Hollandiai képeslap

Milyen elvont egy repülőút! Az ember beül egy fotelba, megebédel, elolvassa az újságot, s a gép máris süllyedni kezd. Aztán hosszú folyosók következnek, guruló szőnyegek, körbeforgó bőröndök, amelyek közül leemelem a magamét. Amszterdam.

A varsói, a moszkvai és a budapesti gép csaknem egyszerre érkezhetett. Átölelem Herbertet és Voznyeszenszkijt, s már itt is a fogadóbizottság; autóval visznek tovább Rotterdamba.

Mindhárman fáradtak vagyunk. Egy pillantás az előadóteremre: pár udvarias szó, csésze kávé. A várost lebombázták a háborúban, minden vadonatúj, ragyog és mintha „rajzolták volna”.

Végre egyedül. Összehúzom a szobafüggönyt, de áttűz rajta a nap. A prospektusban megnézem, kik szerepelnek még? Peter Porter Angliából, Gregory Corso és Eisabeth Bishop Amerikából, Voznyeszenszkij, Herbert… Az altató kezd lassan hatni. Bebújok az ágyamba, és hátat fordítok a napnak.

 

*

 

Másnap délben fogadás, azután egy farmra megyünk vendégségbe. Nagyon magányosnak érzem magamat, szinte kapaszkodom Herbertbe, Voznyeszenszkijbe, Renard-ba. A pázsit gyönyörű, a levegő frissen ragyog, csak én vagyok csöndes, szürke és szinte mozdulatlan. Ekkor tűnik fel Anna. Hosszú szoknyás népviseletbe öltöztetett kislány. Bukdácsol a felnőttek lába közt, valahogy úgy, mint én. Négyesztendős, világszép kislány, akár a keresztlányom.

– Anna!

Hosszan fürkész, mielőtt nekem adná a rongybabáját. De estére már a levegőben forgatom, s az étteremben sírni kezd, amikor elválasztják tőlem.

Bevallom, az egész fesztiválból ez a délután volt a legszebb. A fölolvasások? Nem tudom. Két nap után odasúgtam az igazgató fülébe: „Én rövid leszek és csendes”. Nevetett és átölelt. És én valóban csendes és rövid voltam.

 

*

 

Nem lehet egy várost „egyből” fölépíteni. Az igazi városoknak az idő a maltere. Kivételt csupán kettőt ismerek: az egyik Leningrád, a másik New York.

Rotterdamot „egyből” húzták fel. Ezt az ember nem veszi rögtön észre, csak egy-két nap múlva. Merre induljak? Mindenütt ugyanaz a „luxus”, ugyanazok az utcák. Jövök-megyek, mint egy fényűző egérfogóban. Mint aki elindul valamerre, és mindig ugyanoda tér vissza. Jobb leülni és megkávézni. Így legalább mászkálhat az ember, ha másutt nem, hát a képzeletében, a koponyájában!

 

*

 

Utolsó nap, utolsó kirándulás. A holland táj valóban gyönyörű. A növényzet dús és mélyzöld. A házak vörös tégláikkal és nagy, de homályos ablakaikkal egyszerre nyitottak és zártak: „befele” élnek, holott nincs is kerítésük, s „mezítláb” állnak a hegyet-völgyet elöntő pázsiton. Aztán a híres malmok, amikre ma is oly büszkék a hollandusok. Van, hogy húszat is látunk belőlük, óriás lapátjaikkal serényen forogva a szeles-esős szürkeségben.

Későre jár, amire megebédelünk. Valaki nevetve magyarázza, hogy a kis Anna egész héten át hiába keresett. Utolsó nap, utolsó délután, utolsó éjszaka Hollandiában. Aztán megint a repülőtér, a repülő fotel, a tízezer méter magasban elfogyasztott ebéd.

 

(Új Ember, 1976. augusztus 15.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]