Őszelő

Van valami az emberben, ami szembeúszik a természettel és az idő múlásával. Amikor a természet hanyatlani kezd, s őszbe fordul a nyár: szobánk meghittebbé válik, s íróasztalunkon hívogatóbbá a lámpafény. Rilkének nem volt igaza, amikor gyönyörű őszi versében azt írta: „akinek most sincs, sohase lesz háza”. Ősszel még akinek nincs is, úgy érzi, van háza. Szobája, ahol otthonra talál, lámpája, amelynek fényében végre valóban megnyugodhat. Az ősz kétségtelenül szellemibb a nyárnál.

Becsukjuk szobánk ajtaját, de ezzel semmit se rekesztünk ki belőle. Legfeljebb a természet „közvetlen támadását”. Tavasz és nyár: a természeté. De az ősz és a tél gazdagabb: az időtlen és határtalan mindenség, az univerzum évada.

Az ember kétségtelenül benne él a természetben. Otthona mégis valahol másutt van. Ahogy a tékozló fiú se atyja kertjébe vágyakozott vissza, hanem az atyai házba. Látszatra ez a kevesebb, a szűkebb, a zártabb, a lefokozottabb. Mint jelkép azonban túlmutat önmagán, ahogy a kör középpontja jelentősebb és meghatározóbb a kör bármelyik szeleténél, kiterjedésénél.

Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a „kör középpontja”. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.

Égessük lámpásunkat!

 

Jegyzet