Keresztény szemmel…Nemrég átvészelt depressziómból kikapaszkodva igyekszem válaszolni megtisztelő fölkérésükre. Milyen könnyű a legnehezebb kérdés, és milyen nehéz és törékeny a legigyekvőbb válasz is. „Keresztény szemmel miben látja korunk ma szűk ösvénynek tűnő »kivezető útját«” – hangzik az önök kérdése, mely királyian széles út, ami épp patt-helyzetekben egyáltalán nem kizárt. Idézzem Szophoklészt, Hölderlint, vagy magát Krisztust? De maradjunk a földön, a legszűkösebben értelmezett földön. Itt és most ezen a talajon, a jövő legfőbb kibontakozási lehetőségét abban látom, hogy a legkülönbözőbb világnézetekből kiinduló, őszintén mérlegelve, gondolkodva és szenvedve élő emberek problematikája egyre inkább közelít egymáshoz. S ez a „testvériség a problematikában” számomra egyre forróbbnak, őszintébbnek, toleránsabbnak s ugyanakkor megalapozottabbnak tűnik a közös kiindulópont nemegyszer „cserkészes” fanatizmusánál. A problémák nyomasztó sötétjében születő kézfogásnak megrendítő előképe az a barátság, amely Jézus és a Szent lator közt szövődött. Ebben a szinte véletlen, de nagyon is szükségszerű találkozásban érzem azt az előbb emlegetett kohéziót, mely nem szorul magyarázatra, s a legtöbbet akkor árul el a közös sors sajátos megszenteltségéről, ha az adott előképben például bármi magyarázatot vagy folyamatot iktatnánk be a közös függőleges ácsorgás és a vízszintesen kiálló szegek „bevezetője”, és az ezt követő rövid, a tetanusz lázában megszülető szóváltás közé.
(Kézirat.) |