Megbocsátás és felejtés

Amikor valóban megbocsátunk valakinek: elfelejtjük, amit ellenünk elkövetett. Épp ezért, ha egyszer csakugyan megbántuk bűnünket, azt is el kell fogadnunk, hogy Isten nemcsak megbocsátotta, de el is felejtette, amit ellene elkövettünk. Az igazi bánatot nyomon kell követnie az alázatos és felhőtlen bizalomnak, megkönnyebbülésnek, sőt örömnek.

Aki „nem tud magának megbocsátani”, hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírájának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. Pedig bánata és gyötrődése után még egy lépést kellene tennie csupán, hogy elérkezzék a dolgok valódi természetéig.

Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni végre a tökéletes szeretettel és intelligenciával! Van gond és önvád, ami ellenállhat a gyógyító érintésnek?

A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Hogy e végtelen szeretettel szemben az, ami megtörtént, se megmásíthatatlan, bármily mély is a seb, tragikus a fullánk. Az igazi bűnbánat egyszerre veszi tudomásul vétke könyörtelen, e világi mechanizmusát és Isten végtelen szeretetét, hogy aztán egyedül és tökéletesen az utóbbira hagyatkozzék.

A megbocsátás – az elengedett adósság – a mennyei boldogságnak fundamentuma. Elfogadása: Isten szeretetének a megértése.

 

(Új Ember, 1974. július 7.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]