krisztus. Már hallotta a lármát és látta a civódást és a vesztőhelyeket, a feneketlen gyűlöletet és zűrzavart, amit majd az emberiség csap az igazságra hivatkozva. Mivel az igazság nevében, tényekre és törvényekre hivatkozva, az emberiség mérhetetlenül több szenvedést zúdított a világra és a halálfélelemtől vacogó Bárányra, mint az igazságtalanság nevében. Mi mindennap válaszolunk Pilátusnak. Jézus helyettünk is hallgatott. Maga volt az igazság, akár az Atya csodálatos csöndje! Mindenre és mindenkire kiáradó egyetlen és egyetemes igazsága és igazságossága. Mi: csak törekedhetünk az igazságra, s annak alkalmazására, az igazságosságra.

S itt érkeztünk el a szeretet evangéliumi „természetéhez”. Az alapvető baj, hogy a gyűlölet ravaszabb és erőszakosabb a szeretetnél. A szeretet egyetlen „sansza” a szív mélye, szótlan és szemrehányás nélküli mélye: „egyedül” maga Isten. Jézus hiába szerette ellenségeit, támadóit, hiába húzódott vissza kritikusai elől, hiába tágította ki végtelenre szeretete határait, mellyel mindenkit testvérének és anyjának vallott. Fejére olvasták „bűneit”, s ő utoljára elhallgatott. Pontosabban a történet hiteléért egyetlen embernek megígérte, hogy vele lesz a paradicsomban. Kit ölelt magához a jobb lator személyében? A gyilkosokat, a vámosokat és utcalányokat? A részeges Rembrandtot és Schubertet? Krisztus szeretetére és igazságosságára lenne szükségünk, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk. És az ő tekintetére, mely meglátta saját sebeit a bal lator kezén-lábán, s talán Van Gogh vásznán fölismerte Veronika kendőjét.

Hát igen, így kellene szeretnünk. Az ítélkezést hagyjuk meg a Világ fejedelmének. Ő a szeretet nevében boldogít és tesz tönkre minket ölelése présében. A megfeszített Isten karja tárva-nyitva áll, és nincs ennél tartózkodóbban kitáruló ölelés.

 

Jegyzet

Levél a „diszkrécióról”

Bonyolult, összetett fogalom a diszkréció, mindannyian „értjük”, mégis szinte lehetetlen meghatározni. Megpróbálom hát körülírni, s többé-kevésbé megközelíteni.

Egy bizonyos: világunk a közöny (vagy éppenséggel az örökös megszólás) negatív, és a diszkréció pozitív pólusa közt feszül. Az indiszkrét lelket könynyebb definiálni, mivel szükségszerűen evilági. Szólásformái: „Egész életemben!!!” – ez a zsarnokok klasszikus bevezető mondata. Hitler is csak népét szolgálta. Az indiszkrét lelket „X. vagy Y. örökösen megrövidíti” – ahogy a diktátorok a legszervilisebb lényben is lázadó ellenszegülőt gyanítanak és likvidálnak. Az indiszkrét lélek ugyanakkor egyedül marad, de úgy, akár egy oroszlán, míg a diszkrét lélek őztermészetével se tudja „megvásárolni” nyugalmát. Nincs egyedül: világi szinten szakadatlan hajtóvadászat tárgya.

És most nézzük meg kissé közelebbről a diszkrétség nehezebb ismérveit. Számomra a diszkrét lélek evangéliumi, központian keresztény, az emberi szabadságot érintő fogalom. Ha Bernard Shaw lennék, példaképp csak annyit mondanék, képzeljenek el egy Jézust, ahogy indulatosan behatol egy másik ember konfliktusába, kihallgat egy telefonbeszélgetést, vagy éppen „szomszédol”.

Földi értelemben persze a jézusi (vagyis diszkrét) magatartás nemhogy megoldás, hanem maga a kereszt, ami meglepő módon hasonlatos, de tökéletes ellentéte az indiszkrét lelkek kikerülhetetlen pokolmagányának. Jézus még a kereszten se lógott egyedül. Igazán egyedül az indiszkrét lélek marad, akkor is, ha szegényként, rongyos zsákban, kósza hírek szemetében, vérző lelkek sebeiben kutat, vagy őrült grófként gyertyával bolyong kihalt kastélya éjféli termeiben, hogy hátha rátalálhatna még valakire, aki esetleg „veszélyeztetheti”.

Az indiszkrét lélek átvilágíthatatlan. S bár róla írva jogosan mindenkire gondolok, mégis tudom, hogy valóságosan is létezik, de soha senki halandó embernek nem szabad, nincs joga konkrétan megnevezni őt. Ember egy másik ember bűnét sose nevezheti meg rámutatva a bűnösre. Igaz, az indiszkrét lélek épp ezt nem tudja, nem tudhatja, mivel épp ez az a pont, ahol Isten útjai kezdődnek. És ez az a pont, ahol a legillendőbb nekem magamnak is girbegurba levelemet, címzettként fölírva a magam, s talán mindannyiunk pontos címét és nevét, befejeznem.

 

*

 

Hogy miért választottam az „indiszkréciót” témául? Regényírás közben vagyok. Egy fontos mellékfigurámban (egyelőre még mindig a mellékfelületen) próbálom „elcsípni” Hitlert és a hitlerizmust, valószínűleg egy nevelőintézet keretén belül. Így ébredtem rá, hogy Hitler lényege szerint egy iszonyú hőfokú, de tökéletesen üres energia volt. Ezért akarta egész népét ostobaságában oktatni, ürességében uralni, míg végül pokoli magányát hullák millióinak melegével beburkolni. Öngyilkosságát nem látom még pontosan (ehhez egy Dosztojevszkij pillantása kellene). De látom a németség üzemzárlatát. A munka, a kötelesség, az egybetartozás horgán akadt fönn… Elfelejtette a jézusi lényeget: a nemzet, a család és végül az én meghaladásával szabad és lehet csak visszahajolnunk mindenkihez: az Egészhez. Ez volt Jézus legfőbb „társadalmi” botránya, s ez volt egyben működésének törési pontja is: Barabásnak a szabadulás, és neki a kereszt. Ez volt ugyanis az a pont, ahol ő, aki addig oly bölcsen „kicsúszott” minden csapda, vád, a brigantikat is meghaladó gyalázkodás elől, ezen a ponton nem vonult vissza, hanem állva maradt. És szentül hiszem, hogy ez a zérópont semmiben se különbözött Hitler vagy Júdás zérópontjától. Az egyetlen különbség, hogy Júdás tisztes polgárként „emelte föl magát” arra a fára, amelyre Jézust „pórul járt nagyzolóként, utcalányok barátjaként, fecsegő sihederként” mi magunk emeltük fel. Mi az „indiszkrétek”, őt, a Diszkrétet.

 

Két „rendhagyó” szent

Az Evangélium két olyan szentet villant fel, akikre joggal mondhatjuk, hogy a szentek kivételes sorában is kivételesek és „rendhagyóak”.

Az egyik a jobb lator, a szent lator, akinek kivált a középkorban volt méltóan széles és bensőséges kultusza, aki a jelek szerint épp napjainkban nyer új és termékeny „aktualitást”.

Ki volt ez az ember, ez a gyilkosságért keresztre vert bűnöző, akinek Jézus maga ígérte meg szóról szóra, betűről betűre az üdvösséget? Bűnöző ember volt, aki semmit sem tudott Jézusról, aki meg se volt keresztelve és akinek fogalma se volt Jézus istenségéről és tanításáról. Még itt a kereszten is véletlenül lógott és szenvedett az Úr szomszédságában.

Mi tette mégis szentté? Két dolog. Az egyik: hogy tudta, jogosan bűnhődik. A másik, hogy elhatárolta magát szenvedése magaslatán az erkölcsöt féltő farizeusok álszent alázatától, mellyel a vallás „tisztaságát” féltették, a kárhozott lelkek jellegzetes ítélkezésre, menthetetlenül kicsinyes ítélkezésre zsugorodott poklától, jelentkezzék az a színlelésben hangsúlyozott alázat, vagy a betű szerinti magabiztosság maszkjában.

Igen, a jobb lator volt az egyetlen, aki tudta, hogy joggal agonizál, s aki a farizeusok és a bal latornak a farizeusokénál semmivel se különb szavaival szemben jó szót szólt a középső haldoklóról. S ez elég volt ahhoz, hogy ő legyen az egyháztörténet egyetlen szentje, akit maga a Megváltó avatott azzá. S ha ez igaz, mint ahogy igaz, épp korunkban nem ártana az Evangélium egészét Isten agóniájának eme haláltusa mélységű pontjáról, a megváltás pillanatának valóságos szintjén, a mélységek mélységéből kiindulva igyekeznünk megérteni és befogadni. Jézus, amikor egyesült a jobbik latorral, egyedül és fennhangon, mint senki mással, egyúttal végső kérését intézte hozzánk: legyetek, mint ez a gyilkos, jobbra tőlem.

Az Újszövetség másik kivételes szentje a „tékozló fiú”. Aki csak egyszer is figyelmesen elolvasta a róla szóló passzust, az tudja, hogy a „tékozló fiú” nem jelképes alak, hanem valóságos ember. A „tény az tény”, mondják előszeretettel a felszínt mélységnek föltüntetők. S ez igaz is: a tény az tény – de nem is több annál. Rilke felkiáltott: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerjük meg a valóságot!” Nos, az Evangélium nem a tények vallató, rápirító detektívmunkája, hanem gyűjteménye azoknak az igazságoknak, amiket egyedül Isten ítélhet meg. Aki ezt nem érti, Isten helyébe tolja föl magát, Istent akarja megfosztani trónjától. Egyszóval: alapvetően diabolikus.

Röviden: lehet, hogy a Tékozló Fiú története nem történt meg, vagyis nem tény, a farizeusi gondolkodás közkedvelt szóhasználata szerint, de igaz és valóságos, ahogy Isten léte se tény, hanem valóság.

A Tékozló Fiú az Újszövetség másik legnagyobb, „kivételes” szentje a jobb lator mellett. Ő a másik kivételezett, akinek üdvözülése felől az Írás semmi kétséget nem hagyott. Szentsége történetéből négy elem bizonyos:

1. Föllázadva kikérte atyai jussát – és meg is kapta.

2. Eltékozolta mindenét.

3. Hazatérve apja ölelése egyenrangú volt az ő ölelésével.

4. A vacsorán apja jobbján ült, a hűséges fiú, a mindig is otthon maradt fiú irigységére. És ez fontos mozzanat.

Ki volt a Tékozló Fiú? A jobb lator? És ki volt az Atya? Maga Isten? És ki volt az irigy és hűséges fiú?

Mit számít! Egyedül az Atya ítélete valóság – túl a tényeken, túl az erkölcsön, túl minden paragrafuson.

A Tékozló Fiú szentsége titkában talán még a jobb latorét is fölülmúlja. Tudója egyedül Isten. Hogy mikor vált szentté? Távozásakor, a disznók között, megrendítő fogadtatásában? Úgy érzem, hogy ez a három mozzanat, féktelen kilengésében is tökéletesen egy. Másként az Atya (vagyis Isten) igazságtalan lett volna, amikor hűtlen fiát a mindig hűségessel szemben előnyben részesítette, szinte fittyet hányva neki. „Az én oldalamon, az én jobbomon most egy szent ül.” Majd földi apaként a következőket érezhette: „A másik fiam csak a fiam. De ez itt a jobbomon, szent. S ilyen értelemben több nálamnál. És hogy ezt lássam és belássam, meghaladva a tényeket, erre egyedül Isten vezethetett rá. Köszönöm, Uram, hogy betöltöttél kifürkészhetetlen szereteteddel és igazságtevéseddel. Különben hűséges fiam ülne most jobbomon. De Te megkíméltél a tényektől és megajándékoztál a valósággal. Kérlek, bocsásd meg fiam jogos ítélettől sárga arcát. Ő még nem tudja, hogy az alázat nem tudhat magáról. Pedig tudom, hogy törekszik rá, de úgy, hogy meg is nevezi, alázatosnak mondja magát. Vedd el gőgjét, ahogy mindentől és mindenkitől jogosan megvetett fiamtól egyszer s mindenkorra elvetted.”

Az Evangélium két kivételes szentje ma kétségtelenül talán a „legaktuálisabb”. Fő jellemzőjük azonban, hogy minden időben a „legaktuálisabbak”. Mindkettő ékes bizonyíték arra, hogy az erkölcs még távolról sem vallás. Jézus nem erkölcsalapító volt, hanem vallásalapító. Vagyis: nem ítélkezésre, hanem szeretetre hívott meg minket. Aki az Evangéliumot fordított sorrendben olvassa, nem a kereszten függ, hanem a kereszt alatt kiabál. És nem igaz, hogy megérti a Szent Latrot és a Tékozló Fiú szentségét. Az Evangéliumot fordítva olvasó szíve szerint az irigységtől méltányosan sárga fiút ültetné az asztalfőre.

 

Jegyzet

A szabadesés logikája

Auschwitz előtti és Auschwitz utáni film. Egyrészt táptalaja, másrészt utópisztikus előképe az emberiség KZ-univerzumának. Amit látunk, annak már se múltja, se jelene se jövője nincsen. Múltja egyszerűen devalválódott, jövőjét viszont ez utópia monstruma helyettesíti be.

Ilyen értelemben Hans Vergerus áll a film tengelyében. Nem Hitler, ő az igazi veszély, Chesterton paradoxonának értelmében: „Őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét”. Élő embereken végzett alapvetően balkezes kísérletei a fausti embert idézik. Hány él ma közöttünk? A görögök még tudták, hogy a jövőt sose szabad utópiára váltani, mert ha igen, az idő minden kategóriájából száműzzük magunkat. De fölényes belátással tudta ezt még Leonardo is. Egyetlen „találmányát” sem realizálták, mégis derűs lélekkel tudta leírni, hogy aki életében nem szemlélődött eleget – minden pillanatát elpocsékolta.

A fausti embernek, történetesen Hans Vergerusnak, e chestertoni „őrültnek” azonban szüksége van megfelelő táptalajra is. Olyan volt a weimari Németország: félelem, pornográfia, nyomor, az idő- és világhiány, a megsemmisülés és a megsemmisítés apatikus és gyilkos-öngyilkos étvágyával.

Bergman író is, filozófus is, de a filmszalag nélkül egyik se lehetne. Olyan író és olyan filozófus, aki minden segédértéket kizárólag a filmszalagon képes realizálni, hiánytalanul értékesíteni.

Műhelymunkáját szavakkal definiálni épp ezért oly nehéz. Rendkívül tudatos; tudatosságánál talán csak „módszere” egyszerűbb és bonyolultabb. Olykor kofaszinten „úsztatja” be egy-egy figuráját, hogy utána kirántsa alóla a rongyszőnyeget, s szereplőjét szerep nélkül hagyva, merő kreatúra voltában tegye közszemlére. Talán innét, hogy amikor „hősei” funkció nélkül maradnak – ami nem ritka nála –, akkor a legmeggyőzőbbek, olyankor informálnak a lehető legmélyebbről. Létezésükről, jelenlétükről s talán az ember, minden ember szituációjáról.

A weimari oszló-foszló Németország kitűnő alkalom volt erre a bergmani „technikára”. Szabadesés, csoportosulás, chestertoni őrület: három reagálási forma ugyanarra, ha egyenként tökéletesen különbözőek is. Mindhárom az oszlás-foszlás terméke. Az ilyen, vagy hasonló helyzetben mindig a csoporté az egyetlen lehetőség arra, hogy a kimerült szabadesőket lelkes vagy apatikus „egésszé” szervezze, s a vegytiszta intellektust szolgálatába állítsa – legalábbis egy időre. Katasztrofális helyzet ez, olyan kohézió amely egy még mélyebb katasztrófát vagy (jobbik esetben) krízist készít elő. Bergman – tévedhetetlen éleslátással – főként a táptalajt kottázta le, feledhetetlenül. S mivel pontosan: humánusan is, miként a tárgyilagosság a megértés és a szeretet kizárólagos előszobája.

Filmszalagon a legjobb írók és – kierkegaard-i értelemben – a legkülönb filozófus-teológusok egyike. Színészei közül (bár mindegyik ezredmilliméterre a helyén van) mégis ki kell emelni Liv Ullmant. Öregedve egyre szebb, még a szeplői is. Játékát lehetetlen már „alakításnak” nevezni. Tökéletesen nő. De ugyanakkor mitől kimerült, a tanulástól holtfáradt kisdiák, aki tévedésből bátyja három számmal nagyobb cipőjét húzta a lábára? És honnét, hogy 1980-as fényképarca mintha hatvan évvel ezelőtt készült volna?

De térjünk vissza a filmhez, ahogy gyerekfejjel és gyerekszemmel – érthetően vagy talán indokolatlanul? – vissza-visszatérek hozzá. Ismétlem: gyerekésszel és gyerekszemmel. Hogy miért épp így? Mert arra gyanakszom, hogy Bergman is így dolgozik. Látszatra felnőttként analizál, de valójában gyerekként nem tesz egyebet, mint konstatál. Nem igyekszik egybefűzni az ámulatában és döbbenetében észlelt jelenségeket, gesztusokat és arcokat. Összeállnak azok maguktól is. Összeállnak, s méghozzá oly kifürkészhetetlenül, amit igazában semmiféle elemzés vagy mérlegelés nem képes szétszedni, kibogozni többé. A dolgokat nem mi alakítjuk, ezt csak hisszük felnőtt fejjel, a „világ” és az „élet” megtörténik, megesik velünk, akár egy gyerekkel. Hogy ez vétkes passzivitás? Ellenkezőleg: teremtő képzelet, teremtő passzivitás párosul hozzá, amivel szemben minden beavatkozás, tevés-vevés kifulladásra van ítélve, rossz ízlésre vall, s tévútra vezet.

Ez a magatartás a leonardói szemlélődés lényege, vagy – mára fordítva a szót – az a pillanat, amit a jó portréfényképészek ismernek. Az a pillanat, amikor fényképalanyunk elereszti magát, kifárad, s csak annyi lesz, amennyi, ami persze a lehetséges legtöbb… Ekkor kell elkattintani a masinát.

Talán nem tévedek: Bergmannak ez az alapvető titka. Mindig van ereje kivárni kiszemelt, választott történetének és választott színészeinek kifáradását. Azokat a kifürkészhetetlen egybeeséseket, amelyek csakis egy kerekre tágult gyerekszemben összegeződnek.

Persze a Kígyótojás-t így vagy úgy, lehetne (és szabad is) elemezni. Mégse teszem. Jobban bízom a néma rácsodálkozás és a szótlan döbbenet kohéziójában. Ahogy megélni is egyedül azt érdemes, legyen az jó vagy rossz, fájó vagy örvendetes, ami ismét gyerekké tesz. Gyermekké, akár a betűk közt is két betű vitathatatlan. Az első és az utolsó. Az alfa és az ómega. A többi? Csapás, hogy köznapi életünk a közbülső harminc hamis, irigy, hazug és gyilkos közegében zajlik le, telve álfájós szavakkal és akadályfutással. Boldogok, akik megrekedtek az alfánál, vagy – ami ugyanaz – eljutottak az ómegáig. Ezért a két betűért minden szenvedés, bűn és küzdelem.

Bergman kétségtelenül sziszifuszi áttörés. Egy gyerek tágra nyílt szemével próbálja egybelátni az első és az utolsó betűt. A többi nem érdekli. S ha más kárpótlása nincs is, egy van. A fokozott kín, hogy soha senkinek, semmiért, senkiért életfogytiglan nem hazudhat már. Ettől szegény, és ezért boldog.

 

Jegyzet

„Egyek lesztek…”

Jézus legfőbb ígérete, hogy egyek leszünk a szeretetben, egyek a Fiúban, a Szentlélekben és az Atyában. Jézusnak ebben az ígéretében föltétlenül meg kell jegyeznünk a többes számot; azt, hogy egyek leszünk Benne.

Ez a többes szám látszatra jelentéktelennek tűnhet, de belegondolva rendkívüli fontosságot nyer. Szöges ellentéte ugyanis a fanatizmusoknak, melyek látszatra szintén valami hasonlóra törekszenek. A perdöntő különbségre akkor figyeltem fel, amikor valaki megkérdezte: „Hogyan részesülhetnék én, személy szerint az üdvösségben, ha ennek föltétele az Istennel való egyesülés, az isteni szeretet mindent olvasztó kemencéje?” Bevallom, zavarba jöttem, holott a válasz tökéletesen evidens. Földi példával élve: Bach alkotó eksztázisában, ihlete önkívületében volt igazán Bach. E gondolatra, vitathatatlan valóságra az Evangélium számos mondata utal. Például: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt.” Éppígy mondhatnánk: Aki meg akarja nyerni önmagát, mondjon le róla. Ezt példázza lényegében már a Szentháromság is. És ezért mondotta Jézus, hogy egyek leszünk vele. Nem a fanatizmus présében, hanem Isten szeretetének véghetetlen tágasságában és szabadságában.

Valami hasonló történik már itt a földön is: a szentek elragadtatásában, a művészek ihletében, vagy bárkivel a szeretet és béke állapotában. Csak aki valamilyen formában, lemond önmagáról, nyerheti meg életét és önmagát, míg az önző egoista biztos önvesztésre van ítélve, oly méretű magányra, amit az ember egymaga képtelen betölteni.

Ilyenkor folyamodik az egyén különböző pótszerekhez, azt is mondhatnám, az evangéliumi ítélet diabolikus megfelelőihez. Ilyenek: az alkohol, a fanatizmus, a zsarnokság és általában a lefele transzcendálás megannyi változata.

Amikor Bach műveit írta, elvesztette és ezerszeresen megnyerte önmagát, szemben például Hitlerrel, aki fokról fokra mindenét elvetélte, s végül egyedül maradva, szükségszerűen önmaga ellen fordult.

Egyek leszünk Istenben. Ez a szeretetnek természetéből fakadó, és semmivel se kisebb misztériuma, mint maga a Szentháromság. Éntudatunk csodálatos metamorfózisa, a szeretet egyedi titka, s talán magának a teremtésnek is a kulcsa. Öröktől fogva megszentelt ellentmondás, aminek leghívebb földi formája a kereszt, s a rajta csüngő ember elhagyatottsága, de aminek jelentése, „tartalma” ugyanakkor pontosan a kereszt ellenkezője. Az hogy egyek leszünk Isten hiánytalan békéjében, szeretetében és boldogságában.

 

Az imádság mint metakommunikáció

Az imádság szavakba foglalt, vagy néma kapcsolat és párbeszéd Isten és ember, Isten és az imádkozó egyén között. Ugyanakkor egyéb is. Mivel Istenen keresztül az imádság szükségképp kapcsolat, méghozzá a legmélyebb kapcsolat, párbeszéd a teljes létezéssel, minden egyes – élő és halott – emberrel. Egyfajta metanyelv, némaságában is egyféle beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel. E párbeszéd fölmérése persze lehetetlen, de létezése minden imádkozó teremtmény számára alapvetően igaz és valóságos.

Az imádság értelme így kettős. Annyi, mint egyedül maradni Istennel, ugyanakkor találkozni mindenkivel, a teremtés egész teljességével, méghozzá egyszerre térben és időben, s túl téren és időn, Isten szívében, az öröklét dimenziójában.

Ezáltal az ima olyan párbeszéd is, amit másképp nem tudnánk megvalósítani. A felszínen gondolataink ezerféle leküzdhetetlen akadályba ütközhetnek, s ütköznek is, bábeli árkot vetve ember és ember közé, viszont az imában kölcsönös megértésünknek nincs semmi akadálya.

Az imádság ilyen értelemben nyelvek fölött álló nyelv, a bábeli nyelvzavar titokzatos megszüntetője, látszólagos némaságban maga a tiszta ékesszólás, és a kölcsönös megértés hibátlan, egyedüli eszköze a mélyben – történjék bármi is a fölszínen.

Az imádság metanyelv, beszéd fölötti beszéd, s így tökéletes párbeszéd Isten jóvoltából, amit bizonyítani nem, csupán hinni lehet. A hívő számára azonban ez fölülmúlhatatlanul elegendő, mivel e hit Istenbe vetett hitének egyenes következménye, megfelelője, s ezáltal a legfőbb valóságot, realitást hordozza. Az imádság föntebb vázolt formái egyúttal a tények fölött álló valóság megragadását is jelentik. Az imádkozó ember számára a hit a valóság legfőbb mércéje, túl a tények nyelvi nehézségekkel küszködő tartományán.

És befejezésül: az imádság épp hogy nem megfutamodás Istenhez az emberek elől, hanem ellenkezőleg: egész lényünk közlését és mindenkinek maradéktalan megértését, meghallgatását jelenti abban a „csöndben”, amit Isten ajándékoz nekünk, amikor vele beszélünk.

Földi értelemben ezt – ismétlem – nem tudjuk bizonyítani, mint ahogy a mindenség java részéről se tudunk semmit, holott érintkezésben állunk minden egyes atomjával, ahogy Claudel gondolta, mikor arról írt, hogy az égbolt, vagyis a mindenség egésze kell ahhoz, hogy egyetlen pillangó fölemelkedhessék.

Igen, valamiképp így az Istenhez fölszálló imádság egyúttal az emberiségnek is sértetlenül megmaradt anyanyelve, amit még Bábel leomló tornya sem tudott mindenestül maga alá temetni.

 

Jegyzet

Ödipusz ma

Minden nagy vallás és mítosz szükségszerűen érintkezésben van egymással. Valahogy úgy, mint a jelentős művészi alkotások. Bach megértése nem zárja ki, hanem ellenkezőleg: segíti Mozart, Haydn és a többiek megértését.

Miután Ödipusz öntudatlan bűne után önkezűleg szúrta ki szemét: ártatlanságában előképe volt Jézusnak. Jézus magára vette a világ bűneit; Ödipusz viszont – istenei szeszélyéből – kiszúrta két szemét, mivel a görögök felfogásában a véletlen is szorosan és szervesen hozzátartozott az ember életéhez; a tudatosan elkövetett bűn az öntudatlanul elkövetetthez.

Jézus minden bűnt magára vett, amivel nem oltotta ki ugyan se a sorsot, se a bűnt, csupán mindkettőnek valami tökéletesen más szerepet adott. Szélsőségesen fogalmazva: mindkettőt Kenyérré változtatva át. Méghozzá olyan kenyérré, aminek még a véletlen is kovásza. A bűn esetében (amikor gyónunk) kétségtelenül az számít véteknek, amit tudva és akarva követünk el. De az áldozásban pontosan hol húzható meg a határ? Gondolom, pontosan sehol, s ezért is maradt meg e szentség a bűnösök szentségének a tudatos bűnbánat és a fülbegyónás után is. Jézus teste még a véletlenül elkövetett „görög véteknek” is orvossága, szelíd erejével messze meghaladva még az öntudatlant és véletlen határait is.

A görög sorstragédiák nem vakságból születtek és születnek ma is (akár a „tudva és akarva” elkövetett rossz), hanem ritka éleslátásból. A gyónást ezért követi az áldozás, a „bűnösök szentsége”, tökéletes ingyenességgel, mindenfajta penitencia nélkül.

A penitenciát itt magunknak illő kiszabnunk – Jézust követve – úgy, ahogy Ő magára vette a világ bűneit, amire erőnkből úgyse telne. Áldozás után azonban nem ártana magunkra vennünk környezetünk kisebb-nagyobb hibáit, méghozzá nem a kritika, hanem az önkritika formájában, cserébe a tonnányi bűnért, amit Jézus vett le rólunk. Ez a fajta penitencia mindenképp kiszélesítené azt a területet, amit tudatunkkal magunkban és másokban pásztázunk.

 

A Karamazov testvérek margójára

Jelen cikkemben Zoszima sztarecnek, Dosztojevszkij csodálatos regényalakjának néhány gondolatát és tanácsát szeretném ismertetni és széljegyzetelni. Mit mondott a sztarec egy szerencsétlen férjgyilkos asszonynak?

„– Ne félj semmitől és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs, és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg nem bocsátana az Úr, ha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni, hogy bűnöddel együtt, és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni. Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten. A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet váltod meg vele, hanem a másokét is. Eredj hát, és ne félj.”

Gyönyörű beszéd, a keresztény irodalom egyik legszebb, legevangéliumibb passzusa. Különben evangéliumi ihletettségének egyik legfőbb ismérve, hogy ereje szinte észrevétlenül szelíd erő.

„Ne félj”: ez a fölhívás többször is visszatér az idézett bekezdésben, annak első, középső és befejező részében. S ez nem véletlen, főként a szerző istenáldotta, a nagy szentekéhez hasonló „pillantásának” ismeretében. „Ne félj”, vagyis a félelem meghaladása elengedhetetlen jegye, jegye és gyümölcse, próbaköve és áldása annak, hogy bánatunk csakugyan igaz bűnbánat.

De menjünk tovább, és kövessük Dosztojevszkijt evangéliumi „pedagógiájának” gyakorlásában.

„Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled.” A búslakodás tehát más, mint a bűnbánat. A bűnbánatnak nem kell, és nem is szabad búslakodnia. Se félnie, se búsulnia. Mert amíg félünk és búslakodunk, valami még hiányzik szívünkből. Bűnbánatunkban még nem bízunk eléggé Isten bocsánatában; még alábecsüljük bocsánatának és irgalmának nagyságát. Azt, hogy „emberfia nem követhet el olyan nagy bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét”. És a szent életű sztarec itt másodszor is visszatér, szinte makacsul, a félelemre: „Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el”. Igen, Isten szeretete végtelen; de ennek az igazságnak fölismerése, alázatos és teljes belátása után a sztarec nem keveset kér gyónójától sem. Nevezetesen azt, hogy többé soha semmitől ne féljen, vagyis oly mély bizalmat és bánatot, amely minden félelmet elűz lelkéből. Dosztojevszkij valóban ismerte, s ezért meghökkentő egyszerűséggel és pontossággal tudott beszélni a bűn és a bűnbánat természetéről!

És ezután, mi következik ezután?

„Hidd el – vallja a sztarec –, hogy Isten… bűnöddel együtt és bűnödben is szeret.” S itt álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg önmagunkat: vajon hogy szeretünk mi, emberek, amikor azt mondjuk, hogy szeretünk? Vajon úgy szeretünk, hogy ebbe ellenségeink szeretete is belefér? Igen vagy nem? Ha erőnk van az őszinte válaszra, nyilvánvaló, miért idézi a sztarec előbbi szavai után a sztarec közvetlenül Jézus egyik legszebb kijelentését: „Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak.” És újra, és megint, most már harmadszor is a félelemről: „Menj hát, és ne félj.” Majd: „Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért.” Zoszima áldott figyelme csakugyan mindenre kiterjed, mindenre felkészíti a bűnbánó szívét. Tudja, hogy a félelem elűzése és Isten irgalma után a bűnbánóra a világ szigora vár. De hát akkor hogyan és mivel védheti ki e sokszoros veszélyt a bűnéből még alig-alig kilábaló bűnbánó? Figyeljük fokozottan a sztarec szavait: Az elhunytnak bocsásd meg mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén”. De kinek is kell az asszonynak megbocsátania? Annak, aki megbántotta, és ami sokkalta nehezebb, annak, akit megölt. Döbbenetes szavak, és mindannyiunknak szólnak. Mivel a legnehezebb annak megbocsátanunk, akit megbántottunk és meggyötörtünk. És most meg kell békülnünk vele, mert csak így juthatunk el a szeretetig. „Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz” – mondja e ponton Zoszima. Majd így folytatja: „Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni.” De ki is ez a szent, hogy tanácsot mer adni egy gyilkos asszonynak? Istenre és az Evangéliumra hivatkozva. A kérdés – úgy vélem – jogos, hiszen ékes bizonyság erre Zoszima következő vallomásos félmondata: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy…” Hát igen, ez a mondat csak evangéliumi önismeretből, és alázatból fakadhat, és érezzük, hogy szóról szóra igaz. Semmi köze az olyanféle mondatokhoz, hogy „mindannyian bűnösök vagyunk”, amivel legtöbbször csak valamiféle hamis alázatot szeretnénk sietve bezsebelni. Nem, a sztarec és minden igaz bűnbánó szájából ez a mondat szóról szóra igaz, és úgy is értendő: „Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon, és megsajnáltalak, menynyivel inkább megszán az Isten”. E bekezdés oly szép, lépésről lépésre haladva oly teljes, hogy méltán lehetne gyónás előtti vagy szentgyónás utáni olvasmányunk. De még nem értünk a végére. Íme a befejezés: „A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet válthatod meg vele, hanem a másokét is”. Nagyszerű konklúzió. Igaz bűnbánata oly erőssé teszi a legnagyobb bűnöst is, és éppen őt, hogy ezentúl mások bűnét is megválthatja. S aki ezt teheti, az mindenképp szeretni fogja még ellenségeit is, fölszabadultan szeretni, hiszen megválthatja őket bűneiktől. És még egyszer, immáron negyedszer és utoljára: „Eredj hát, és ne félj!”

Evangéliumi a megigazulás e csodálatosan fölvázolt iskolája, amit Dosztojevszkij néhány sorban összegez. Igaz, szinte nem is ő beszél. Ihlete makulátlan közvetlenséggel tolmácsolja az evangéliumok sugallatát. Úgy adja néhány egyszerű tanácsát, a fokozatok úgy követik egymást, mint Jákob létrájának fokai. Hatalmas és szelíd minden szava, s végezetül senkit, még a gyilkost, még a képmutató farizeust se zárja ki az önismeretnek, a bűnbánatnak, a félelem meghaladásának, a mindenkivel való megbékélésnek, a kölcsönös megváltódásnak, a szeretetnek és az egyetemes imádságnak mindent átjáró, és mindeneket meghívó kegyelmi valóságából. Jó hírre születtünk!