Mauriac olvasása közben

Leverő és fölemelő érzés az öreg Mauriac emlékiratait olvasni. Belső, lelki emlékezésnek nevezi, vagyis nem tűnő életének reprodukálásáról van szó, hanem arról: mi élteti ma is a múltból, a hanyatló és a fiatal szív dobogása miként is interferál a mában, a közelgő elmúlás szorításában.

Kívülről nézve innét lapjainak időrendi szeszélyessége, de innét megrendítő belső következetessége is. Olvasmányainak java része elfakult, barátai is elhaltak vagy elmaradoztak mellőle. A dicsőség? – mit számít mindez ma már!

Maradt a régi kert, az ősi ház, ahol reggelente tüzet rak a kandallóban és miséről jövet megvénült kezeit melengeti.

Ha egy szóban kellene jellemeznem ezt a különös erejű írást, mely mindent elereszt s utoljára szorít magához – kísértetiesen emlékeztetve a kései Babitsra –, mondom, ha egyetlen kifejezéssel kellene definiálnom Mauriac utolsó jeladását, sehogy se lelek találóbbat, pontosabbat a hit illúziótlanságánál.

Illúziótlan hit? Igen, valamiképpen a „keresztény realizmus” mintájára. De ez a mauriaci illúziótlan hit valamivel keserűbb, késeibb, sőt megkésettebb magatartás, lelkiállapot. Még van benne valami ódzkodás, keserűség és neheztelés, de már fölragyog, megjelenik a szív rejtekében a béke, az öröm apró lángja, hogy talán holnapra mindent beragyogjon. A világ szirénhangjaitól ez a szív végleg elfordult már, igaz, földi hallása keserűségére. Nehezen ugyan, de elfordult illúzióitól; fogyó, maradék erejével ezután egyedül a valóságot kutatja, kívánja. Nehéz pillanat. Az illúziótlan valóság előszörre száraz szikla csupán, nehéz elhinni, hogy egyedül belőle fakadhat fel az élet forrása.

Fáradt kéz fáradt művét lapozom? Ellenkezőleg. A fiatalság bűvölete, aztán az öregkor gazdag kifosztottsága, a „zsenialitás” után az érettség: számomra már réges-rég fontosabb dolog. Külön szépsége az emlékiratnak, ahogy az „illúziótlan Mauriac” vétkeit kezeli. Semmit el nem hallgat belőlük, de nem is kérkedik velük. Korunk egyik misztikusa azt mondotta, hogy mindent kivétel nélkül szeretnünk kell, még bűneinket is, miután gyökerüktől is megszabadultunk már. Nos, az öreg Mauriacban még ott fáj a kitépett és kiszakadt bűnök gyökereinek a helye, vérző nyoma, ettől olyan emberi a vallomása. Mindenféle bűnt elkövetett, vallja, méghozzá úgy, hogy ismerte a jót. S mégis, itt rejlik egyetlen reménye is. Mert bár bűnösen élt, soha el nem árulta Őt. Vallomásainak utolsó soraiban is ezt a képet idézi: úgy ül kandallója tüzénél, mint hajdan Péter apostol, csakhogy ő sokkalta vétkesebben élt Péternél. Mégis, ha most őt szólítanák, vajon ismerte-e a Názáretit, ezt a meggyalázott és megkínzott embert? – szeretné hinni, hogy ő így felelhetne: minden leírt szavam arról vall, hogy ismerem őt, ő a mi Istenünk, akit nem érdemeltünk meg.

 

Jegyzet