Amerikai képeslap

Gépünk alig emelkedett fel a Charles de Gaulle repülőtérről, máris közeledünk Európa határához. A felszakadozó felhők alól előtűnik Franciaország normandiai partszegélye, sárga „talapzata” – aztán egy „darabka” Anglia, aztán a tenger lúdbőrös végtelenje…

Előttünk-fölöttünk ég és víz közös kékjében szinte mozdulatlanul lángol hat órán keresztül a nap. Futunk a világosság mezejében! Gépünk 12-kor emelkedett fel, s kettőkor már Bostonban landolunk, tér, idő és sebesség boszorkányos összjátékát követve.

Amerikának ebben az északnyugati csücskében a legkevésbé érzi az utas a hirtelen kontinensváltozást, legalábbis „stilárisan” nem. Boston nyugodtan lehetne afféle amerikanizált angliai nagyváros. Ugyanazok a vörös téglából épült házak, házsorok fogadnak, mint Londonban. Legfeljebb a hatásuk más, nyersebb és személytelenebb.

 

*

 

Az igazi meglepetés, az igazi döbbenet: New York. Szép vagy rút? Vonzó vagy riasztó? Ma sem tudom. Valósága ezervoltos valóság és ezerszeres erejű álom. Hatalmas traverzekre emelt autósztrádán hatolunk a szívébe, mely először mélyvörös, mint a megalvadt marhavér, vagy egy pusztuló vágóhíd látványa. Látom és mégse kérdezem: miért a számtalan kiégett épület? Oly lenyűgöző a kép, hogy nincs helye semmiféle kérdésnek. Az ablakokban tépett függönyöket lebegtet a szél, a balkonokon álomidőben ácsorgó figurák, mint valami ismeretlen háború, lélektani hadviselés után.

 

*

 

Majd minden átmenet nélkül felhőkarcolók cápateste és fókateste, csoportosan is magányos napfürdője, a mennyiség minőségi csodája, amikor a mesterséges ismét a természet lenyűgöző erejével hat. Nincs törékenyebb kolosszus a felhőkarcolóknál! De hatásuk az utcán, a földön járva még meglepőbb. Árnyékukban a legszélesebb sugárút is törékeny és meghitt, akár egy kisváros mellékutcája, azzal a különbséggel, hogy százszorta közönyösebb és ezerszeresen feszültebb.

 

*

 

Manhattan, a többmilliós belváros alaprajza tökéletesen szabályos. Mindenütt másutt ez unalmasan hatna. Egyedül itt nem. Ezek a „négyzetek” (számozott sugárutak és számozott keresztutcák) éppoly telítettek, mint Dante „körei”. Mintha a fokozhatatlan feszültségnek és ellentmondásnak a „tiszta geometria” lenne végső és egyetlen kifejezési formája.

New Yorkot az amerikaiak is, ha csak tehetik, messze elkerülik. Azt mondják rá, nem is amerikai város. Itt mindenki idegen, és senki se az. New Yorkot, mondják, senki se ismeri. Naponta változik, akár a tenger, egy pillanat alatt „fölfogható”, s akár a tenger, öröktől ismerős. Már első éjszaka testet ölt álmomban, méghozzá egy fiatal, nagyon szomorú szerelmespár, s valami mélységes csönd formájában, ahogyan csak ekkora város tud kihalni és elhallgatni…

New York dantei geometriájáról beszéltem, mely mint a tenger, öröktől ismerős és örökre kiismerhetetlen. Hát igen: ez a város visszasüllyeszt a gyerekkorba. Abba a világba, ahol még minden vadonatúj volt, s ugyanakkor személyesebb és személytelenebb is a felnőttek világánál… New Yorkban tegeződő viszonyba kerülünk ismét a világgal, oly elsődleges és oly félelmetes itt minden, mint utoljára érzékelésünk hajnalán…

Most éppen alkonyodik a város felett. A kék és rózsaszín „selyempapír” szürkületben kigyulladnak az első fények a felhőkarcolók ablakaiban. Sietni kell, mielőtt besötétedik. Észreveszem, hogy fázom, hogy fáradt és éhes vagyok. És kicsi, végtelenül kicsi, mint New York templomai az óriási épületek közé szorulva…

 

*

 

Vacsora a Columbia Egyetemen. Fekete pincérek és fehéren megterített asztalok fogadják a vendéget, függönyök és szőnyegek szinte múlt századi idillje. Vacsora közben már-már arra várok, habos ruháikban mikor futnak be elköszönni a gyerekek, hogy aztán egy néger dada vezetésével visszavonuljanak az emeleti hálószobákba, ahogyan azt a moziban is láttam, Tamás úrfi idejéből…

Ehelyett a modern költészetről és nyelvészetről hallunk kitűnő előadást, amit pohár bor követ. Aztán megint a város – New York éjjel, valamivel éjfél után.

 

*

 

Most tudom csak, hogy már írtam New Yorkról. Amikor azt írtam: „Nagyvárosi ikonok”, „kocka-csend”, „kopogtak a jégüres villanykörték” – valójában New Yorkról írtam. A valóságnak erről az ezredvégi fokozatáról, ami ugyanakkor a Bibliában, Babilonban és Rómában is jelen volt már.

A kivilágított felhőkarcolók méreteikkel szinte arcunkba hajolnak, szinte intimek. Csak az utcák jegesen távoliak, s külön tanulmányt érdemelne az elszórtan surranó vagy ácsorgó emberek mozgása és mozdulatlansága. Minden kirakat magányos, mint egy éjbeli benzinkútállomás, és csupasz, olyan csupasz, mintha az egész városban utcai harcok folynának.

Késő éjszaka kerülök végre ágyba. S az ágy oly édes mostan, mint utoljára a szalmazsák volt 1944 telén. A végletek egybeérnek és megszülik ellentétüket. A végletes elidegenedés a makulátlan idillt. Ahogy azt egy deportált följegyzéseiben olvastam: soha a kelő nap nem volt olyan puha és kerek, mint a szögesdrót hálójában…

A New York-i éjszakában tökéletesen mindegy, hogy valaki egy néger spirituálét mormolva, vagy Arany Jánossal alszik el.

 

*

 

Minden új ország stiláris kaland: a valóság új fejezete. Hát még egy kontinens. Érzékeink fokozott figyelmével már a repülőgépen tapasztalhatom Európa és Amerika, a régi és az új kontinens között szárnyalva a lényegében alig észrevehető, mégis jelentős változást. Mások például – a sztuardeszek. Az európaiak manökenszabásúak, az amerikaiak inkább iskoláslányok, akik gyerekes komolysággal alakítják gondosan betanult szerepüket. Homlokuk ennek megfelelően felhős, míg egy-egy mosolyuk tökéletesen felhőtlen. Azután mindjárt mások – például – a színek és a minták. Az üléseket olyan virágos, rózsaszín huzatok borítják, amik nálunk talán még a gyerekeknek sem tetszenének. Igen, honnét ezek a rikító, mégis mindentől elidegenedett fagylaltszínek? Ezek az anyagszerűtlen virágok?

Amennyire az angoloknak sikerült a könyvektől az autókig megtalálniuk a dolgok stílusát, oly mértékben vallott kudarcot az amerikaiak minden ilyesfajta igyekezete. Az ő dimenzióikban, s talán épp attól, hogy oly kezes, még a természetes anyag is műanyagnak hat, s minden szín és minden forma mesterségesnek.

Később, irdatlan méretű és ismeretlen rendeltetésű üzemek mellett utazva, a lapos és mozdulatlan vasbeton blokkok láttán nemegyszer fogott el a kínos érzés, hogy ezek már magának a puszta anyagnak koncentrációs táborai. És ezen az anyagon milyen szín ne hatna képtelennek?

Valaki azt mondta, ahhoz, hogy megérezzem az amerikai valóságot, meg kell ismerkednem Hopper művészetével. Ezzel kezembe nyomta a festő egy vaskos albumát. Igaza volt: Hopper egész utazásom alatt hűséges kalauzomnak bizonyult, segített pontosabban látnom azt, ami elém tárult. Vásznain legszembetűnőbb az idegenség, az a fajta magány, amihez Európában egyedül a „svéd-magány” mérhető. Amíg azonban az utóbbi rendkívül tartózkodó, az „amerikai magány” harsányan „kiszínezett”. Ahogyan csak egy migrénes beteg szenvedhet a világtól: migrénszínek és kínosan kidolgozott migrénformák jellemzik Hopper realizmusát.

Ebben a közegben meglepő ellenpont az amerikai fiatalság sugárzó nyíltsága és természetessége. Vajon azok a férfiak és nők , akiket Hopper festett, ifjan ugyanilyen szépek és természetesek voltak?

 

*

 

Stilárisan a „legmegoldottabbak” a feketék. Rajtuk a legképtelenebb színek is valóságosak, s úgy izzanak, mint Van Gogh vásznain vagy a gótikus üvegablakokon. Arra pedig, hogy a nyomasztó mennyiség új és ismét humánus formába csaphat át, legszebb példa a felhőkarcoló. Óriásnak ezek az alkotások valójában nagyon is törékenyek. Formájuk karcsúságával és anyaguk áttetszőségével inkább fél lábon merengő flamingók, semmint érzéketlen betonelefántok. Egy bizonyos: létezésük szépsége, a stílus legmélyebb jelentésének értelmében, ellentmondani látszik Hopper ítéletének.

 

Jegyzet