Schaár Erzsébet kiállításmegnyitója

Esztendeje lehet, hogy letettem a nagyesküt: nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek vagy sehogy. Schaár Erzsébet esetében mégis meg kell szegnem eskümet. Hogy miért? Mivel úgy érzem – s bizonyára ő az első, aki ezért megbocsát –, hogy művei valahol a mélyben egybevágnak saját művészi-emberi igyekezetemmel. Formai megoldásként épp ezért egy szokatlan stáció járást választottam. Nem a képek és versek tematika szerinti, hanem témán-túli tisztelgéseképpen, egy-egy műve előtt elmondanám egy-egy újabb versemet, s befejezésül azt, amit neki ajánlottam. Hát megkezdem ezt a szokatlan, rendhagyó tiszteletadást.

 

Ingem, akár egy tömeggyilkosé fehér és jólvasalt. De a fejem, akár egy kisfiúé ezeréves és hallgatag.

 

Egy fehér kar a hófehér tükörről, egy vézna szép kar kitartó erővel, hideg spongyával a hideg üvegről öröktől fogva próbál valakit, valakit vagy valamit eltüntetni.

 

A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad. A másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.

 

Görbülten megyek, bizonytalanúl. A másik kéz mindössze három éves. Egy nyolcvan éves kéz, s egy három éves. Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

 

„Egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja.” S e csöndességben valaki a hamunémát nagyon lassan fölmutatja. Igenis, fölmutatja. A zongoránál Mozart, hátradőlve. Csend, csend, csend, csend, s a zongora alatt egy füszálon lefut egy könnycsepp, nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

 

Két fehér súly figyeli egymást, két gipszből öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly. Vagyok, mert nem vagyok.

 

A fésű meghalt a hajadban, simogatásom is megállt. Kiveszem a fésűt kezedből. Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

 

A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. És mégis, mégis szakadatlanúl szemközt a leáldozó nappal mindaz mi elmúlt, halhatatlan.

 

Végezetűl mindenkit csak zavartál. Elnehezűlt bakkancsod ütemes, szöges zaja, mindig éjfél körül, hogy hazatértél, ez a bosszuság, utóljára csak ez maradt belőled. Pedig akkorra te már csak rug-kapáltál, akár egy kisérleti állat menetel, menetel a levegőben.

 

Schaár Erzsébetnek Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ, vagy – ha úgy tetszik – a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves.

 

Most pedig hadd mondjam ki azt a furcsa mondatot, ami Shakespeare-hősök, a végső hírnök aktanyelvezetű s mégis oly emelkedett stílusára emlékeztet minden hasonlóan kivételes pillanatban. Az ilyesféle mondat a tragédia végét jelenti ugyan a színpadon, de a nézőkben a történés kezdetét.

Schaár Erzsébet kiállítását testvéri szeretettel és megrendült hódolattal megnyitom.

 

Jegyzet