Egy lírikus naplójából

Minden művészet egyetlen valódi újdonsága és meglepetése, hogy tökéletesen evidens. Azzal az elemi és egyszeri erővel, ahogyan valamikor a gyerekkor hajnalán láttuk először és utoljára a világot. Ennek az „újdonságnak” azonban nincs, nem lehet semmiféle receptje. Minden művésznek újra és újra rá kell találnia – hibáznia – arra az egyetlen, megmagyarázhatatlan „mozdulatra”, amelytől műve evidenssé válik a létezés elsődleges, elemi erejével.

Nem véletlen, hogy minden művész fáradhatatlanul visszajár gyermekkorába, s kutatja álmait. Ez az a két természetes „lelőhely”, ahol a világ még úgy-ahogy megőrizte keletkezésének közvetlen melegét. Mivel minden igaz műnek megvan a maga „közvetlenségi foka”, s ettől függ, s szinte egyedül ettől: újdonsága, ereje, szépsége, érvényessége.

 

*

 

Kevés szánalmasabb és tanácstalanabb lény van, mint a költő, ihletének apálya idején. Mintha a világból visszahúzódna az éltető elem: események, dolgok és emberek egyként értelmetlennek tűnnek a létezés visszamaradt gödrének fenekén. Nehéz órák és nehéz napok ezek. S ki tudja, talán egy évig, talán egy öröklétig tartanak? A jogos félelem azt mondja: igen, eltarthatnak egy öröklétig is, mivel az öröklét „minőségi idő”, s egy pillanat elég neki az üdvösségre – vagy a kárhozatra.

A reménység kemény iskolája az ilyen idő. Innét, hogy halászokon és parasztokon kívül talán senki se tudja jobban, mint a költő, mit is jelent a várakozás s a tettre szomjas figyelem.