Cselekvés és – cselekvés

A cselekvések és történések körét hajlamosak vagyunk azonosítani kizárólagosan a külső történések és cselekvések származásával. S ez nem kevés. Ellenkezőleg, milliárd és milliárd. És mégis, aki csak erre a zónára figyel, csak ebben a zónában „mozog”, előbb-utóbb elfásul, belevakul a lét könyörtelen, vak és süket „körforgásába, taposómalmába”.

Mennyivel más a „belső”, a lélek mélyén lejátszódó „cselekvés”, egy-egy igazság fölismerése és megélése, a morális ember láthatatlan drámája. A lét nyomasztó mechanizmusát egyedül ez a belső aktivitás éltetheti igazán. A morális és még inkább a vallásos ember élete többnyire láthatatlan, de annál valóságosabb, változásokban, fordulatokban bővelkedik. Sohase egyhangú, s még unalmas pillanatainak is dinamikus értéke, szerepe van.

A legtevékenyebb élet is menthetetlenül elszürkül, ha túlsúlyban külsőséges marad. Viszont hihetetlenül mozgalmas a legvisszavonultabb, legjelentéktelenebb élet is, amennyiben az igazság szeretete és lankadatlan keresése és megvalósítása, „megélése” a belső mozgatója. Igen, életünknek az igazság, a „jóra való törekvés” még szívünknél is valóságosabb motorja.

Nincs aktívabb élet a szentekénél, mely egyszerre feltételez figyelmet (vagyis szeretetet), megértést (vagyis okosságot), elfogadást (vagyis alázatot) és cselekvést (vagyis életet, teremtő hozzájárulást). E három fokozatot valójában nem lehet különválasztani, mivel a valódi cselekvés éppúgy „gondolkodik”, ahogyan a megértés is „cselekszik”, amikor egy igazságot valóban megért. Egyedül ezen az úton juthatunk el az élet, és benne tulajdon életünk külsőséges, „tényszerű” mechanizmusától a „dolgok” bensőséges szívébe.

A vallásos ember élete szakadatlan figyelem, döntés, elhatározás, kezdés és újrakezdés, kudarc és föltápászkodás drámája. Sose mechanizmus, hanem organikus egész. Olyan mikrokozmosz, aminek „kimenetele”, „dramaturgiája” nemcsak önmagán, de az Univerzumon is túlcsap, s épp azzal, hogy egész léte és minden cselekedete egyre bensőségesebb.