Egy festőművész halálára

Barátom, Altorjai Sándor október 10-én önkezűleg véget vetett életének. Sírnom kell leírva ezt a túlontúl lakonikus mondatot. Sándor régóta beteg volt, súlyosan beteg, még gégerákja és kötélből font nyakkendője előtt. Finoman gyilkos öniróniája, rátartisága ebből a bomlasztó és önbomlasztó betegségből táplálkozott. Töviskoszorús haja, fegyencfeje, tépett ruhája, még sáros bakancsa is – mindene eleganciát árasztott. Élt valami kristálydarabocska a szemében; vagy még reálisabban, még anyagtalanabbul: a tekintetében. Egy lehetőségeiben megrekedt Van Gogh volt, s ennyiben talán Van Goghnál is többet szenvedhetett.

Szigligeten az egyik este vagy húszan hevesen a szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyebbikével, a bárány haragjával reagáltam – hála Istennek. Mert most legalább megismételhetem, amit ott és akkor mondtam, négy-öt évvel ezelőtt:

Igen, a barátom volt. S ez talán egyetlen enyhítő mondat részvétemre, s mentségem arra, hogy így, frissiben nem tudok többet írni róla.

 

Jegyzet