Középút és középszer

Az antik világ az „arany középútban” a józan ész kiegyezését és egyensúlyát látta a vak szenvedélyek szélsőséges természetével szemben. Chesterton viszont a keresztben véli megpillantani, a kereszt két ágának drámai egyensúlyában azt a természetfölötti békét, ami nélkül az ember egykönnyen a világ ellentmondásainak martalékává válik.

De se az antik „arany középútnak”, se a kereszt „drámai egyensúlyának” nincs köze ahhoz, amit a „középszer”, mint életforma jelent.

Mi is hát a különbség az „arany középút” és a középszerűségbe való menekvés között? Az előbbi föltételezi a lankadatlan és tárgyilagos figyelmet; az állandó kritikát és a tájékozódás örömét; a „játékszabályok” kölcsönös tiszteletét. Nem így a középszer! A középszerűség eleve fél a valóságtól és kerül minden igazságot, mely egykönnyen arra kötelezhetné, hogy föladja kicsinyes önzését. Számára egyedül az fontos, hogy olyan világot hazudhasson maga köré, amelyben se kicsivé (vagyis alázatossá), se óriássá (vagyis hőssé) nem kell válnia. Titkos elve: kicsinyesen és nagyzolva!

De még nagyobb a különbség a „kereszt békéjében”, a „kereszt egyensúlyában” és a középszer olcsó védelmében élők között. Ahogy azt Chesterton gyönyörűen kifejtette: a szentek békéje épp abban rejlik, hogy a világ teljes drámáját fönntartás nélkül magukra vették. Tökéletes nyitottságuk és nagyvonalúságuk szimbóluma a kereszt, az a Mérleg, aminek két karja, két „édes és rettenetes” szára egyedül képes kibékíteni létünk minden ellentmondását. A középszer viszont, ha már a gondolkodástól is fél, még jobban retteg a cselekedettől, a vállalástól.

Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor az ördögöt közönségesnek vélte. És ha az ördög csakugyan közönséges, a pokol minden bizonnyal középszerű. Kilátástalanul és reménytelenül középszerű.