Afrikai képeslap

Lehetséges, hogy estére már Tuniszban leszek, Afrikában, egy másik kontinensen? Képzeletem sose fogja megemészteni azt a meredek ugrást, amit egy repülőút jelent. Tegnap este még együtt voltam barátaimmal: Sheryl Suttonnal, Ingrid Ficheux-vel, Kocsis Zoltánnal és Wiener Pállal, most pedig itt lebegek valahol, tízezer méter magasságban Európa és Afrika között, villámon egy szelet sült csirkével. A fotel, amiben ülök – az arab légikisasszony szerint – óránként kilencszáz kilométeres sebességgel halad a felhők fölött. Még jó, hogy ebből a gyorsaságból szinte semmit sem érzékel az ember. A szívem még Párizsban időz, a tegnapi Kocsis-koncerten. Csak le kell hunynom a szememet, hogy halljam a zongorát és Ingrid elragadtatott tapsát az oldalamon. Hogy mi történt azóta? Valójában csak annyi, hogy fotelt cseréltem. Fotelt és földrészt. Tunisz, Afrika: megérkeztünk.

 

*

 

A repülőtéren Lorand Gaspar vár, és Jacqueline az Alif című folyóirattól. Tuniszt épp hogy érintjük, egyenesen a tengerpartra, Sidi Bou Saidba hajtunk. Fehér falak és kupolák, függőlegesen épült kertek – villák a tenger felett, százéves csend –, nehéz nagyobb váltást elképzelni Párizs után. Itt az uralkodó: a kék szín és a fehér. Fehérek a falak és a kupolák, kékek: a tenger, a kapuk és az ablakrácsok. A másik uralkodó szín a sárga, az okkersárgától, a sivatagi homok színétől a közeli Karthágó, a hajdani Római Birodalom lenyűgöző romjainak vörösessárga téglaszínéig. A kertekben télen-nyáron tarka virágzás, ahogy a víz felől is szünet nélkül fújdogál a szél. Három nap múlva megáll a karórám. Igaza van. Itt európai értelemben – nincs többé idő. A természet üteme elnyomja a mesterségesen felgyorsított technikai időt. A fiúk és lányok mindennap friss virágot tűznek a fülük mellé. A virágok tündöklése és hervadása azonban valami egészen mást jelent számukra, mint amikor mi Európában fölhúzzuk reggel a karóránkat.

Új, mégis alapvetően ősi és ismerős a természetnek ez a régóta elfelejtett „érintése”. Álom, félálom, ébrenlét között elmosódnak a határok, ahogy az én, te, ő, vagy a múlt, jelen, jövő között is eltűnnek. Kivételes klíma a barátság számára! Már első este érzem: itt alapvetőbben megtudhatom, mi is történt velem az elmúlt esztendőkben, mint bárhol másutt a világon. Nem is kell kimennem a sivatagba, elég a sivatag közelsége, elég maga a tenger, homok helyett a víz pusztasága.

A kertben meredeken száll fölfele a nyitott tűzhely füstje-lángja. De épp a nagy csöndnek valószínűtlenül meghitt a magja.

„Burokban” vacsorázunk, beszélgetünk, mintha az idő kulisszái nem is léteznének.

 

Jegyzet