Egy lírikus naplójából

Minden írás botladozó és bizonytalan. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, egyetlen reményünk marad, hogy amit leírunk – tétova mondataink sodra –, helyes irányban halad. De afelől se lehetünk bizonyosak. Viszont nemegyszer közvetítői lehetünk olyan értékeknek, amikre nem is törekedtünk.

Gyakran gondolok Cranach fáira. E fák rajzosabbak, telítettebbek, valóságos arkangyalok az európai festészet minden későbbi fáihoz-bokraihoz viszonyítva. Ugyan miért? Mi történhetett közben?

Legyőzhetetlen érzésem, hogy Cranach fáiban még a kozmosz van jelen, míg a későbbiekben már csak a természet. A természet az univerzumnak olyan darabja, amit valamiféleképpen a birtokunknak, tulajdonunknak érzünk. Ez a kisajátító győzelem azonban épp annyira veszteség is. Hasonló valamiféle gáthoz, mely megszelídíti a partot ostromló tengert, de ki is rekeszti annak gyönyörű és semmi mással be nem helyettesíthető, totális jelenlétét. Cranach idejében a mindenség még házunk küszöbéig ért, hogy aztán átvegye helyét a kevésbé veszélyesnek tűnő természet. Miért, hogy szívünknek és szemünknek mégis sokkalta többet mondanak Cranach fái, mint későbbi utódaik? Hogy e régebbi fák, a Cranachéi, nemcsak erőteljesebbek, de békésebbek, nyugalmasabbak is? Valószínűleg azért, mert elemi erejükkel egy sokkalta nagyobb egyensúly és béke, a mindenség határtalan egyensúlyának közvetítői, amihez viszonyítva a természet békéje nemcsak erőtlenebb, de leverően esetlegesebb is.

Ami Cranachnak még adott, öntudatlan érték volt, az újabb kori művészetben problematikus föladattá változott. Univerzális hiánnyá, szomjúsággá. Kiderült, hogy szemünk – és vele egész lényünk – egyszerűen nem tud meglenni a mindenség állandó, mindenütt és mindenben jelenvaló szemlélete nélkül.

 

Jegyzet