Bűnösök és farizeusokSzembetűnő, mennyire elnéző és irgalmas Jézus a bűnösökkel és mennyire elzárkózó a farizeusokkal szemben. Vajon miért? Megkockáztatnék egy előlegezett választ. A bűnös minden pillanatban megtérhet. A farizeus megtérését viszont lehetetlenné teszi, hogy erényességére támaszkodva mások örökös megítélésében él. Paradox módon megtérésének ítélkező erényessége a legfőbb akadálya. Mert miben is különbözik Jézus és a farizeusok magatartása a bűnösökkel, vagy egyszerűen az emberekkel szemben? Akinek sok bűne bocsájtatik meg, annak öröme is nagyobb lesz, vallja Jézus. Szemben a farizeusokkal, sose a bűnt nézi, hanem a bűnöst, vagyis számba veszi a bűn minden gyökerét és emberi, lelki okát. Ismerjük gyönyörű történetét a házasságtörő asszonnyal. Ha farizeus szemmel olvasunk, még ma is szívesen átfutjuk a történet csodálatosan irgalmas magvát, s szinte fölemeljük ujjunkat: igen, de azt is mondta, hogy többet ne vétkezzél! Hát persze, hogy ezt is mondotta! De ki mondta ezt a mondatot? Jézus, a tökéletesen ártatlan Isten, aki nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb bűnbánó is visszaeshet bűnébe. Ezért int más helyütt arra, hogy a visszaeső bűnösnek hetvenszer hétszer, vagyis mindig meg kell bocsátanunk. Nekünk, bűnös embereknek ez az egyetlen módunk, hogy bocsánatot nyerjünk. Istenként tudta, hogy egyedül ezzel az alázatos magatartással segíthetünk másokon és magunkon is. A szelíd Jézus ezért volt szinte kizárólagosan „kemény” a farizeusokkal szemben. De a „kemény” helyett azt is mondhatnám, hogy tehetetlen. Mert hogy téríthette, tehette volna szelíddé és alázatossá a tetőtől talpig erényeibe burkolózó, gőgös ítélkezőt? Jézus szemében minden bűnös potenciális bűnbánó. De a farizeus, aki mindig mások bűnét kutatja? Nem tudom. Szeretném hinni, hogy Jézusnak az a mondata, ami szerint még ellenségeinket is szeretnünk kell, a farizeusokat is magában foglalja, s melegével végül az ő szívüket is fölszabadítja.
(Új Ember, 1976. november 28.) |