Jézus „paradoxonjai”„Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt.” Ellentmondás soha nem volt mélyebb, igazabb és „egyenesebb”, „egyértelműbb”. De honnét Jézus nyelvezetének e paradox volta? Talán isteni és emberi nyelvének tökéletes valódiságából, egybeeséséből, hogy egyszerre kellett ugyanazt az abszolútum és a teremtmény szavaival kimondania? Példának csak néhányat szeretnék említeni. Elöljáróban azonban le kell szegeznem, hogy Jézus nem ismerte a jog szót. A jog ugyanis egyértelműen emberi, s végképp kizárja az isteni eredetű igazságot, irgalmat, alázatot, s mindenek fölött a szeretet minden lehetséges formáját. De következzenek a jézusi paradoxonok. Törvényeket adott, pontosabban tanácsokat. De: „ne ítéljetek”. Tanácsai mindig az egyszeri emberhez szólnak, de a mindenkor egyszeri bűnök egyszeri elkövetőitől se önítélkezést, csak bűnbánatot (vagyis Istenhez való fordulást és visszafordulást) kíván. A házasságtörő asszonyt az ítélkezők halálra ítélték. Aztán sorra elejtették köveiket. Hogy miért? Mert mindannyian bűnösek vagyunk, s az emberi ítélkezés bűnösebb szinte minden elkövethető bűnnél. Ítéletre egyedül Isten hivatott, de még ő is a „Bárány” képében. Jézus kemény szavai egyedül hozzám szólnak súlyukkal, sose kövek más emberek kezébe egy másik ember megkövezésére. Jézus óta egyetlen bűnt se lehet egy még nagyobb, a legnagyobb, az ítélkezés bűnével megbüntetni. Szeretetre és nem jogokra születtünk, még azok is, akik Jézus szavait előszeretettel összezagyválják: az Evangéliumot a római jogrenddel. „Menj és többé ne vétkezzél” – de ki mondta ezt? Nem ember, aki maga is bűnös, hanem a Bárány, a tökéletesen ártatlan Istenember. Ha ugyanezt a mondatot mi citáljuk, még annyit se tettünk, mint a farizeusok. Ők porba ejtették „kövüket”. Mi jogon szorongatjuk mi továbbra is kezünkben, s szegődünk „vigyázó szemmel” a bűnös asszony nyomába? Jézus biztatására? Vagy Jézusra hivatkozva, aki maga se követ nem emelt, se nem ítélkezett? Igaz, azt mondta, „többé ne vétkezzél”. Csakhogy ez a mondat mindannyiunknak szól, bűnösöknek és ítélkezőknek, talán azzal a kivétellel, hogy az ítélkezőket nem szeretettel bocsátotta el, de néma megvetéssel. Hogy miért? Mert Jézus paradoxonja még itt, e szerető életmentésben is isteni paradoxon fényében tündököl. „Menj, és többé ne vétkezzél” – mondotta, de pár oldallal később: „Ne ítéljetek”, s még odébb a kérdésre: „Hányszor kell megbocsátani?” – ezt válaszolta: „Hetvenszer hétszer – vagyis mindig.” De hát hol itt a jogos jog? Az emberi ítélkezés mércéje? Lehetetlen nem látni és hallani: sehol. Az Evangéliumot nem jogászok és moralisták írták és ihlették. Az Evangélium lapjain az Atya, a Fiú és a Lélek fújdogál. Leheletüket senki ember ki nem sajátíthatja, el nem orozhatja. Az ítélet egyedül Istené, s az ítélkezés Isten szerepének kisajátítása. Még világosabban: Isten megtagadása. Az Atya, Fiú és Szentlélek szerepét ember soha be nem töltheti. Szeressük Istent és irgalmas szívvel hagyatkozzunk rá, kövessük őt. Az ítéletet és önítéletet végérvényesen kivette kezünkből. S egy másik paradoxon: véghetetlenül szerette fivéreit és anyját, de ugyanakkor ki is üzente nekik: „Azok, akik egyek velem az igazságban, azok az én fivéreim és azok az én anyám.” Ugyanakkor a házasságról: „Nem olvastátok-e, hogy aki az embert teremtette kezdettől, férfiúvá és asszonnyá teremtette őket? Ezért elhagyja az ember atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Ezek a mondatok csak a tökéletesen szent és szeplőtelen Isten dimenziójában érthetőek. Emberi, tisztátalan szinten csaknem követhetetlenek: forrásai a legelszomorítóbb zűrzavarnak, az emberi jogok, mi több, Isten nevében! Persze Jézus nem moralista volt, hanem teremtő szeretet, szelíd Bárány, s mindenekfölött Isten. Jézus „paradoxonjait”, melyekkel utánozhatatlan mélységgel hajolt le hozzánk, kifogyhatatlanul sorolhatnánk; elég a Nyolc boldogságra gondolnunk. Irgalmas kard volt ő és édes iga. Ezért lehet őt csak a tiszta kegyelem állapotában „követnünk”. Követnünk (tisztes távolból), de megelőznünk vagy egy-egy mondatát egyoldalúan szajkóznunk soha. Az Evangélium oszthatatlan egész, „egészebb” a csillagvilág szelíd egyensúlyánál. Isten nevében ítélkeznünk olyan (olyanabb), mint a mindenségből kiragadnunk egyetlen csillagot. Eredménye ennek gyilkos súlyok fölszabadítása lenne, szemben a mindenség istenre emlékeztető alázatos súlytalanságával. Az Evangélium ellentmondásai: Isten kimondhatatlan alázatának üzenete, az abszolút erők egyensúlya, „édes iga”, olyan mérleg, amit keresztnek nevezhetünk. Ne érintsük e „mérleget”: a mi kezünk nyomásának egyetlen grammja tonnányi bűnt eredményezne, mérhetetlen lavinaomlást. A mi utunk a jogból egyedül a szeretetbe vezethet. Útikönyvünk legyen az Evangélium, de úgy, mint egy térkép. Az Új Jeruzsálem térképe, bármelyik útja igaz és jó, de csak akkor, ha a teljes város összefüggésében szemléljük. Különben nem tudhatjuk, hol vagyunk, s hiába járunk az igaz városban, minden lépésünk értelmetlen és céltalan bolyongás. Minden erőlködésünk visszájára fordul. Az Evangélium Jézusa azért született, hogy Babilon világát Új Jeruzsálemmé teremtse. A kicsinyek már ma otthonosak ebben az eljövendő városban. De aki képtelen a szív e lánglelkű teljességére, hogyan fog közlekedni a teljességben? Egy-két kiragadott utca vagy mondat még az evangéliumok isteni rendjében is (vagy csak ebben a rendben igazán) nem lehet egyéb, mint zsákutca, fokozhatatlan zűrzavar. Ezzel szemben áll Isten véghetetlen irgalma, hogy előbb vagy utóbb mindenki, kivétel nélkül – a részben az egészet és az egészben a részt – ujjongva fölfedezi azt a végső és egyedüli valóságot, mely fölülmúl minden reményt, amire zavart szívünk önerejéből valaha is képes lenne.
(Kézirat; 1979?) |