Levél a „közönségességről”

Az ördögről Dosztojevszkij végső szava az volt, hogy közönséges. Holott csaknem arisztokrataként „lépteti felszínre”, mígnem kibújik a szög a zsákból: az ördög közönséges, mi több, ő maga a „Közönségesség Atyja”.

Közönséges… Olyan szó, fogalom, jelző, amit mindannyian ismerünk. De ha megpiszkáljuk? Egy csapásra kiderül, hogy egyenes ellentéte látszólagos rokonainak: annak, hogy egyszerű, annak, hogy paraszt stb.…

De hát mit is jelent a közönséges szó, ez a jelző, s a vele jelzett esetleges személy? Vigyázzunk használatára! Dosztojevszkij az ördögöt nevezte annak, aminek semmi köze ahhoz, sőt épp ellentéte a sajnos szokásos szóhasználatnak, amikor egy indulatos emberi száj egy másik embert – a maga testi és lelki egészében – „valóságos ördögnek” nevez, a megfelelő nyomatékkal.

De játsszunk tovább. Definícióként megpróbálkozom egy ajánlattal: „A közönségesség valamiféle olyan rossz, amiből nemcsak a jó, de a bűn egyfajta nagysága is egyként hiányzik”. Metafizikai szinten: az ördög képtelen mindenfajta nagyvonalúságra. Tagadásának igazi színtere nem a nagy kataklizmák, hanem az apróságok, élethalálharc egy kuka körül, két, Isten mására teremtett ember világháborúja egy cipőmadzagért!

Különös: az ördög mindig kicsiségeken veszti el a fejét. Isten alázatos, „mélységesen leplezett” nagyvonalúságával szemben mi mást is tehetne? Kötekedő kicsinyessége annyira adott, hogy jogos a kérdés: lehetséges egyáltalán teremtmény, akit Isten nagyvonalúsága ne provokálna? – erre-arra; megszólalásra, kötekedésre: egyszóval bármiféle közönségességre?

A közönségesség nem szerepel a lelki tükrökben. Azt hiszem, nem sértem meg senki érzékenységét, ha például – bizonyos elmélyültebb, önelemzőbb gyónása alkalmával – előkészítésül, mint lelki tükröt elolvasná A Karamazov testvéreket, de valahogy úgy, hogy mindegyik hősével, még az ördöggel is igyekeznék azonosítani magát, úgy, ahogy a templom végében sopánkodó vámos tette. Mert a „nagyvonalú” ő volt, s nem a farizeus, aki az oltár előtt örömét lelte abban a sok-sok gyalázatos bűnben, amit ő soha életében nem követett el.

A közönségesség derűjének ez az egyik fő forrása. Persze olyan derű, olyan béke is az ilyen! A közönségesség valójában a semmitől, az abszolút vákuumtól, az evilági maradék menthetetlen elrákosodásától retteg. Vele szemben nincs más erő, mint az imádság. Mivel itt a földön, épp a kicsinyességek kiterjedése végtelen, a kicsinyességek birodalma, ami a legjobb táptalaja mindennemű „közönségességnek”. Dosztojevszkij rengeteget tudott erről, mielőtt még a történelem „apokaliptikus méretekben” ránk zúdította volna.