Bölcsőtől a koporsóig

Amikor az idő múlásáról beszélünk, gyakori metaforával az idő „körforgását” emlegetjük. Születés és halál, keresztség és utolsó kenet, víz és olaj, bölcső és koporsó között: vajon egyenes út vezet, vagy éppenséggel bezáruló kört ír le halandó-halhatatlan életünk. S ha kört ír le, ugyan hogyan? Fogyó életünk visszakanyarodna az elveszett gyermekkor elveszett paradicsomába? Nem tudom. Az élet síkján aligha. De a létezés magasabb szintjén? Sok jel mutat arra, hogy igen. Elég a nagy regények „zártságára” gondolnunk, aminek oka nem utolsósorban abban rejlik, hogy a regények „belső ideje” fokozatosan meggörbül a valódi történés titokzatos erőterében, s visszatér története eredetéhez anélkül, hogy ez szó szerint megtörténne. A nagy regények rejtetten mindig a tékozló fiú lépéseit követik, forrástól forrásig és bölcsőtől bölcsőig vezetnek.

Életünk múlásának van azonban egy másik törvényszerűsége is. Fiatalon úgy érezzük, hogy mind beljebb hatolunk az élet erdejébe. Az öregedő szív viszont, ha csakugyan figyelmes, nemcsak azt veszi észre, hogy útja mind kijjebb vezet az „élet sűrűjéből”, hanem egyre inkább azt is, hogy mind beljebb kerül a létezés, a „tiszta létezés” rengetegébe. Egy, az életnél is magasabb szinten: vissza az elveszett gyermekkorba, vissza az atyai házba, az egyszeri haza után az örök hazába. Olyan „körforgás” ez, aminek leírásakor minden nyelv és szó csak dadogásra képes, de amitől ez az „emelkedő kör” nagyon is reális, ezerszerte reálisabb a kimondhatónál, a látszatra a bölcsőtől koporsóig nyúló egyenesnél.