Az isteni dramaturgiáról

Minden emberi keletkezés és elmúlás párbeszéde szükségszerűen drámai fölépítésű. Ez a dráma – nyíltan vagy lappangva – már gyermekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkön, s annak végső szakaszában többnyire fölgyorsul, mielőtt végképp kisimulna. Jézus drámája utolsó szakaszában, végkifejletében, mindannyiunk drámáját fölülmúlja. S itt történik valami egészen csodálatos és egyszeri. A fenyegető, véres események előestéjén Jézus „elővételezi” és ránk hagyja örökül kereszthalálát. De hogyan? Úgy, hogy az isteni szeretet legmélyebb szabályai szerint: a szögeket és saját haláltusáját előbb meleg csenddé változtatja át, baráti lakomává, ahol testét kenyérként és vérét valódi italként nyújtja nekünk. Ez az a váratlan és keresetlenségében isteni „fordulat”, amivel örökre biztosította jelenlétét közöttünk.

 

*

 

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt – csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes természetességében így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs is rá egyéb, nem is lehet rá más válaszunk, mint az, hogy valóban föltámadott.

 

(Új Ember, 1977. április 24.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]