Múltunk reménye

Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? A múlt megváltozhatatlan birodalmába csakugyan nincs semmiféle bejáratunk? Semmiféle cselekvő, kreatív lehetőségünk azzal szemben, ami lezárult?

A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait.

Ha azonban nem magukat a tényeket kívánjuk átrendezni, hanem azok minőségét? Igen, akkor kitűnik, hogy a múlt a „minőségi cselekvés” tulajdonképpeni hazája.

Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is „színarannyá” válhat.

Sokan a reményt azonosítják a jövőbe vetett reménységgel. De mint minden valódi értéknek és cselekedetnek, a reménynek sincsenek időbeli és térbeli határai. És épp ezért, talán nincs nemesebb remény, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partra szálló reménység! Igaz, a tények, a látszatok végképp megkövültek: a múlt tényein többé egy jottányit sem módosíthatunk. És mégis ezt a kontinenset ostromolja, keresi fel a költők ihlete, a vezeklők és a szentek imája. Mivel ott, ahol a tények és látszatok végképp lezárultak, veheti igazában kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti: a minőség, a valóság, a kegyelem és a szeretet drámája.

Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.