Debora Vaarandi

A szovjet irodalomból nagy erővel hatott rám Debora Vaarandinak, a mai észt költészet kiemelkedő alakjának Auschwitz című verse: költői látásmódját ez a mű fedi fel a legmélyebben.

Debora Vaarandi szemében súlyánál vagy éppen súlytalanságánál, elégtelenségénél fogva a látszat le-lemozdul a valóságról, s e mindig gyógyítóan fájdalmas műtét vagy katasztrófa egyfajta „apollói szürrealizmusban” nyilvánul meg költészetének optikai erőterekben szétágazó és egybehúzódó képeiben, soraiban.

A látszat a dolgokra, egész világunkra rászőtt álarc, aminek leválása, „lemozdulása” vagy éppenséggel letépése, leoperálása Debora Vaarandi tragikus verseiben a legérvényesebb. Valójában nem szürrealizmus ez, csupán a mezítelenül tántorgó, kibírhatatlan világ egyberoskadása, körvonalvesztése, s ugyanakkor vakító, első és egyszeri kontrasztokban való megjelenése:

 

Miért sajog úgy a lábunk? Szívig szalad a fájdalom, a szívtől meg a lábig. Vonszolódik nyomunkban a fájdalom, vörös kötél.

 

Ebben a szakaszban szinte betűről betűre nyomon követhető, ahogy a költő figyelme a nyers húsig szalad: a „vörös kötél”-ig.

Hogy mi kell ehhez? Túl mindenfajta költői iskolán a valóság, s mindenekfölött az emberi nyomorúság odaadó szemlélete, amitől a gyáva megfut, s a szadista beleszédül. Itt pontosan annak a „remeklésnek” vagyunk tanúi, amiről Simone Weil írt a görög tragikusok kapcsán: „Nincs királyian szebb a művészetben a szerencsétlenség hiteles ábrázolásánál.”

Debora Vaarandinál ez a hitelesség szétveti ugyan a képeket, de ugyanakkor érezzük azt is, hogy minden erejével igyekszik összetartani őket. Vagyis nem engedi stílussá válni azt, ami alapvetően tapasztalat; ahogy a skizofrének küzdenek az evidenciák meghasadása ellen.

E kettős erőfeszítés természetesen túlnő minden iskolán. Szürrealista, aki küzd a szürrealizmus ellen? Nem. Költő, aki csupasz kézzel igyekszik egybetartani azt, ami meghasadt.

 

Jegyzet