Napkelte előtt

A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük csak annál valóságosabb.

A jótetteknek elenyésző az írott történelme. Ha azonban megszűnnének egyszer cselekvően részt venni a földi életben, ez éppoly súlyos és elviselhetetlen csapás lenne, mintha glóbusunk egyik pillanatról a másikra elveszítené légkörét.

Igaz, a szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. Vagyis tökéletesen alázatos és isteni. Pedig a történelmet nem lehet nélküle megérteni, ami azt jelenti, hogy minden elemzésünkből a legfontosabb szükségszerűen hiányzik: a tiszta jó szerepe az egyesek és valamennyiünk életében.

A végítélet várását nem utolsósorban táplálja a belénk oltott mélységes valóságvágy. Hogy színről színre lássuk végre: mi is volt történetünk igazi sorsa, természete. A végítélet ilyen értelemben nem egyéb, mint a tiszta jónak, vagyis a főszereplőnek, Isten Bárányának „színeváltozása”: a dolgok és történések láthatatlan tengelyének boldog felismerése.

Addig is a jóság titokban van velünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy hatása és működése ne lenne nagyon is reális, mi több, egyedül reális. Mivel minden, ami nem jó, legyen az a legkézzelfoghatóbb tény, valójában irreális, s bármely pillanatban nyomasztóan képtelenné, abszurddá és idegenné válhat. Egyedül a jó nem. Hatása olyan, mint a csendes esőé, de még szelídebb, még vigasztalóbb, még zajtalanabb annál. Mérhetetlen, és mégis olyan legfőbb valóság, amit a semminek és a megsemmisülésnek egyetlen érintése nem szennyez. Tökéletesen mentes a nihilnek attól a rejtélyes beszivárgásától, ami pedig „a való világ” minden egyes tárgyát és eseményét előbb-utóbb alámossa, átjárja és megfagyasztja. Nem így a jóság. Jelenléte leginkább a hajnalok csodájára emlékeztet, a láthatatlan napra, amit még sötétség fed ugyan, de ami máris hasonlíthatatlan erővel itt van.