Néhány sorban

Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és megint más olvasni benne. Az öregkorral egyre inkább olvasmányossá válik a létezés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy veszít értékéből.

Az ifjúkor és a férfikor a cselekvés ideje. Az öregkor az olvasásé. De nem kevésbé a gyermekkor. Ekkor tanuljuk meg a világ betűit és szótárát. Az öregkor a grammatikáé, a lét szerkezeti elemeinek fölfedése, s ezen is túl, struktúrán túli valóságának megsejtése. Ahogy az igazi könyvek sorainak is van egy horizontális, és van egy vertikális „kiterjedése”, élete, igazsága.

 

*

 

A létezésnek éppúgy megvan a maga szigorú hierarchiája, akár egy valódi színműnek, hol kétségtelenül különválik a mellékszerep a főszereptől, de a mellékfigurák nélkül a darab éppúgy összeomlana, mint a főhős kiiktatásával.

Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva. Ellenkezőleg. Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát. Az ember magasabb rendű, mint a kő, de a kő függetlenebb az embernél. Miféle kifürkészhetetlen egyensúly ez? A lét egyedül így emelkedhet, hogy növekvő minősége egyre növekvő szükséggel köti az elhagyott lépcsőfokokhoz?

Ha ez igaz, minden angyal merő alázat. És Isten maga a színtiszta alázat. Az a király, aki a teremtéssel mindennek helyet adott, de senkit és semmit nem szorított ki a helyéről. Pedig egyetlen porszem is kiszorítja a helyéről a másikat. S bár – szerintem – ezer angyal is elfér egyetlen tűhegyen, azzal, hogy különböznek egymástól, létüknek ha nem is földi, de bizonyos „metafizikai térre” van szüksége. Egyedül Isten az, akinek nincs szüksége senkire és semmire, s aki mégis mindennek és mindenkinek „helyet ad” – hogy egyek legyünk benne.