Egy lírikus naplójából

Mitől fél az író az üres lap előtt? Mit kockáztat az első, indító szavakkal, mondatokkal? Talán valami jóvátehetetlent?

Az életben könnyelműek vagyunk. Miért éppen a képzelet síkján érzünk nagyobb felelősséget? Talán mivel az írott szó maradandóbb volna tetteinknél? Alig hiszem.

Az írást az teszi félelmetessé, hogy egyszerre tett, szembesülés és ítélet. Kevesebb és több is életünknél. Írást és életet meddő dolog szembeállítani egymással. Az írás az élet kivételesen intenzív, tudatos változata.

Szerepe kettős. Megmutatja, hogy éltünk idáig, s hogyan kell élnünk ezután. Kritikája mindannak, ami idáig történt velünk, de ugyanakkor a megváltás lehetőségét is jelenti számunkra. Az üres papír előtt félelmünknél csak reménységünk nagyobb.

Gyerek érez hasonlót az iskolapadban: csak soha ne kellene fölnőni! Az írás keserve a fölnőttség, a növekedés kínjához-keservéhez hasonló. Igen, olykor már-már a testi szenvedéssel rokon. A tettnél is keservesebb tett, az önvizsgálatnál is jelentősebb ítélet. Amit az író életében még talán elodázhatna, a papíron nem lehet tovább halogatnia. Hát ezért „sápad el” az üres lap előtt.

 

*

 

Írás közben persze az is eldől, hogy ki milyen ítélőszék előtt mer megjelenni. Mert ahogy a való életben, az írásban is akad kibúvó. De az igazak önként kérik perük fölvételét s az igazság ítélethirdetését. Mivel az igazság akkor is a legfőbb érték, ha szava elmarasztaló. Az igazi írás értelme meghalad mindennemű személyes kockázatot.

 

*

 

Minden igaz író valamiféleképp „úgy nyeri meg életét, hogy elveszíti azt”. A „kifejezés” evangéliumi értelemben valójában „lemondás”, nemcsak az életben, de talán még inkább az irodalomban. A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát. A világot nem a zsarnokok, nem a hatalmasok, hanem a gyermekek, a kicsinyek uralják.

Csak amiről végképp lemondtunk, kerülhet véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedtünk Istennek, lehet valójában a miénk.